A zöld város szíve – E-jegyért gyalogolnak az oslóiak

2019. október 17. 10:00 - szerző: Bardóczi Sándor

Az oslói operát látva óhatatlanul bevillan Sydney. Nem a formai, hanem a telepítési hasonlóság miatt. A tengeri kikötői terület kulturális átértelmezése. Városrehabilitáció a barna mezőn. A város egyfajta önbizalomhiányos próbálkozás arra, hogy megmutassa: mi is vagyunk valakik. Oslo lett 2019-ben Európa zöld fővárosa, de nem ezért. Apropó: a Norvég Tájépítészek Szövetsége, az NLA idén kilencvenéves. Oslo a tájépítész szemével.

Az oslói opera egyben köztér is. Akadálymentesen megmászható mesterséges magaslat, amelynek fehér burkolata miatt sokan asszociálnak a jéghegyekre. Gigantikus épület, valójában nem a szerény protestáns norvégok lelkéből való. Az ő lelküket sokkal inkább tükrözi az a kis összerótt szauna, amely nem messze ringatózik a vízen az épülő Munch Múzeum tövében. Meg minden, ami piros. Imádják ezt a színt.

A Snøhetta tervezőiroda egyik építésze és tájépítésze kalauzol minket ezen a hatalmas kőpiramison, amelyet évente 1,7 millió ember mászik meg. Tényleg működő köztér, délebbre egészen biztosan forró-vakító kősivatag hatását keltené, de itt, a ridegebb északon tudják használni. Vitathatatlanul viszonyítási pont lett, de sterilen az. Nem invitál arra, hogy órákat elidőzz rajta, inkább csak az „egyszer megvolt” könnyű kalandját jelenti mindenki számára. Kitérnek az anyagválasztásra is. Carrarai fehér márvány. Olasz. Norvégiában nagy vita volt belőle, hogy miért hoznak oly messziről követ, amikor teli vannak remek gránitokkal. Előkerültek az ökológiai lábnyom érvei is.

Fotó: MTI/EPA/Svein Nordrum

Közel vannak a természethez, de most állnak a válaszút előtt: mindent felzabáló világváros legyen Oslo, vagy inkább az az élhetőbb fajta? Igaz, azok a norvég kövek nem fehérek, és ők hófehéret, új, ragyogó kezdetet szeretettek volna az új évezredben. A Dávid-szobor anyagául is használt márvány nyert a helyhez jobban kapcsolódó gránit kőburkolat helyett. Ez is mesél erről az épületről valamit.

A kövek a lejtőn az intenzív használat miatt alig tíz év alatt elkezdtek megcsúszni. Most le van zárva a rámpák egyik fele, mert helyre kell állítani a kiosztást, hiszen így a bemart törések, vízvezető vápák is elcsúsztak. Majd aztán a másik fele is sorra kerül. Az épület hatásos. Egyben kivagyi is. A Snøhetta ennek egy replikáját próbálta elsütni a mi Városligetünkben, nem is sikertelenül. A mi norvégoknál is komplexusosabb országunk harapott rá, és megosztott első helyet kapott a Saana „pagodájával”. Az utóbbinak valami többször átírt, de a közvélemény elől máig dugdosott változatát akarják felépíteni a legfontosabb közparkunk szívében. Nem egy barna mezőn, hanem egy közparkban, ami dupla bűn.

A rideg piramist itt az oslói fjordban folyamatosan tojják telibe a sirályok, sárgára színezi a légszennyezés, tengerbe omló lejtőjét zöldre színezik az algák és a dagály. Azért még küzdenek a fehér vakításért, rendszeresen tisztítják, fényesítik, és ragyog. Nagy anyagi áldozatok árán reprezentál. Fenntarthatóság–oslói opera 0:2. Ez egy modern piramis, ha az a demokratizált fajta is. Van benne valami idegenszerű, taszító ridegség a kétségtelen játékossága mellett. Egy jéghegyre is csak egyszer szeretne felmászni az ember, de egyszer mindenképpen. A hulladékból összerótt kis szauna jobban hívogat. Onnan jó nézni a hiúságok vásárát, ami az oslói kikötőben épült és épül rendületlenül.

Oslo nem olyan nagy város (még!), 600 ezres lakosságával egy besétálható középváros érzetét kelti, habár az agglomerációjával együtt ez a szám kétmillió. S miközben alig néhány ezer ember lakik a szűk belvárosban, kilencvenezer naponta odajár dolgozni. Ez nem olyan sok, mint Budapesten, de azért elég nagy szám. Mégis, a legelső, ami feltűnik a városban, hogy alig lézeng pár autó. Felszíni parkolóhely egyáltalán nincs, vagy csak a mozgássérült-parkolókra és a rakodáshoz szükséges területekre korlátozódik. Úgy állunk a zebra pirosánál, hogy csak az elektromos rollerek és a bérbringák suhannak el előttünk tömegesen.

Hat metró van, egyiket sem használtuk, mert minek. Keresztbe-kasul egy óra a város gyalog. Oslóban 2017 óta van dugódíj, de a 17 koronától 101 koronáig (500–3500 forint) terjedő behajtásonkénti díjat (meghajtástól és össztömegtől, valamint zónáktól és csúcsóráktól függ a tarifa) annyira nem lenne megterhelő kifizetniük a norvégoknak. Viszont parkolni nem tudnának hol, mert a parkolóhelyek helyett inkább kerékpársávok, kiülőteraszok, járdák és zöldfelületek vannak mindenhol. No meg az utcaképhez tartoznak a bérelhető elektromos rollerek és a közbringák.

És rengetegen gyalogolnak. Munkások az építkezések felé, öltönyösök az irodába, családok az iskolába, óvodába. Az ingázást pedig remek vasúti hálózat támogatja. A Smart Oslo keretében fejlesztenek egy alkalmazást, amely gyaloglásmérőként működik: egy bizonyos megtett út után a gyalogos kap egy ingyenes e-jegyet a tömegközlekedésre. Ott tartanak, hogy a tömegközlekedést sem akarják erőn felül fejleszteni, inkább jutalmazzák azt, aki gyalogosan tenné meg a távot. Ez jó az egészségének is, jó a városnak is. Win-win. A forgalomban mégis részt vevő autóknál igen magas az elektromos hajtás aránya. Nekik egyrészt nincs dugódíj, a rendszámuk első betűje E. Az embernek Tesla-csömöre lesz Oslóban, minden tizedik autó Tesla. Bőven szembejöhet velünk bármi más, tisztán elektromos vagy plug-in hibrid szerkezet is. De nem nagyon jön. Nincs rá szükség a városban. Kellemes a csend. Nyugodt lesz tőle a város.