Nemes Jeles László: Én nem a hazai politikai helyzet miatt aggódom, hanem az egész világért

2018. október 7. 08:36 - szerző: Cseri Péter

Nem azért készítek filmet, hogy mindenkinek örömet szerezzek. Viszont minden nézőnek meg akarom adni a személyes utazás lehetőségét – mondta a 168 Órának Nemes Jeles László. A filmrendezővel annak apropóján beszélgettünk, hogy a napokban mutatták be második nagyjátékfilmjét, a Napszálltát. Az Oscar-díjas művész nem tart attól, hogy a közönséget megosztja majd az 1913-ban, Budapesten játszódó alkotás. A szubjektív filmezéstől a jövőben sem fog eltérni, az akadémista filmkészítés szabályait ugyanis szerinte folyamatosan meg kell kérdőjelezni. Beszél arról is, miért használ két nevet, hogyan akarja kimozdítani a popcornattitűdből a nézőket, miért aggódik a szomszédja miatt, és megosztja apokaliptikus jövőképét is.

– Fáradtnak tűnik.

– Azt nem csodálom. Lényegében a Saul fia előkészítése, azaz 2013 óta nem volt időm pihenésre. Talán a Napszállta bemutatója után lesz pár hónapom regenerálódni.

– Pár hónap? Akkor hamarosan újra filmet forgat?

– Erről még korai beszélni. De több opció is van a fejemben.

Fotó: Merész Márton

– A Napszállta főcímében Nemes Lászlóként, a hazai nyilvánosságban következetesen Nemes Jeles Lászlóként szerepel a neve. Melyiket használja ténylegesen?

– Akárcsak az édesapámat, engem is Nemes Jelesnek hívnak. Csupán arról van szó, hogy külföldön az egyszerűbb Nemes László formát használom.

– A Napszállta terve már korábban megvolt a fejében, mint a Saul fiáé. Lehetett volna fordítva is leforgatni a két filmet?

– Azt hiszem, hogy nem. Persze ez csak megérzés. A Saul fia egy nagyon ambiciózus, de kis méretű, pontosan körülrajzolható, anyagilag könnyebben megvalósítható projekt volt. Másrészt alkalmas volt arra is, hogy tisztán definiálhassam vele a saját rendezői világomat. Jobb, hogy a Napszállta lett végül a második filmem.

– Akár a Saul fia folytatásának, akár előzményének tekintjük is a Napszálltát, a kapcsolódási pontok nyilvánvalók. Ön szerint mi fűzi össze leginkább a két filmet?

– Talán a történelmi helyzetek újragondolása egy konkrét emberi történeten keresztül. Az, hogy miként lehet újraértelmezni a gyökereinket, hogyan lehet egy újfajta utazásban másféleképpen megtapasztalni a saját múltunkat. Nem klasszikus történelmi filmekről van szó, emberi sorsokat ábrázolok történelmi környezetben.

– Egy helyen azt mondta, hogy a Napszállta bátor film. Miért az?

– Reméltem, hogy ezt előbb mások fogják kimondani. Arra gondoltam, hogy nem fogadom el azt az akadémizmust, amely kötelezőnek tekinti a filmkészítés szabályait, és amit a rendezők nagy része szinte pánikszerűen igyekszik követni. Számomra elfogadhatatlan a nagymértékű cselekményközpontúság, valamint az isteni nézőpont, amely azt sugallja, hogy a rendező mindent tud a tárgyáról. Ez az akadémizmus arra kényszeríti a nézőt, hogy a film megtekintésekor csak egyetlen dimenzióban és egy pontosan megrajzolt, előre behatárolt úton mehessen végig. Ez persze azt a kényelmes érzést nyújtja a nézőnek, hogy végig kontrollálja a filmet, és megnyugtató választ kap minden felmerült kérdésre.

Fotó: Laokon Filmgroup

– A kritikákkal szemben önnek is szüksége lehet bátorságra, hiszen a számos dicséret mellett néhány ítész kifogásolja, hogy szerintük a Napszállta tele van töredezett, olykor alig érthető dialógusokkal, semmiből előbukkanó, következetlenül viselkedő figurákkal, váratlanul elejtett, majd újra felvett cselekményszállal.

– Nem szeretnék konkrétan reagálni kritikai megjegyzésekre. Ezek többsége éppen abból fakad – amint az előbb utaltam rá –, hogy túlságosan is kodifikálva vannak a szabályok. Érdekes, hogy ötven évvel ezelőtt sokkal könnyebben elfogadták a filmezés megújítására tett kísérleteket, mint manapság. Akkoriban még benne volt a filmkészítés koordinátarendszerében, hogy akadnak sajátos rendezői utak, víziók, hogy a rendezők eltérő módon vezetik a színészeket, máshol és máshogy törik meg a megszokott struktúrákat. Jelenleg a filmművészet a sztenderdizálás felé halad. Valószínűleg ideológiai háttere is van annak, hogy igyekeznek tompítani az egyéni stílust: mintha az újítókat azzal bélyegeznék meg, hogy az átlagból való kitűnés vágya egyúttal a demokratikus normák felrúgását is jelenti. E felfogás szerint az egyéni stílus elitista.

– Akkor tehát számol azzal, hogy a Napszállta megosztóbb film lesz, mint a Saul fia.

– Szeretettel várom. Nem azért készítek filmet, hogy mindenkinek örömet szerezzek. Viszont minden nézőnek meg akarom adni a személyes utazás lehetőségét.

– De rákaphatnak-e erre a filmnyelvre azok, akik jórészt sztenderdek szerint készített filmeket fogyasztanak?

– Nem gondolom, hogy filmesztétáknak vagy filmelemzési szemináriumok diákjainak készítem a filmjeimet. Hiszem, hogy bárkiből, aki beül a moziba, valódi érzéseket válthat ki a Napszállta. Az az alapkérdés, hogy lefelé vagy felfelé mozdítjuk-e ki a nézőt az alapállapotából. Gondolatokat és érzéseket akarunk-e kiváltani belőle, vagy megelégszünk azzal, ha a film végéig nyugodtan megeheti a popcornt? Az biztos, hogy nem lehet kiírni a film elején a vászonra, hogy tisztelt nézők, tessék levetni egy időre ezt az attitűdöt. Abban viszont hiszek: attól, hogy valamit nem értünk meg a maga teljességében, még lehet benne olyan mágia, megfogalmazhatatlan esszencia, ami megérinti a lelket. Valami, ami felfelé viszi az embert.

– Csakhogy nem könnyű a nézőnek szembesülnie például azzal, hogy a főhős, Leiter Írisz sorsát csak mozaikszerűen követheti. Engem például frusztrált az információhiány.

– Ez a fajta frusztráció része a filmnek, hiszen így ön is azon az úton volt kénytelen végigmenni, amelyiken a főhős. Egyúttal bebizonyította azt is, hogy mennyire kondicionáltak vagyunk bizonyos filmes attitűdökre.

– A Napszállta pedig azt bizonyítja be, hogy a Saul fiában megismert formanyelv más történetek megfogalmazására is alkalmas.

– Nem arról van szó, hogy minden filmemben ugyanazt a formát szeretném majd használni. A Napszállta labirintusfilm, nem törekszik a világ teljes feltárására, a főszereplő a nézővel együtt arra kényszerül, hogy mozaikokból, különböző síkokból próbálja meg összerakni a képet. Szándékoltan vannak a történetben inkoherenciák, folyamatosan zárul és nyílik a film. A néző azért érezheti magát zavarban a moziban, mert a saját jelenkori világában minden arról szól, hogy a modern technológia segítségével a világ könnyedén átlátható, értelmezhető. Sokan azt hiszik, hogy istenekhez hasonlóan pontosan átlátják a világ működését. Szerintem viszont nagyon is limitáltak vagyunk. A Napszállta formanyelve ezt a bizonytalanságot akarja kommunikálni. A következő filmemben akár teljesen más is lehet majd a vizuális stratégia. Persze a szubjektív filmezéstől aligha fogok eltérni, az akadémista filmkészítés szabályait ugyanis érdemes folyamatosan megkérdőjelezni.

Fotó: Merész Márton

– Önt idézem: a Napszállta arról szól, hogy Európa rendkívül rövid idő alatt zuhant a zenitről a legnagyobb sötétségbe. De miért?

– Számomra megfejthetetlen titok, hogy abban a civilizációs helyzetben miért és hogyan pusztíthatta el magát Európa. Ha kizárólag történészi szemmel elemezzük azt a korszakot, megmarad a rejtély. Az emberi lélekben, a Napszállta figuráiban és a történetükben talán van valamiféle olyan rezgés, amely közelebb vihet a titok megfejtéséhez. Segíthet megérteni, hogy a világ a felemelkedő periódusokban is magában hordozza a pusztító zuhanás fenyegető lehetőségét.

– A Napszállta az ön 20. százada, de mennyit idéz fel Enyedi Ildikó klasszikusából, Az én 20. századomból?

– A Napszállta a 20. század a saját értelmezésemben, de az nyilvánvaló, hogy filmes generációk során átívelve sokakat foglalkoztat, miként határozta meg a századelő Közép-Európájának sorsa az egész kontinens történelmét. A Monarchia sziporkázó energiája, a kis metropoliszként működő Budapest pezsgése száz év után is lenyűgöző, miközben romantikus nosztalgia helyett inkább kihűlt fájdalommal tudjuk csak szemlélni a világháborúkba torkolló, rengeteg szenvedést hozó korszakot.

– A jelen nem izgatja?

– Szerintem a filmjeim reflektálnak a jelenre is.

– Arra gondoltam, hogy különleges emberi sorsokat a jelenben is lehet ábrázolni.

– Akkor azt kérdezem: mi jelent, hogy egy film a jelenben játszódik? Ha most leforgatnám, húsz év múlva éppúgy történelmi film lenne belőle, mint amilyen a Saul vagy a Napszállta. Ahhoz, hogy a jelenünket értelmezni tudjuk, szükséges a történelmi distancia. Egy másik korban megtett filmbéli utazás semmi máshoz nem hasonlítható erővel képes rezonálni a jelenünkre. A Napszállta például megidézi, hogy ma is van egyfajta várakozás a levegőben.

– Mire várunk?

– Bibliai erejű várakozás van bennünk, hogy hamarosan történni fog valami grandiózus dolog. Nem tudni, hogy jó vagy rossz. Az biztos, hogy nagyon beleszerettünk a technológiába – nem először –, kiszervezzük magunkból az agyfunkcióinkat, és átadjuk a gépeknek, ezért az emberi létezés egyre silányabb minőségű lesz. Valójában előremenekülünk a technológiába, folyton várjuk az eggyel jobb kütyüket, rabjai leszünk a telefonunknak, amellyel olyan fotókat készítünk, amelyek húsz év múlva már nem is fognak létezni a digitális térben. Bekebelez minket a virtualitás, elhagyjuk érte a fizikai világot, ami után lassan már vágyakozás sincs bennünk. Képtelenek vagyunk bármire igazán várni, az igényeinket azonnal ki akarjuk elégíteni. Olyan ez, mint a drog: egyre több kell belőle, miközben egyre üresebbek leszünk tőle.

– Hát ez elég apokaliptikusan hangzik. Ezek szerint a Napszállta figyelmeztetés?

– Azt gondolom, hogy igen.

– Zárásként: az Oscar-díj megvédi attól, hogy állást foglaljon közéleti kérdésekben?

– Törekszem rá, hogy átlássam a hazai társadalmi-politikai helyzetet, viszont nem az a dolgom, hogy közvetlenül reflektáljak arra, ami az országban történik. Én nem a hazai politikai helyzet miatt aggódom, hanem az egész világért. Benne Magyarországért, Budapestért, a kerületemért, a lépcsőházamért és a szomszédomért. Csak éppen a filmvásznon. Hiszek abban, hogy a filmjeim egyúttal közéleti állásfoglalások is.