Odabentről és idekintről – idősotthonban írt karanténnaplót Cserhalmi Imre

2021. január 13. 16:00 - szerző: Mészáros Márton

Cserhalmi Imre, az újságírószakma nagy öregje 2016 óta a zuglói Olajág Otthonok egyik apartmanjában él. A koronavírus-járvány első hullámában hatvanhat napig karanténban volt: a lehetőséget kötelességének érezve írta meg naplóját Idősotthon – belülről címmel. A nyolcvanhat éves szerzővel beszélgettünk.

Az Idősotthon – belülről azzal indul, hogy az idősotthonok cseppet sem olyanok, amilyennek sokan hiszik. Vajon csak az Olajág házai képesek mást mutatni ezeknek az intézményeknek a rendszeréről, vagy valóban elrajzolt képről lenne szó, amin a járvány csak ront?

Kétségtelen, hogy az utóbbi hónapok rendkívüli helyzeteiben sok minden láthatóvá, érzékelhetővé vált, amit korábban a „normális” élet elfedett. A napokban olvastam Ferenc pápa ragyogó, Álmodjunk együtt című könyvét, amelyben arra int, hogy amit a vírus felfedett a számunkra, azt ne söpörjük a szőnyeg alá, hanem fontos teendőként értelmezzük a járvány után időkre. Azt láttam, hogy az idősotthonok ebben a szorongatott helyzetben a szociális-kulturális-egészségügyi érdeklődés centrumába kerültek. Ez természetes, az viszont már kevésbé, hogy a politika centrumába is. Eléggé sok szálon figyelem a világot, benne különösen a médiát, és azt érzékelem, hogy az „odakintnek” nagyon kevés ismerete van arról, milyen az élet idebenn. Az otthonok neve sok embernek még mindig az egykori szegényházakat juttatja az eszébe, ahol tizenkét-tizennégy ágyas, félhomályos termekben magatehetetlen öreg emberek nyögdécselnek. Ma ebből már aligha igaz valami, mert a demográfiai arányok radikális változásaihoz alkalmazkodik a gazdaság, a piac, szolgáltatások épülnek az idős korosztályokra. Több mint ezer idősotthont tartanak nyilván Magyarországon, én ezek közül egy kivételesben lakom, ahol mindenkinek külön apartmanja van. Bár nálunk sem volt csekély a járványveszély, de jól megúsztuk az eddigi hullámokat. Ma nem tudok olyan helyet, ahol védettebbnek érezném magam a járvány veszélyétől, mint itt.

Hogyan jött az ötlet, hogy rögzíti a karanténjuk hatvanhat napját?

Úgy gondoltam, hogy ha belül vagyok, és kialakult egy hitelesnek vélt képem erről a világról, akkor kötelességem ezt elmondani, megmutatni, hiszen tollforgatás a szakmám. Más kérdés, hogy tulajdonképpen a munka közben vált számomra is nyilvánvalóvá, hogy a benti világ mennyire leképezi a kintit.

Cserhalmi Imre
Fotó: Mészáros Márton

Egyre gyakrabban hallunk arról, hogy az aktív idősödés folyamatában több időst kellene alkalmazni a munkaerőpiacon, de ez mégsem tűnik könnyen megvalósíthatónak. Ön viszont ellenpéldaként a generációs kötelezettség „rögeszméjétől” vezérelve írta legutóbbi köteteit (Törlesztés; Akiken átgázolt a 20. század, Idősotthon – belülről).

Nem vagyok birtokában olyan adatoknak, amelyek ismeretében erről felelősen nyilatkozhatnék, a saját példámról tudok beszélni. Huszonhat éve vagyok nyugdíjas, és ez életem egyik legproduktívabb korszaka. Pedig az úgynevezett aktív korszakomban is sokféle munkát végeztem. Persze, sok múlik az időseken: az életútjukon, azon, hogy mennyire válhatnak alkalmassá bármiféle munkára, mennyire koptatta el, viselte meg őket a rettenetes 20. század. Másrészről gazdasági, munkaerőpiaci, technológiai kérdés, hogy mikor és miben van szüksége a társadalomnak az idősekre. A reformkorban egy-egy generáció „átfutási idejét” harmincvalahány év körül állapították meg, az előző század elején még átlagosan húsz-huszonöt évben, és ahogyan közeledünk a mához, már tizenkét-tizenhárom évben mérjük. A megjelölt időtartamhoz tartozókat nagyjából azonos értékrend, motiváció, tudásvágy, koncentrálási képesség, viselkedési attitűd, munkerőpiaci jelenlét, fogyasztási szokás, életvitel, divat stb. jellemzi. Ezek gyorsan és mind erőteljesebben változnak, ezért nőnek a szakadékok a generációk között, csakhogy miközben ezek a szakadékok sűrűbbé válnak és szélesednek – hiszen exponenciálisan nő az életkörülményeket meghatározó technológiai fejlődés –, maga az ember nem változik. Ezért vélem úgy, hogy talán sohasem volt ennyire kötelessége egy generációnak az utána következőket felkészíteni az életre.

Említi az „eredményes szigorúságát” az új könyvében, és valóban, hajlamosak vagyunk emblematikus oktatóként, jeles előadóként és erős, kortalan férfiúként látni önt. A naplóírás viszont még a legerősebbeket is kiszolgáltatottá teszi. Nehezen találta meg a műfaját?

Nem ezért jöttem ide, de amikor beköltöztem, azt hittem, erről a világról, illetve otthonról ugyanúgy riportkönyvet fogok írni, amint korábban más témákról is. Három-négy hónap után rájöttem, hogy azt az objektivitást, amit ez a műfaj követel, nem tudnám produkálni. A napló viszont abszolút szubjektív műfaj, attól senki se vár tárgyilagosságot, bizonyítást. Azt hiszem, hogy a személyesség állandó jellemzője az írásaimnak: ha valaki már a nyolcvanhetediket tapossa, ráadásul ilyen kacskaringós életúttal, annak szinte mindenre akad példája a saját életéből. Persze szakmai megfontolás is szerepelt az okok között. Hatvanhat napig a lakásom küszöbét se léphettem át: nem akartam a gyakorlatból kiesni. Közismert az a Liszt Ferencnek tulajdonított mondás, hogy ha egy napig nem gyakorol, már megérzi, ha kettőig, akkor a családja is, és ha három napig nem, akkor már a közönség is.

A tavaly kiadott, Akiken átgázolt a 20. század című kötetének készítésekor számtalan idősebb lakótársával ismerkedett meg. Most, a karantén idején az otthon vezetősége megkérte, beszélgessen telefonon néhány depresszióra is hajlamosnak látszó lakótársával, amire rögvest igent mondott. Honnan ez a jó emberismeret, honnan ered a segítő szándék?

Nyilván van benne genetika, a szülői házban látott minta és személyes tudatosság is. Édesapám baptista lelkész volt, édesanyám, ugye, papfeleség, és nálunk a lelkészi fogadóóra ismeretlen fogalom volt. A gyerekkoromat a templom udvarán lévő kis lakásban éltem, és egy gyülekezet szerető közösségében, imádtam hallgatni az öregek beszédét. Aztán tanárság, újságírói, szerkesztői tapasztalatok, színházi épület- és társulatfejlesztés: sokféle helyzetben és feladattal, nagyon sok emberrel találkoztam. Az emberek megérzik, hogy amikor azt kérdezem, hogy vannak, valódi érdeklődéssel teszem.

Meddig tart a kíváncsiság?

Hát, amíg győzöm erővel! Ma is biciklizem, gyalogtúrákat teszek, olykor tíz-tizenöt kilométeres távokat, igaz, pillanatnyilag csak az udvarra mehetek... Ha dolgozom, nem érek rá betegnek lenni, ha nem dolgozom, mindenféle bajom támad. Az önkarbantartás nagymértékben lelki-szellemi higiénia kérdése. Olyan, mint a fogmosás: attól, hogy ebben a korban kevesebb a saját fog és több a protézis, még mosni kell.

Kiveszőben lenne az olyan reneszánsz/univerzális ember, mint amilyen ön?

Ahhoz, hogy sokfélét csinálhassak, történelmi lehetőség is kellett: nyolcvan év alatt sokat és sokszor változott a világ, a társadalom, az egyik rendszerből a másikba csöppentünk, aztán megint másikba, új pályák nyíltak meg és reteszelődtek el. Ebben a zaklatott korban személyes szerencsém volt, hogy engem mindig kértek, hívtak valamilyen feladatra. Ráadásul kockázatvállaló vagyok. Például hiába játszotta korábban a darabjaimat több színház is, óriási merészség volt elvállalnom a győri színház igazgatását. De egészen biztos vagyok benne, hogy a mostani fiatalok tökéletesen meg fognak felelni azoknak a feladatoknak is, amelyek ma még nem láthatók.

1975-től 1980-ig a győri Kisfaludy Színház (ma: Győri Nemzeti Színház) igazgatója volt. Ez idő alatt két előadást is bemutattak Harag György rendezésében: Osztrovszkij Viharját és a Kisfaludy-játékokat. Tavaly Harag-emlékévet hirdetett a Magyar Művészeti Akadémia, a róla szóló emlékkönyvben az ön írása is szerepel.

Elmondok valamit a Harag-sztoriból, amit még sosem írtam le. Már színházigazgató voltam, amikor megnéztem a Gyulai Várszínházban a máig legendás Caligula helytartója-előadást. Nem ismertem Haragot, de az előadás annyira lenyűgözött, hogy rögtön a színpad mögé siettem, ahol Gyuri a gratulálók körében állt. Bemutatkoztam, és a második mondatomban már arra kértem, rendezzen Győrött bármit, bármikor. Rövid gondolkodás után azt felelte, hogy Kolozsvárott fog rendezni, menjek oda, ott megbeszéljük. Késő ősszel, egy hajnali vonattal utaztam oda, persze még tartott a próba, addig is sétálhattam a Házsongárdi temetőben, majd két próba közt volt rám egy-két órája, és már akkor kérte, hogy olvassam el ezt az Osztrovszkij-drámát. Még aznap éjjel hazavonatoztam, aztán még többször beszéltünk telefonon. 1979. május 17-én tartottuk a bemutatót. A főszereplők közt volt Törőcsik Mari és Bács Ferenc, akiket én szerződtettem a társulatba, és dramaturgnak Morcsányi Gézát, irodalmi tanácsadónak Nádas Pétert (egyik darabjának nálunk volt az ősbemutatója), rendezőnek Szikora Jánost és Bor Józsefet, és akkor Ránki György új operájának eredeti bemutatójáról vagy a Győri Balettről még nem is beszéltem. Valóban bevették az emlékkönyvbe a Harag György műhelye című írásomat az Élet és Irodalomból, ahol néha mostanában is publikálok. Később Haragot egy kulturális tévéműsorban megkérdezték, hogyan került Győrbe. Jellegzetes, bajusz alatti mosolyával felelte, „van ott egy erőszakos igazgató, Cserhalmi Imre”.

Cserhalmi Imre
Fotó: Mészáros Márton

Nemcsak színházat vezetett, hanem a közelmúltig felsőoktatási intézményekben és az újságíró-akadémián is tanított. Miért vonult vissza és választotta a tréneri munkát?

Nem vonultam vissza, a Bálint György Újságíró Akadémia már csak fotósokat képez, én voltam a leghosszabb ideig – negyven évig – oktató tanára, egy ideig igazgatója is. A médiatudományi és kommunikációs tanszékek közül sok megszűnt, a legtovább – tizenöt évig – a Nyíregyházi (akkor még) Főiskolán dolgoztam. Kicsúszott alólam a tulaj, ahogyan mondani szokták. De a sorsom kegyes: már tíz éve trénerként dolgozom.

Szerte az országban, még a járvány két hulláma között is. Alapító tagja egy ősszel létrejött tréneri egyesületnek. Mit tesz egy alapító tag? Pénzt vagy ötletet ad?

Együtt gondolkodást, együttműködést, tapasztalatokat ad is, kap is, és szeretheti ezt a színvonalas, hivatástudatos közösséget. A különféle témakörökben tartott tréningjeimnek sajátos hasznuk is van. Mindig igényeltem, hogy a világról ne csak „second hand” értesüléseim legyenek. Ha magyar és multicégek vezetőivel, alföldi cigányokkal, a közigazgatás, az egészségügy, a kulturális vagy a szociális szféra szakembereivel napokig együtt dolgozom, naprakészen tudhatom: mi a valóság az országban.

Hetente megír egy-két könyvrecenziót az olvassbele.com-nak. Honnan meríti ilyen idős korban ezt a rengeteg energiát?

A szenvedéllyel végzett előző munkákból.

Tervez valamit?

Mindig. Ez a munkacíme: Öregnek lenni jó. Remélem, eléggé provokatív!

 

Az interjú megjelent a 168 óra hetilap 2021. január 7-i számában.