Megalázó volt – Novák Ferenc: Elkészült a Nemzeti Táncszínház, aztán rájöttünk, hogy nem a miénk

2019. július 15. 06:35 - szerző: Hajba Ferenc

Négy évig tartott a huzavona, aztán Zoboki Gábor építész csapata jóvoltából, szakmai kéréseink megfogadásával elkészült a Nemzeti Táncszínház. Isteni hely, szinte a világ csodája. A megnyitón mindenki eszméletlenül boldog volt. Aztán elkezdett működni az intézmény, és egyszer csak rájöttünk, hogy ez a táncszínház nem a miénk – mondja Novák Ferenc, a Tataként ismert Kossuth-díjas koreográfus, rendező, etnográfus, a nemzet művésze, az amszterdami Nemzetközi Táncszínház korábbi koreográfus-rendezője, a Honvéd Együttes egykori művészeti igazgatója. Inkább szomorú, mint dühös, de a tekintélyével, érveivel mindvégig kiáll azok mellett, akik a táncszínház mostani működési modelljét meg akarják változtatni.

– Nyolcvannyolc évesen most is itt van a győri táncfesztiválon, külföldi vendégeket kalauzol, fogadja a véleményét kérő fiatal alkotókat, mindenkivel beszélget, megnéz minden előadást. A tánc őrizte meg ennyire egészségesnek?

– A koromnak megfelelő állapotban vagyok, hat éve megműtötték a térdem, egy kitűnő barátom trancsírozott szét, az állás nehezemre esik, háromszáz méter séta után meg fáj a lábam. Táncolni már nem tudok, de irányítani igen, ha szükség van rám. Nemrég a marosvásárhelyi magyar hivatásos együttes kért fel, hogy írjak forgatókönyvet Kányádi Sándor költőről, akivel negyven évig testi-lelki jó barátok voltunk. Távolabbi barátaink jól szórakoztak éles, de állítólag szellemes vitáinkon, ezek egyikét az irodalom is megőrizte. Bárdos Artúr kolozsvári költőt látogattuk meg Dortmundban élő lányánál. Sándor, aki egy rántottát is alig tudott megcsinálni, engem akart kioktatni arról, hogyan kell tárkonyos bárányfejlevest főzni. Jól összevesztünk, a téma fontosságát jelzi, hogy Sándor is, én is megírtuk a történetet, és több irodalomtörténeti műben is idézték. Na szóval, a forgatókönyvben Kányádi vízióját akartuk felvillantani. (Rendező-koreográfus Juhász Zsolt, munkatársa Ágfalvi György.) Az emeltebb színpadrészen, kissé ködbe burkolózva megjelenik egy férfi, a költő, aki mozog, de nem székely verbunkot táncol, inkább kortárs színházi mozdulatokat tesz. Verstöredékeket játszunk be Kányádi saját hangján, majd az ő kedvenc vidékeinek, tájainak ismert táncait láthatja a közönség. Nem önálló betétként. Ezek a táncok is lassanként semmivé váltak, majd egy színész verset mond, Kányádi legfontosabb gondolatait idézi. Az emelt színpadon újra és újra megjelenik a vízió, ami egy idő után eltűnik, helyette már a lenti táncosok állnak. A vízió tovatűnik, de Kányádi hangja ott marad, talán örökre.

Fotó: Szabo Bela

– Egész életében tulajdonképpen „műfordító” volt. Egyik művészeti ágról a másikra alkalmazta, adaptálta az adott művet. Sőt a jelenre adaptálta az ön által felkutatott múltat is.

– Inkább azt mondom, harmóniába hoztam az egymást hitelesen erősítő különböző műfajokat. Néprajz és magyar szakon végeztem, a néprajz volt a hangsúlyosabb, de az irodalmi érdeklődésem is igen erős maradt. Most, hogy mondja, az jut eszembe: az én korosztályom gondolkodásmódja a művészetek közül közelebb állt például a filmhez. A kortárs együttesek pedig most nagyon sok irodalmi adaptációt visznek a táncszínpadra, többségük értő tehetséggel.

– Művészi pályájának alapkérdése az volt: eredeti formájában, továbbgondolás és változtatás nélkül kell-e bemutatni a világon egyedüli módon összegyűjtött magyar tánckincset, vagy táncszínházat kell csinálni belőle?

– Visszanyúlok az időben, hogy az engem befolyásoló hatásokra utalni tudjak. 1949-ben, érettségi után kilenc évig nem vettek fel az egyetemre, mert rossz káder voltam. A nagy tanári kart azonban még utolértem az egyetemen, hogy csak néhányat említsek: Ortutay Gyula, Dömötör Tekla, Dég Linda… Akkoriban néprajz szakon még kötelező volt a régészet – megbocsáthatatlan, hogy most már nem az –, nekünk például László Gyula jutott. A diploma után arról kellett döntenem, legyek-e kutató valamelyik intézetnél, esetleg muzeológus, de abból a fizetésből éhen lehetett volna halni. Akkor már tudtam, hogy nősülök, gyerekeket akarok, előre kellett néznem. Az idő tájt a táncba már annyira belekeveredtem, hogy úgy döntöttem, prostituálódom.

– Táncművésznek, koreográfusnak lenni prostitúciónak számított?

– Nézze, a könyv megmarad, a tudományos életben számontartják. A tánc elmúlik akkor is, ha filmre veszik. Nekem szerencsém volt, több táncszínházi darabomat remek rendezők, operatőrök vitték filmre, de az mégiscsak egyetlen este katarzisát őrzi meg. Furcsa módon a néptáncban nincs repertoárszándék, mint az operában, ahol időnként elővesznek, felújítanak régi darabokat. A néptáncban ez fel sem merül, csak saját műveket állítanak színpadra az együttesek. Most persze egy kicsit azért igazságtalan vagyok, mert egykori táncosaim kitalálták, hogy a széki Rómeó és Júliámat felújítják, de nem egyetlen együttes gondolata volt, hanem különböző, korábban általam vezetett társulatok táncosai hozták létre.

– Végül is a tiszta forrás pártiakkal szemben a táncszínház mellett döntött. Miért?

– Én a tiszta forrást anyanyelvként használtam arra, hogy elmondjam a gondolataimat a korról, amelyben élek. A táncszínházban hittem, noha népszerűbb volt a tiszta néptánc bemutatása, arra szívesebben mentek be a nézők, mint például a táncszínházi Elektrára. A magyar értelmiség népi kultúrából érkező része is úgy gondolta: ha már felfedeztük, összegyűjtöttük ezt a páratlan kincset, akkor azt a maga tisztaságában és nem táncszínházként kell bemutatni. Így gondolkodott például Csoóri Sándor, akit még cserediákként ismertem meg 1943-ban, és nagyon jó barátom lett élete végéig.

– A gondolkodásmódja hogyan illett össze Csoóri eszmerendszerével?

– Sok vitám volt Csoórival, meg is mondtam neki, ha valamelyik esszéjének egy-egy részét nem tudtam elfogadni. De gyerekkorunktól ismertük, szerettük és soha nem tagadtuk meg vagy árultuk el egymást. Akkoriban barátokat nem is ideológiai, politikai nézetrendszer alapján választott az ember. Ma ismerek olyan tudóst, szuper értelmiségit, aki csupán azért nem áll szóba velem, mert nem osztjuk egymás politikai nézeteit. De visszatérve a tiszta forrásra, Csoóri mellett egy másik barátom, Nagy László költő is egyértelműen a tiszta forrás változtatás nélküli bemutatása mellett tette le a garast. Csatlakozott hozzájuk a pártban akkoriban fontos szerepet játszó Vitányi Iván, aki fiatalkorában a Muharay együttesben táncolt, és maguk mellé állították Pozsgay Imrét is. Ettől kezdve a táncszínházi előadásokról alig írtak az újságok. A többi bemutatóról pedig ömlengések jelentek meg, természetesen nem érdemtelenül. Az eredeti néptánc melletti kiállás nem csak néhány népi értelmiségi öncélú akaratának a megnyilvánulása volt, tömegigény mutatkozott a hamisítatlan népi művészet iránt. Nálunk a táncgyűjtés a húszas években megkezdődött. Olyan 50-60 éves parasztembereket filmeztek le, akik még a 19. században tanulták meg a magyar nép táncait: a háború utáni gyűjtésekkel kiegészülve ma már 250 ezer méter ilyen film van. Ebben Magyarország talán az egyetlen Európában, amelyik pontosan ismeri, mit táncoltak az elődök a 19. században. Ez a felgyülemlett érték hatalmas erővel hatott a magyar kultúrára. A hetvenes években kitört a táncházőrület, amelyet néhány tanítványom kezdeményezett. Elvittem tanítványaimat Székre, Foltin Jolánt, Stoller Antalt, Lelkes Lajos mezőgazdasági kiadót, aki később negyven néprajzi kötetet jelentetett meg. Az ottani élmények hatására egy éjszaka alatt elhatározták, hogy táncházmozgalmat indítanak Magyarországon. Ez meg is történt 1972 tavaszán, hatalmas siker lett. Később a táncház, éppen Csoóriék tanácsára, Tímár Sándorék vezetésével a Fehérvári úti kultúrházba került. Ők beengedték a fiatalokat válogatás nélkül, és az igazság az, hogy így lett tömegmozgalom.

– Szakdolgozatát a tánc társadalmi szerepéről írta. Ez a szerep koronként változik?

–  A 14. század környékén, a reneszánsz korban megszületik Olaszországban az ugróstánc, a saltarella. Ettől a pillanattól kezdve a tánc szórakozás lett, addig többnyire rítus volt. Az ugróstánc megszületésekor azonnal színre lépett a csodamesterség: táncmesterek járták Európát, ők tanították be az új táncokat. Pillanatok alatt elterjedt, Magyarország ebben is igen tanulékony volt, már Zsigmond király kiküldte a zenészeit saltarellát játszani. Amikor a török hódoltság alatt jött a forgós táncok divatja, mi a jelenlegi Magyarország területén megőriztük az ugróst. A török uralom alatt sem nálunk, sem a Kárpátoktól délre – például a Balkánon – az ugrós és a forgós táncok nem terjedhettek el. Ebben a korszakban csak a szabad Erdélyben tanultuk meg, magyarok és románok egyaránt. Az ugróssal a szabályos, kanonizált kör alakú tánc, ahol mindenkinek ugyanazt kellett táncolni, egyszer csak széttört, az emberek egymással szemben állnak. Egyházi botrány lett ugyan belőle, de az új tánc túlélte.

– Van a táncnak ideológiája?

– Minden kultúrának és szokásrendnek megvan az ideológiája, bár én a műfajok ideológiáját inkább gondolatiságnak mondanám. Nálunk évszázadok óta nem a kötött mozgásrend, hanem az embert szabaddá tevő rögtönzés adta a tánc gondolatiságát. Mindegy, hogy csárdást, ugróst táncolok, a mozgásomban mindig megalkotom a magam költeményét, ami az enyém, amit én szeretek csinálni. Szabadon választom meg, mit és milyen sorrendben rögtönzök.

– Kifejeződik ebben egy nép szabadságvágya, annak erőssége, mértéke?

– Távolról valószínűleg kifejeződik, de nem szeretnék ideológiai törvényszerűségeket levonni ebből a jelenségből. Ez veszélyes terep. Valami azért lehet benne, ugyanis amikor Erdélyben pusztult a magyarság, az 1700-as évek elején tatár hordák, martalócok végigpusztították a Mezőséget, akkor a magyar mezőségi arisztokrácia a magyarok helyett román parasztokkal népesítette be a vidéket. Nem jutott eszükbe, hogy a túlnépesedett Palócföldről és a Csallóközből hozzanak embereket, mert a románok nem lázadtak, nem volt bennük annyira az ellenállás szándéka és képessége, mint a magyar jobbágyban.

– Egy győri fesztiválon vagyunk, a balett és a táncszínház méltó seregszemléjén. A baráti beszélgetéseken azonban mindig előjönnek a gondok. Végre van méltó színháza a magyar táncművészetnek a fővárosban. Mi okozza mégis a feszültségeket?

– Négy évig tartott a huzavona, aztán Zoboki Gábor építész csapata jóvoltából, szakmai kéréseink megfogadásával elkészült a Nemzeti Táncszínház. Európai színvonal, zsinórpadlás nélkül is tökéletesen használható színpad, gyönyörű öltözők, kényelmes nézőtér, isteni hely, szinte a világ csodája. A megnyitón mindenki eszméletlenül boldog volt. Aztán elkezdett működni az intézmény, és egyszer csak rájöttünk, hogy ez a táncszínház nem a miénk.

Városkép - Budapest - Nemzeti Táncszínház
Fotó: MTVA/Bizományosi: Róka László

– Hanem kié?

– Van egy szakember igazgatója, de szervezetileg a Millenáris Park igazgatósága alá tartozik. Ha mondjuk egy milliárdos öreglány úgy dönt valahol a világban, hogy százezer euróért kibérli egy hosszú hétvégére, az eddig történtek után félek, hogy odaadják neki. Így megbízhatóan még bérletezni sem lehet a házat. Április végén csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap négy különböző magyar társulat premierjét vagy várva várt előadását hirdették meg. Minden hely elfogyott. Az előteret azonban a költészet napja miatt telerakták könyvesbódékkal és standokkal. Mozdulni nem lehetett a pavilonok között, ott préselődött az előadásonkénti 450 ember, telt ház. Annak ellenére, hogy este hétig tartott a könyvhét, a túlzsúfolt előtérbe préselődött a közönség. Megalázó volt. Ennyire becsüli a Millenáris Park a táncművészetet? A parknak nyilván van üzleti terve, pénzt kell keresnie. A többi épületét miért vennék ki az emberek, amikor a táncszínház elegáns, gyönyörű, exkluzív, és akár háromszáz fős fogadásokat is tarthatnak benne? Ennek a helyzetnek van alárendelve megalázó módon a táncművészet. A táncszínház vezetője és a tanácsadó testület (Bozsik Yvette, Kiss János, Korniss Péter, Szakály György és Novák Ferenc) elfogadhatónak tartjuk, hogy időnként bérbe adják a gyönyörű táncszínházat, de olyan szerződéssel, amely nem hozza lehetetlen helyzetbe a színház működését. Ez az épület szebb és alkalmasabb, mint a korábbi volt, de azt a magunkénak érezhettük, és a miénk is volt.

– A táncosok fizetése és a taotámogatások helyett ígért dotációk mértéke miatt is sokan panaszkodtak.

– A nemzeti táncegyüttes és az állami táncegyüttes tagjainak majdnem két éve rendezték a fizetését. Most már egy kezdő táncos úgy-ahogy meg tud élni a béréből. A Duna Művészegyüttes azonban a Zrínyi-palotához tartozott, amely a BM kezelésében volt, így a Duna tagjainak maradt a nyomorult fizetség. Másfél éve mennek a jelzések a táncszövetségtől, kollégáktól, hogy ez az összeg a költségvetés kulturális tételének szempontjából elenyésző. Körülbelül ötven ember bére a táncosokkal, a zenekarral és a műszakkal együtt. A szakmában megöregedve úgy gondolom, hogy egyetlen kulturális kormányzat sem engedheti meg magának ezt az ordító igazságtalanságot. A Duna tagjai ugyanannyit dolgoznak, mint mások, műsorpolitikájuk különbözik a többiekétől, ezért is szükség van rájuk, fontos színt hoznak a tánc világába, és éppen feleannyit keresnek, mint a másik két együttes tagjai. Vidéken is rossz a helyzet. Ott egy-egy színház segíthetne rajtuk. Egyes vidéki társulatoknál is igen alacsonyak a fizetések, miközben kötelezik őket arra, hogy a színház zenés darabjaiban ingyen fellépjenek. A tao helyett ígért pénzeket pedig egy-két ember osztja, úgy gondolom, nagyon igazságtalanul. Hatvanmilliót kap valamelyik színvonalas, igényes társulat, a Nemzeti Színház meg még 100 milliót. Nem irigylem tőlük, de azért azok, akik elosztják ezt a pénzt, legyenek kevésbé részlehajlók.

– Mit dolgozik most?

– Járok Székre, ott egy holland jóember tartja fenn a szokásrendet, mára már elfogyott minden pénze, így megpróbálok anyagilag is segíteni rajtuk. Támogatom a szamosújvári Téka alapítványt. Ami ott történik, az egy csoda. Tíz év alatt összehoztak egy magyar gimnáziumot, Korniss Péter és én az évek alatt rengeteg téglajegyet vettünk. Egész Erdélyben még egy ilyen, 21. századi szinten felszerelt gimnázium tudomásom szerint nincs. Van 450 tanulójuk és egy tanítóképzőjük is. Bárdos Artúr kolozsvári költő háromezer kötetet hagyott ránk. Engem bízott meg, hogy halála után egy erdélyi intézménynek adjam át. Ezt a Magyar Művészeti Akadémia segítségével a szamosújváriak kapják. A tanári kar szemléletére és egyben az intézmény szegénységére is jellemző, hogy minden évben lesütnek két teherautónyi padlizsánt, elteszik télire, hogy a kollégiumban legyen mit kenni a gyerekek kenyerére. / Hajba Ferenc