Nem fontos smúzolni az írókkal – Demeter Szilárd: Az erőszak nem old meg semmit, másrészt nem is félek az erőszaktól

2019. június 6. 10:10 - szerző: Buják Attila

Egykori kemény utcai verekedések hőseként érkezett a kultúrharc mezejére, a Petőfi Irodalmi Múzeum élére. Demeter Szilárd sosem tagadta, hogy Orbán Viktor feltétlen híve, a bemutatkozó állománygyűlésen mégis azt hangsúlyozta, ez semmiféle elvárással nem jár. Demeter sokoldalú ember: filozófus, rock-punk zenész, regényt ír, újságíróként is feltűnik. Nem politikus, legfőképpen nem irodalmár. Nem tagja egyetlen irodalmi klánnak sem, ennek ellenére literatúránk jelentős alakjai a kinevezését elutasítással kommentálták. Amint Demeter megérkezett, azonnal pénz is állt a házhoz: a PIM költségvetési előirányzata a Prőhle Gergely alatti 2,9 milliárd forintról 6,2 milliárdra szökkent. Demeter ma már irodalmi tényező, Erdélyben erős a médiabefolyása, Pesten pedig pénzosztó. Interjúnkban azt is kérdeztük tőle, sikerrel járhat-e az irodalom államosítása.

- Bírja a gyűrődést? Üdvlövésekre Prőhle Gergely eltávolítása után nyilván nem számíthatott. Hogy politikai kinevezett, miután ön volt az egyetlen pályázó, nehezen cáfolható. Mivel a tervei csont nélkül mentek át az Emberi Erőforrások Minisztériumának szigorú szűrőjén, lett pénz, paripa, fegyver is.

- Kedves kis történettel tudok válaszolni. A miniszterelnök úrral találkoztam az elmúlt hetekben, és ugyanazt kérdezte, amit ön: bírom-e a támadásokat? Azt mondtam erre, ez a dolgom. Ő megjegyezte, ez kevés, élvezni kell. Úgyhogy most élvezem. Hogy meg kellett küzdenem a gyanakvással, ez természetes, végül is ejtőernyősként, méghozzá politikai ejtőernyősként, megbízott főigazgatóként érkeztem. A többi ezután dől el.

- Világos. Az interjúnak ezt a részét ki is pipáltuk.

- Ha én ülnék önmagammal szemben, én is gyanakodnék, és azt kérdezném, ki ez a fickó, hogy került ide. A munkatársaimnak világossá is tettem politikai opcióimat. Az első munkatársi értekezleten elmondtam, megveszekedett orbánista vagyok, a kormány politikáját száztíz százalékig támogatom. Politikai irányom tehát adott. Ehhez mindenki szabadon viszonyulhat. De nem várom senkitől azt, hogy Orbán Viktor portréja alatt reggelente a Himnuszt énekelje. Ezzel szemben teljesítményorientált vagyok. A Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgoznak a szakma élvonalába tartozó legjobb magyar muzeológusok. Nekik a biztonság, a jövőkép hiányzott. Azzal kezdtük, hogy elkészítettük az életpályamodellt; ez a magyar muzeológia területén hiányzott. Egyesek azt mondták, nem lehet megcsinálni. Nem hittem el. Úgy láttam, ez a szakma világos belső logika mentén működik. Alakult egy munkacsoport, amely három hét megfeszített munka után letette a koncepciót az asztalra. Én arra kértem a kollégákat, ne a kilóra mért akadémizmus domináljon. Ne az, hogy ki hány konferencián vett részt, hány tanulmányt publikált. A hozzáadott értéket jutalmazzuk. Ezt sikerült beépíteni, és megkaptam hozzá a szükséges többletforrást is. A PIM-ben és tagintézményeiben, nem azt mondom, hogy jól keresnek, de tisztességes bért kapnak az emberek.

- A magam földhözragadt logikájával úgy tudnám lefordítani, ahogy a futballedzők biztatják játékosaikat. „Oké, gyerekek, lesz pénz.” Ez az a lehetőség, amit Prőhle Gergely nem kapott meg?

Fotó: Marton Meresz

- Egy házasságot tönkretehet az, ha folyamatosan az exet emlegetjük. Úgyhogy a magam részéről ezt a témát lezártam. Az, hogy „lesz pénz”, még nem jelent túl sokat. Azt a pénzt úgy kell elkölteni, hogy a magyar társadalom számára a legtöbb hasznot hozza.

- 2018. október 23-án zárta le pályázatának tervezetét. Ön volt az egyetlen pályázó. Nem történt meglepetés.

- Október 23-án századvégesként egy koncepcióanyagot zártam le. Az a szöveg elméleti munka volt, egyfajta teljes kínálat arról, hogy ilyen és ilyen lehetőségek vannak. Arra kaptam megbízást, hogy az összes lehetőséget valóra váltsam. Ez az én „tragédiám”. Van tehát mit csinálni. Fel kell építeni egy teljes intézményrendszert.

- A szövegben irodalmi erőközpontot említ. A PIM lesz „a magyar irodalom őre és kovásza”. A NER vezérei kedvelik a militáns megfogalmazásokat. Szándékosan vette katonásra a figurát?

- Igen.

- Az őrhely nálam elmegy, a kovászt nehéz elképzelni. Ez mégiscsak egy szerény közép-európai közgyűjtemény. Megőriz, dokumentál, bemutat. De nem „csinálja” az irodalmat.

- Ezután fogja csinálni is. Irodalmi csúcsintézmény fölépítésére kaptam megbízást. Elsődleges célom, hogy az íróknak lehetőséget biztosítsunk arra, hogy találkozzanak az olvasókkal. És ha így lesz, az olvasói visszajelzés visszahat a szövegek minőségére is.

- Nincs hatásosabb visszajelzés, mint húszezer eladott példány. A bajok itt kezdődnek. Az irodalom egyre inkább olyan holmi, amit egymásnak írnak az írók.

- Mondok egy konkrét példát. A Petőfi Irodalmi Múzeumban könyvbemutatót tartani biztonsági játék. Arcról ismeri egymást mindenki. De Borsodban vagy az Ormánságban verset felolvasni, Kárpátalján egy színésszel elmondatni már más. És ha Erdélyben vagy bárhol működik az adott vers, az már azt jelenti, hogy jó.

- Sok mindenről képzeltem volna, hogy része lesz az öngerjesztő kultúrharcnak. Az Akadémia bedarálása talán logikusnak látszott. Az irodalmi múzeum eszembe sem jutott.

- Maga a kultúrharc szó homályos, tévedésekkel terhelt fogalom. Amit ma kultúrharcnak hívunk, az csak lökdösődés, helykeresés. Mindenki megpróbálja érvényesíteni az érdekeit. Ez az emberi természet része. Kicsi a torta, véges az elosztanivaló. Egyenlőbben elosztani próbáltuk már, ezt hívták kommunizmusnak. Nem volt túl sikeres. Azt is tudjuk, hogy minden hatalom célja az értelmiségi holdudvarának jutalmazása, cserébe elvárja, hogy legitimálja a hatalmat. Ezzel nincs is baj. Ez meg a hatalom természetéhez tartozik. Minden hatalom természetéhez.

- Mindig is voltak irodalmi cukros bácsik. Aczél Györgyök, Hatvany bárók, Fenyő Miksák. Erre a posztra ma is pályáznak.

- Én nem vindikáltam magamnak aczéli szerepet. Nem szólok bele abba, hogy melyik magyar szerzőt fordítsák le idegen nyelvekre, inkább azon voltam és vagyok, hogy bővítsük ki a fordítástámogatási alapot, mutassunk fel többeket. Abba sincs beleszólásom, nem is akarom eldönteni, hogy kiket adjanak vagy ne adjanak ki. Tartalmi ügyekkel nem foglalkozom. Szervezem, felépítem a rendszert, amely mindenkit tehetsége, munkabírása szerint jutalmaz. Nekem nem az írókkal való smúzolás fontos, hanem az olvasó.

- Mennyivel kedveli ön jobban az olvasót, mint Prőhle Gergely?

- Prőhlének megvolt a saját agendája. Megpróbálta érvényesíteni. Én a saját életemet élem.

- Harcos típus. A bunyóba beleáll. Lesznek vitái, megjósolhatom, mert az írók egy része, köztük olyan nevek, mint Závada Pál, Dragomán György, Parti Nagy Lajos, finoman szólva opponálja. A hatalom ügynökének tartják.

- Ez meg az ő szempontjuk, joguk van hozzá. Nekem nem a különböző széleken megfogalmazódó véleményekhez, hanem a saját főigazgatói koncepciómhoz kell igazodnom. Amit abban a pillanatban nyilvánossá tettem, ahogy a kinevezésemet átvettem.

- Volt filozófus, elemző a Századvégnél, médiaszervező Tőkés László mellett. Rockzenész. Írással is foglalkozott. Mi a fő csapásirány?

- A rock. Ez egyértelmű. Rockzenész vagyok, ez az, amit teljes mellszélességgel, mindenkor vállalok. Ez az, amit örömből csinálok, a többi munka. Persze imádok írni, alámerülni a nyelvbe. Jól is írok, az esztétikai megítélés szempontjából a középszer fölött állok. De nem hiszem, hogy nagy író vagyok. Nem az irodalmi súly, az írás folyamata izgat. A kritikai fogadtatás, a helyezkedés, a kiadás nem érdekel. Az írás nálam öncél.

- Úri passzió?

Demeter Szilárd
Fotó: Marton Meresz

- Hobbi.

- A miniszterelnök, amikor önt választotta, valószínűleg „posztra igazolt”. Konkrét utcai csaták résztvevője volt, amelyeket Kolozsváron, Székelyudvarhelyen vívott. Miért fontos ez?

- Hogy erőszakban nőttem fel, az két dolgot jelent. Egyrészt tudom, hogy az erőszak nem old meg semmit, másrészt nem is félek az erőszaktól. Ha beleállsz egy verekedésbe, az nyer, aki nyugodtabb, aki nem fél attól, hogy kaphat is. Nálam ez élettapasztalat. Amikor a kilencvenes években a funari Kolozsváron vívtuk a magunk kis csatáit a román nacionalistákkal, ezt alaposan megtanulhattam.

- Erdély ma is bunyós hely?

- Mindig az volt. Kolozsváron ez a hullám szerencsére már lefutott. A kapitalizmus sokat segített abban, hogy a város élhetőbb hely legyen. Az európai informatika egyik fellegvára. Rengeteg az informatikus, munkaerőhiány van, elképesztőek a fizetések.

- Budapest nem agresszív város?

- Á, nem. Itt puhányok az emberek. De a székelyeket is meg lehet érteni. Katonanépség, határőrvidék. Ha ott összecsap két fiúgyerek, a szülők nem azt mondják, hogy ajjaj, hanem hogy küzdjenek meg.

- Szóval a kultúrharcot egy udvarhelyi fiú fél kézzel abszolválja?

- Számunkra magyar kultúrában élni érték. Fontos, hogy a globalizációs környezetben a nemzeti identitások fennmaradjanak. A konzumidiotizmus lényege, hogy felülírja a nemzeti értékeket. Nyelvi különállásunk miatt a magyar kultúrát nem tudta letarolni sem a szocializmus, sem a globalizáció. Most is csapdák között élünk. Olyan kulturális termékeket zúdítanak ránk, amelyek élményalapon hálózzák be az ifjúságot. Erdélyiként azért vagyok előnyben, mert tudom, mi a tét.

- Mások szerint a Habony–Tőkés–Orbán-hármas köréből nem jöhetett ki más eredmény. Hogy került ebbe a körbe?

- 2007 óta dolgozhattam a püspök úr mellett, először kommunikációs igazgatóként. Akkoriban a Partiumi Keresztény Egyetem filozófia tanszékén voltam adjunktus, egyetemi kiadót vezettem, tudományos lapot szerkesztettem. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy ősz szakállas filozófiaprofesszorként menjek nyugdíjba. Ott keresett meg a püspök úr kampányfőnöke azzal, hogy legyek az uniós kampányának kommunikációs igazgatója. Azt mondták, filozófus vagy, tehát mindenhez értesz. Olyan jól sikerült, hogy rájöttem, nagyobb intellektuális kihívás a politikát csinálni a második vonalból, mint senki által nem olvasott tanulmányokat írogatni egy campuson. 2014-ig éltem ebben a történetben, akkor hívtak a Századvéghez.

- Értem én jól a földiek bánatát. Elnéz a fejük felett a közönyös Magyarország.

- A nemzetegyesítésért többet tett a kereskedelmi televízió, mint amit a politika valaha adhatott. Ma ugyanazt a szemetet nézik Erdélyben, mint Magyarországon. A törésvonalakat máshol tapasztalhatjuk. Ha általánosabban akarok fogalmazni, a vidék kultúráját máig sem lehetett a főváros szintjére emelni. Mintha Budapesten kívül nem élne 12-13 millió magyar.

- Amikor politikai kinevezett volt, még vállalta a punkos stílust. Úgy látom, kitanulta a politika semleges nyelvét. Ezzel veszített a természetességéből.

- Jeleztem is az egyik interjúban: vannak dolgok, amelyeket ezentúl nem mondhatok. Ettől még, gondolom, a saját énképem cseppet sem változott, de ha valami baromságot mondok, az már nem rám, hanem az intézményre üt vissza.

- Akkor elmondom én, miben látom a korábbi Demeter Szilárd és a mostani főigazgató közti különbséget. A Longstep nevű zenekarán élcelődő történésznek így vágott vissza: „Izennénk az illetőknek, hogy el fogjuk játszani ujjaikon az Örömódát kalapáccsal. (…) Ráütünk például a gyűrűsujjra, és a (…) zsurnaliszta kiadja a kívánt hangot (…) Arra kérnénk az urakat, gyakoroljanak, mert ahányszor elrontják, újrakezdjük.” Az újrakezdjük megdöbbentett.

- Ennek talán vannak előzményei. Kilencedikes, a magyar rendszerben elsős gimnazistaként fika voltam, jogfosztott szolgalegény, akinek a nagyok minden értelmetlen parancsát lesnie kellett. Ott ismerhettem meg a kínzás lényegét. Nem az a fontos, hogy egyszer fájdalmat okozol, hanem a megismételhetőség. De ez a polémia még a rock világához tartozott.

- Az a baj ezzel az irodalmi erőközponttal, hogy nem mondhatunk olyan írót, akiben a hatalommal való meghitt viszony végzetes kárt ne tett volna.

- Nem akarok én kitüntetést osztogatni, plecsniket kijárogatni. Lehetőséget biztosítok. Ha közelebb viszem az írót az olvasóhoz, azzal talán nem teszek rosszat. A legérdemesebbeknek – akiket nem én, hanem a szakmai műhelyek jelölnek ki – ösztöndíjat adok. Szélesítem a fordítástámogatás nyomvonalát, többet és több szerzőtől publikálunk különböző nyelveken. És legyünk őszinték: Magyarországon nem abból lesz író, akit a szakma felken vagy akit az olvasók szeretnek, hanem abból, akit a kiadója íróként felépít. Ezen is változtatni kell.

- Mondjon három bármikor, bárhol eladható magyar írót.

- Krasznahorkai László bárhol eladható, mert azt gondolják, ő Krasznahorkai László, fenn van az irodalmi toplistákon. Nem azért, mert olvassák, hanem mert sokan úgy gondolják.

- Nádas Péter?

- Nádasnak német nyelvterületen biztos olvasóbázisa van, máshol kevésbé népszerű. Márai bármelyik nyelvterületen működik, Brazíliában százezer példányban is ki lehet adni. Szabó Magdával szintén ez a helyzet. Világsikernek ez a három termékünk mondható. De megjegyzem, ugyanezt a Szabó Magdát, ugyanezt a Márait a magyar elit nem értékeli. És itt álljunk is meg egy percre. Szerintem nem az a fő kérdés, hogy merre terem a világhír. Van, aki erre hajt. Számomra ez huszadrangú ügy, mert úgy gondolom, van egy 13 milliós kihasználatlan olvasótábor. Az anyanyelvi piac. Olyan olvasók, akiknek magyarul kellene remekműveket írni.

- Miért tisztelte vallásos áhítattal az államszocialista kultúrpolitika az úgynevezett magaskultúrát? Miért kopott meg az irodalom fénye harminc év alatt? A költő miért a félnótás szinonimája?

- Ennek nyilván olvasásszociológiai összefüggései vannak. De nekem van egy strukturális megközelítésem is. Mi, magyarok, nem vagyunk bölcseletszerető nemzet. Történeteinken keresztül értjük meg a világot, a költő-vátesz volt az, aki a dolgokat megmozdította. Ez az irodalmat többletsúllyal látta el.

- Ez nem magyar jelenség. A kelet-európai irodalmi hagyomány jellegzetes vonása.

- Ma többre tartják az új, most születő irodalmat, mint az irodalmi hagyományt. De ha nem állítjuk vissza a hagyományt, ha nem mutatjuk fel, hogy az elmúlt száz évben milyen jelentős művek születtek, az új szerzők aláhullnak a semmibe.

- Pénzosztó szerepet vállal. Magyarországon az számít sikeres kultúraszervezőnek, aki a pénzt a költségvetésből nagykanállal meri.

- Egyfajta pénzkijáró szerepet valóban vállaltam. De akkor is csak olyan pénzt kérek, amely az irodalom ügyét előreviszi.

- Az a közönség, amely váltást követelt a múzeum élén, a modernitáshoz nehézkesen viszonyul. Be is kiabálta egy jóember egy rendezvényen: le az avantgárddal, száz éve akaszkodnak ránk.

- Ez az ő sajátos világuk. Minél színesebb az irodalmi világ, annál gazdagabb kultúrát teremtünk. Az én dolgom az, hogy beálljak a felek közé, és ne engedjem ütőtávolba őket. Az együttműködés kiindulópontja ez.

- Akkor ütésállónak kell majd lennie.

- Ezért kapom a fizetésemet.