Nem tűzöm ki a fehér zászlót – Korda György: A kártyázás segít fejben tartani a dalokat

2019. január 26. 06:00 - szerző: Cseri Péter

Olyan megosztott országban élünk, hogy ha kifejteném a véleményemet a nyilvánosság előtt bármilyen politikai kérdésben, azonnal elveszíteném a közönségem felét, holott én nem jobboldali vagy baloldali beállítottságú embereknek énekelek, hanem mindenkinek – mondta a 168 Órának Korda György, akinek évtizedeken át visszatérő álma volt, hogy egy nagy operaház színpadán áll. A nyolcvanadik születésnapját ünneplő énekest a közönség nem engedi visszavonulni, így aztán fellépésekkel és kártyázással igyekszik karbantartani magát. Elmesélte, hogy hatévesen csak a vakszerencse mentette meg a biztos haláltól, hogy miért nem lett belőle Károlyi György, hogy miért éppen Balázs Klári mellett hagyott fel a bohém életével, és arról is beszélt, miként reagáltak a kábelgyár melósai, amikor 1958-ban segédmunkásnak jelentkezett az üzembe.

– Azt sokan tudják, hogy Klein György néven anyakönyvezték 1939 januárjában. De mikor és miért lett önből Korda György?

– Az édesapám javasolta, hogy változtassunk nevet 1958-ban, amikor sikertelenül felvételiztem a színművészeti főiskolára. Azt mondta, Gyurikám, szerintem a Klein névvel nem sok esélyed lesz a művészi pályán. Ehhez valami jobban csengő név kell. Elkezdtem gyakorolni a vezetékneveket, mindegyikkel bemutatkoztam az apukámnak, figyeltük, melyik hangzik a legjobban. Mondjuk, nekem a Károlyi György tetszett leginkább, de édesapám leintett, hogy „nagyon kilóg a lóláb”. Végül ő javasolta a Korda nevet, lokálpatrióta tiszteletből, mert a családunk is arról a környékről származott, ahol a világhírű Korda fivérek születtek.

Fotó: Merész Márton

– A „nagyon kilóg a lóláb”, gondolom, a zsidó származásra utal. Élete során nagyon keveset beszélt a vészkorszakról. Tudatosan?

– Nem vált belső élménnyé, hiszen kisgyerek voltam a holokauszt idején. Apám és a két nagynéném megjárta a koncentrációs tábort, én az édesanyámmal Pesten vészeltem át a legnehezebb időket. Egyetlen emlékképem maradt meg 1945-ből, egy villanás, amikor az unokahúgommal kettesben kézen fogva mentünk az utcán, cipeltem magammal egy zsírosbödönt, amibe az anyukám elrejtett egy gyűrűt arra az esetre, ha bajba kerülnénk. Német katonák megállítottak minket, összetereltek egy csoportba, és elkezdték kiválogatni az embereket. Épp sorra kerültünk volna az unokahúgommal, amikor az egyik katona azt kiáltotta: Halt, genug! Morgen! Vagyis aznapra befejezték a dolgot, és csak másnap folytatják. Később tudtam meg, hogy akiket akkor elvittek, mindenkit belelőttek a Dunába. Annak a német katonának a hangja még ma is a fülemben cseng. De semmi más nem maradt meg bennem abból az időből.

– A rokonok sem idézték fel később a borzalmakat?

– Szégyellték, egyáltalán nem beszéltek róla. Édesapám is csak néha nyílt meg. Emlékszem az egyik történetére. Azt mesélte, hogy a lágerben olyan éhesek voltak, hogy a lovak meg a tehenek trágyájából próbáltak magokat kiszedni. Egyik alkalommal rájuk ordított két német őr, hogy takarodjanak az útról. Egyikük fel is húzta a fegyverét. Apámék próbáltak menekülni, abban a pillanatban azt hitték, hogy mindjárt lelövik őket. Végül megúszták, de az apám egyik társának ez alatt a néhány másodperc alatt megőszült a haja. Nekem is volt később hasonló élményem, amikor ’88-ban elveszítettem az édesapámat. Épp rádiófelvételem volt, amikor bevitték a kórházba, és csak késve értem be, az éjszaka közepén. Beléptem a kórterembe, de akkor már le volt takarva egy lepellel. Csak a nagylábujja látszott ki, egy cetli lógott le róla, amire rá volt írva a neve. Ez annyira sokkolt, hogy pár másodperc alatt kinőtt a szakállam.

– Ha már az édesapját említette: sokáig nem támogatta a művészi ambíciót, mindenáron vegyésztechnikust akart önből faragni. De miért?

Azt gondolta, hogy az minden politikai rendszerben biztos szakma, és elképzelte azt is, milyen jól néz majd ki a fia egy fehér köpenyben, a mellényzsebéből kikandikáló töltőtollal. Nem akarta tudomásul venni, hogy abszolút humán beállítottságú ember vagyok, semmi gyakorlati érzékem sincs, a mai napig képtelen vagyok egy villanykapcsolót megszerelni. Végigjáratták velem a vegyipari szakközépiskolát, egy évet meg is kellett ismételnem, mert három tárgyból – szerves és szervetlen kémiából meg matekból – megbuktam. Végül a szüleim is elfogadták, hogy soha nem lesz belőlem vegyésztechnikus. Belenyugodtak abba is, hogy jelentkezem a színművészetire.

– Eljutott a harmadik rostáig, ami azt jelzi, láttak önben fantáziát.

– Várkonyi Zoltán vágott ki a végén – teljes joggal. Akkor nem értettem, hogy miért, ma már igen. Nemrég a 24.hu felkért, hogy én is mondjak el a sorozatukban egy Ady-verset, és elővettem a Megöltem egy pillangót című költeményt, amivel ’58-ban a felvételin próbálkoztam. Rácsodálkoztam a szövegre, most jöttem rá, hogy hatvan évvel ezelőtt én egyáltalán nem értettem, miről is szól ez a vers. Pedig Verebes Pistának az édesapja, Verebes Károly készített fel a felvételire.

– De akkor miért ezt a verset választotta?

– Nem tudom. Olyan hangzatos a címe, talán azért.

– És akkor a sikertelen felvételi után néhány hónapig segédmunkás volt a Budafoki úti Kábel- és Sodronykötélgyárban. Már ez a mondat is egy Jiri Menzel-filmbe illik, hát még az, amit arról mesélt, hogy munka helyett énekléssel szórakoztatta a melós kollégáit.

– Pedig így volt. Amikor először fölemeltem egy sodronykötelet az üzemben, rám néztek a többiek, és azt mondták, inkább menjek ki az udvarra söprögetni. Söprögettem-söprögettem, közben énekeltem. Annyira tetszett nekik, hogy egy idő után a melósok azt mondták: „Gyurika, nem kell söprögetned, azt majd mi megcsináljuk. Inkább énekelj!” Beraktak egy talicskába, körbetoltak a gyárban, én meg énekeltem nekik. Néhány hónapig voltam ott, aztán a szüleim belátták, hogy talán tényleg az énekléssel kellene foglalkoznom, és beírattak a korszak egyik legismertebb énektanárához, Vécsey Ernőhöz. Nála nem lehetett linkeskedni, száz forintot kért egy óráért, ami akkor nagyon nagy pénz volt, ráadásul akkor is ki kellett fizetni, ha valamiért nem tudott menni a tanítvány. Viszont még abban az évben, 1958-ban letettem az ORI-vizsgát, és onnantól rendszeresen jártam fellépni. Nagyon gyorsan ívelt felfelé a pályám, hamar jöttek a rádió- és a lemezfelvételek, a legjobb éjszakai mulatók kínáltak szerződést.

– Viszont a hangi adottságai alapján akár operaénekes is lehetett volna önből.

– Tényleg volt rá lehetőségem. Mikó András, az operaház főrendezője 1966-ban felajánlotta, hogy ha abbahagyom a táncdaléneklést, akkor segít tanulni, és néhány éven belül felléphetnék az Operában.

Fotó: Merész Márton

– Miért mondott nemet?

– Hiányzott belőlem az akaraterő és a kitartás. Le kellett volna mondanom az aranyifjú életről, a cigiről, a piáról, az éjszakázásról. Én meg nem akartam. Élveztem az életet. A biztos sikert kellett volna kockára tennem egy bizonytalan operaénekesi karrierért.

– Soha nem bánta meg ezt a döntését?

– Az azért biztosan jelez valamit, hogy évtizedeken át voltak visszatérő álmaim arról, hogy egy nagy operaház színpadán állok, és énekelek. Igaz, rémálmaim is voltak arról, hogy elfelejtem a szöveget meg a dallamot, és egy hang sem jön ki a torkomon. Ma már nem álmodom erről.

– Egyszer úgy jellemezte magát, hogy mediterrán ember. Ez mit jelent?

– Mindent imádok, ami déli. Ami a tengerhez meg a napfényhez kapcsolódik. Ami olasz. Az építészetben, a konyhában, a kultúrában. Az operák közül is leginkább Verdi, Puccini, Rossini, Leoncavallo, Mascagni műveit szeretem. Rajongója voltam egy olasz tenornak, Franco Corellinek. A divatban is az olasz elegancia nyűgöz le.

– Az látszik, hogy sokat ad magára. Ez mindig így volt?

– Amióta az eszemet tudom. A családban senki más nem volt ilyen piperkőc. Én már kamaszként nyakkendőt viseltem, tizenöt éves korom óta hordok gyűrűket. Tulajdonképpen sznob vagyok, mert nemcsak a magam szórakoztatására igyekszem divatos lenni, de az is fontos, hogy mások észrevegyék rajtam a minőségi holmikat. Vannak kedvenc márkáim, amelyekhez ragaszkodom.

– Majdnem ezer dal fűződik a nevéhez. Hány nótát tudna ezek közül felkészülés nélkül elénekelni?

– Nagyjából kétszázat. Ebben sokat segít a kártya. Mai napig hetente kétszer ülök le kártyázni állandó partnerekkel, egyszer ultizni, másszor pókerezni. Ez remekül karban tartja az agyat, a memóriát, így könnyebb észben tartani a dalokat is. Vannak olyan partik, amelyekre több évtized távolából is pontosan emlékszem, tudom, hogy kinek milyen lapjai voltak.

– Nyilván rengetegen gratuláltak a nyolcvanadik születésnapján. Volt-e olyan felköszöntés, amire nem számított?

– Hogyne. Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy Orbán Viktor ír majd nekem egy üdvözlő levelet. Ráadásul nem egy hivatalos hangvételű, hanem egy kifejezetten személyes köszöntőt kaptam a miniszterelnöktől. Soha nem találkoztunk, ezért is esett különösen jól a gesztusa.

– Azért ez pikáns. Önt élete során csak egyszer érte politikai támadás, épp az első Orbán-kormány idején, mégpedig amiatt, hogy szocialista és liberális politikusok találkozóinak adott helyet a Korda-villában, de azt is felrótták önnek, hogy fellépett MSZP-s kampányrendezvényeken.

– Nevetséges vádak voltak, egyiket sem vettem a szívemre. A politikusok szabályosan kibérelték a budai hotelben a tanácstermet, én egyetlen találkozón sem vettem részt. A szocialisták kampányrendezvényeire pedig nem politizálni mentem, hanem énekelni. Meghívtak, felléptem. Ennyi.

Fotó: Merész Márton

– Ez azt jelenti, hogy nem is érdekli a politika?

– Dehogynem érdekel! Nagyon is. Mindig elmegyek szavazni, naprakészen követem az eseményeket, és a barátaimmal meg is osztom a véleményemet. A nyilvánossággal viszont soha, és erre tudatosan figyelek. Olyan megosztott országban élünk, hogyha kiállnék a nyilvánosság elé bármilyen politikai kérdésben, például elmondanám, mit gondolok a migránskérdésről, azonnal elveszíteném a közönségem felét. De hát én nem jobboldali vagy baloldali beállítottságú embereknek énekelek, hanem mindenkinek. Egyetlen dologban szoktam nyilvánosan is állást foglalni: Magyarország számára létkérdés, hogy tagja maradjon az Európai Uniónak, és ezért minden politikai erő felelősséggel tartozik. Azt sajnos nem tudom, hogy megérem-e, de biztosan jön majd egyszer egy politikus, akinek sikerül felépítenie a hidat Magyarország két tábora között, és az ellenségeket vitapartnerekké szelídíti. Az egyébként nem zavar, ha egy művész nyíltan vállalja a politikai meggyőződését, ha nem akar folyton az aktuális hatalomhoz dörgölőzni. A kurzuslovagokat viszont, akik tehetség híján csak politikai lojalitásuk okán tudnak sikereket elérni, mélyen elítélem.

– A barátságait mennyire kezdte ki az elmúlt harminc év politikai ámokfutása?

– Semennyire. Akárhogy éltem is fiatalon, a barátaimhoz és a feleségemhez mindig hűséges voltam. A legtöbb kapcsolatom 40-50 éves. Tisztában vagyunk egymás politikai nézeteivel, sok mindenben nem értünk egyet, olykor vitatkozunk is, de ez soha nem befolyásolta a köztünk lévő érzelmi viszonyt. Előfordult, hogy a Klárikával sem ugyanazt gondoltuk egy politikai vagy gazdasági döntésről. És akkor mi van? Megbeszéltük, és kész. Egyetlen barátomat sem vesztettem el a politika miatt.

– Vajon mi az oka, hogy a bohém életvitelét éppen Balázs Klári mellett sikerült lezárnia?

– Egzakt válaszom nincs erre. Nyilván azzal függ össze, hogy ő az életem szerelme. Ezt a kapcsolatunk elején még nem tudtam, csak az volt világos, hogy ő másfajta érzelmeket vált ki belőlem, mint a korábbi szerelmeim. Vele éltem át, hogy milyen sokféle színe is van a szerelemnek. Hogy mit jelent az, amikor valaki mellettem van a bajban, éjszakákat virraszt a betegágyam mellett. Vagy például előfordult egyszer, hogy a színpadra érve vettem észre: kifűződött a cipőm. Klárika intett, hogy meg kéne kötni, mert el fogok esni. Ott toporogtam, nem akartam lehajolni, hogy a közönség előtt görnyedve a színpadon fűzzem be a cipőmet. Erre Klárika leguggolt, és több ezer néző előtt megkötötte a fűzőmet. Az ilyesmit soha nem felejti el az ember.

– Nyolcvanévesen, hatvanéves előadói múlttal a háta mögött még milyen célokat lát maga előtt?

– Hát egy biztos: nem fogom kitűzni a fehér zászlót. Havonta még mindig bevállalok öt-hat fellépést. Tisztában vagyok vele, nem tipikus, hogy valaki ebben a korban is színpadra álljon, de én még mindig szeretem. És még mindig érzem, hogy szeretnek. Amikor felmegyek a színpadra, fiatalodom vagy húsz évet. És ez még mind semmi, mert amikor viszont leülök kártyázni, egy negyvenessel érzem magam fiatalabbnak.