Párbajhős pisztoly nélkül – Clint Eastwood nagyon menő a második búcsúfilmjében is
Leo Sharp a világ valaha élt legidősebb drogcsempésze. Jeff Moore, a Kábítószer-ellenes Hivatal ügynöke a michigani autópályán, 2011 októberében fülelte le, amikor nyolcvanhét éves kora dacára mintegy száz kilogramm kokaint szállított az autójában egy mexikói drogkartellnek. Nem biztos, hogy Earl Stone a világ legidősebb drogfutára, legalábbis ezt senki sem állítja róla, de az hétszentség, hogy kilencvenévesnek tartják, úgyhogy ennélfogva idősebb Sharpnál. A közös időskori „hobbi” mellett az egykori, a későbbi fejleményekhez képest százszázalékosan tiszta múlt is összeköti őket: mindketten műkertészként tevékenykedtek, imádják a liliomokat, a virágszakmabeli konferenciákat és versenyeket, mellesleg nagyon is jók a virágtermesztésben. A legszembetűnőbb különbség az, hogy Leo Sharp történetét az élet, Earl Stone-ét pedig Nick Schenk amerikai forgatókönyvíró írta.
Leo Sharp valós személy volt (öt évvel a letartóztatása után hunyt el), Sam Dolnickon, a The New York Times újságíróján keresztül ismerte meg őt az Egyesült Államok, ugyanis ő volt az első, aki – az érintett elmondását alapul véve – megírta a szépkorú drogcsempész szokatlan történetét. De ha nincsen Clint Eastwood, akkor ez a bizonyos második világháborús veterán és kertészeti szakértő soha nem lépett volna ki a lokális hírességek köréből – azonban azzal, hogy az egykori cserzett arcú, szűkszavú vadnyugati ikon filmet készített róla, egy csapásra világsztárrá tette.
A csempész című bűndráma középpontjában a Sharpról mintázott Earl Stone áll, akit tizenöt évvel a kérészéletű drogcsempészkarrierje előtt ismerünk meg: a liliomkirálynak becézett férfi kizárólag a virágfarmjának él, sorra járja a luxushoteleket, ahol kertészeti díjak és olvadozó tekintetű nyugdíjas asszonyok várják. Meg a családja, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem megy el az egyetlen lányának esküvőjére, helyette egy szállodai bárban azzal teszi rendbe a lelkiismeretét, hogy vadidegeneknek állja a következő körét. És amikor kénytelen lehúzni a virágkertészet rolóját, se szó, se beszéd beállít időközben felnőtt unokájának eljegyzési partijára, hogy aztán – szinte a véletlen folytán – meghökkentő módon kartelltaggá változzon.
Az amerikai filmtörténelem egyik legmarkánsabb figurájaként elkönyvelt Eastwood úgy látta, a valóságból táplálkozó történet érdemes a megfilmesítésre, ezért rendezőként és producerként állt a projekt mögé, sőt, a címszerepet is eljátszotta, holott tíz évvel korábban a Gran Torino című eszményi búcsúfilmjével szögre akasztotta a csizmáját. (Színészi feladatot azóta csak Az utolsó csavar című 2012-es sportdrámában vállalt.) Legújabb filmjében tehát újra méltó búcsút vesz mozisztárszerepétől, de ez meglehetősen nagy kihívás tud lenni, ha az ember tipikus filmsztár. Sergio Leone Dollár-trilógiájának névtelen hőse, illetve Don Siegel Piszkos Harry-szériájának előbb lövő és csak aztán kérdező jó zsaruja szinte minden filmjében magányos, elfogadhatóan kekec alakot játszik, olyasvalakit, aki sajátos módon értelmezi a társadalmi normarendszert. De ezeknek a kívülálló hősöknek a szíve mindig a megfelelő helyen, a megfelelő ütemben dobog.
Eastwoodról sokan nem tudják, hogy klasszikus westernek után az általa rendezett vadnyugati filmek közül többel az amerikai hősgyártás legnagyobb kritikusa lett. És bár legutóbbi rendezéseiben alapvetően egy-egy valós személyre koncentrált (a legemlékezetesebb talán a 2014-ben bemutatott, díjesővel jutalmazott és karrierjének legnagyobb bevételét hozó Amerikai mesterlövész Bradley Cooper főszereplésével), A csempész előtt alig háromnegyed évvel bemutatott A párizsi vonat radikális változást hozott az utóbbi időkben már kísérletezést nélkülöző eastwoodi reneszánszba: a meghiúsult terrorcselekmény hőseit a katonák önmaguk játszották el a játékfilmben. Ennek ellenére A csempész szervesen illeszkedik az életmű legutóbbi fázisában jelen lévő előzmények sorába, de Nick Schenck forgatókönyve kínzó módon visszafogja a feszültséget. Dialógusai sokszor gyengék és a műfaji elvárásokat kiszolgálók, a karakterábrázolás pedig látszólag nem az erőssége. Hiába szerepel a filmben a kétszeres Oscar-díjas Dianne Wiest, Bradley Cooper, Laurence Fishburne és Andy García, a főszereplőről még egészen sokat, de az exfeleségről, a lányról, a mexikói protagonistáról meg a többiekről vajmi keveset tudunk meg.
Ugyanakkor Eastwood egységes mederben tartja a munkáját, és senkit sem akar megtéveszteni azzal, hogy nyolcvannyolc évesen egy nagyon menő főszerepet tett a néző elé. Earl Stone ugyanis ódivatú hős, amolyan pisztoly nélküli párbajhős, aki odavan Frank Sinatráért, Dean Martinért és Willie Nelsonért, és aki elvből gyűlöli az internetet és a felesleges balhét. Innen nézve nem lehet teljesen véletlen, hogy a rendezéseiben erkölcsi témákat középpontba állító legenda filmje nélkülözi a nagy drámai mélységeket és váratlan fordulatokat. Az emberi oldalról viszont nem feledkezik meg, és éppen ezért jó nézni ezt a filmet – még akkor is, ha nem közelít a legmarkánsabb Eastwood-mozik színvonalához.
