Ne a készen kapott válaszokat szajkózzák!

2019. február 3. 07:52 - szerző: Cseri Péter

Azt szeretnénk megértetni a fiatalokkal, hogy bonyolult társadalmi problémákra nincsenek egyszerű válaszok, aki könnyű és gyors megoldásokat kínál, becsapja őket – nyilatkozta a 168 Órának Takács Gábor színész-drámatanár, a Színházi politika # politikai színház című, nemrég megjelent tanulmánykötet egyik szerzője. A több mint két évtizede színházi neveléssel foglalkozó Káva Kulturális Műhely vezetője azt mondta, nem akarják előírni a diákoknak, hogy mit gondoljanak egy-egy fontos kérdésről, csak azt szeretnék, hogy önálló, tudatos, saját maguk által végiggondolt válaszaik legyenek. Arról is kérdeztük, vajon nem kerül-e óhatatlanul összeütközésbe a NER-rel egy olyan társulat, amely önálló gondolkodásra, kritikai szemléletre, a készen kapott, leegyszerűsített válaszok felülbírálására buzdítja az iskolásokat. Takács Gábor elmondta azt is, mit gondol a hatásvadász színházi eszközöket alkalmazó politikusokról.

– A Színházi politika # politikai színház című, nemrég megjelent tanulmánykötetben azt írja, hogy Angliában a hatvanas években az akkor kibontakozó színházi nevelés leginkább közösségi aktivitásra ösztönözte a gyerekeket. A TiE (Theatre in Education) a kilencvenes években honosodott meg Magyarországon, de idehaza csak jóval később kerültek be a színházi nevelésbe a közéleti témák. Miért?

– A TiE Angliában valóban erős politikai indíttatással kezdődött. Volt ugyanis társadalmi igény arra, hogy azok a szegényebb rétegek, amelyek kiszorultak a kultúra fogyasztásából, az oktatási rendszeren belül juthassanak színházi élményhez. A baloldali kezdeményezés révén a színházi neveléssel elsősorban a munkásosztály gyermekeit szerették volna bevonni a színház világába. Számos társulat alakult akkoriban, amelyek kifejezetten iskolásoknak hoztak létre előadásokat azzal a céllal, hogy a gyerekeket ne csak passzív nézőként, hanem aktív résztvevőként vonják be a színházi élménybe. Magyarországra negyedszázaddal ezelőtt került be ez a módszer, és egy ideig hiányzott az az indíttatás, ami az angol TiE egyik mozgatórugója volt. Nem volt mögötte sem ideológia, sem politikai szándék, pusztán az a motiváció, hogy egy nagyon másfajta színház születhessen, mint amit akkor a hazai gyermekszínjátszás kínálni tudott. Ugyanakkor komoly pedagógiai innovációnak számított a közös játékban, a felnőttek és a gyerekek együttműködésében rejlő lehetőségek kiaknázása. Eleinte jórészt az alapvető emberi és generációs problémák álltak a Káva előadásainak középpontjában, aztán megjelentek a társadalmi problémák is. Leginkább azért, mert egyre élesebbé váltak a rendszerváltás után felszínre kerülő társadalmi problémák, és úgy éreztük, hogy ezekhez is hozzá kell szólnunk. Ekkor emeltünk be a repertoárba olyan témákat is, amelyek már nem generációs konfliktusokat érintettek. Az első ilyen előadásunk a Hinta című produkció volt, amely az iskolán belüli kortárs erőszakkal foglalkozott. Azóta dolgozunk fel olyan témákat is, amelyek élesen reagálnak az aktuális társadalmi kérdésekre. Van egy közös projektünk társadalomkutatókkal, amelynek az az átfogó címe, hogy A hiányzó padtárs, és ennek keretében már foglalkoztunk a magyar oktatási rendszer szelekciós problémáival, a menekültkérdéssel, és készülőben van egy új előadásunk is Boltocska címmel, ami az uzsora és az adósságok kérdéskörét járja majd körül. De ide sorolnám az Emlékezet drámái című sorozatunkat, amelyben a magyar történelem tabusított kataklizmáival foglalkoztunk, így például Trianonnal, a holokauszttal, az ügynökkérdéssel, illetve a romák elleni gyilkosságsorozattal.

– Csakhogy a társadalmi problémák egy részéről a jelenlegi hatalom azt állítja, hogy vagy nem léteznek, vagy már megoldották, esetleg a közeljövőben egy huszárvágással fogják felszámolni őket. Beleütköztek már a NER-be?

– Konkrét konfliktusunk még nem volt. Ha az a kérdés, hogy az előadásaink foglalkoznak-e a hatalom problematikájával, akkor a válasz igen, de ezt a kérdéskört sem mi, sem a gyerekek nem azonosítják a NER-rel. A hatalmi kérdéseket ugyanis a gyerekek alapvetően az iskola szintjén élik meg, számukra az iskola egy olyan hierarchizált intézmény, amelyben a hatalommal kapcsolatos összes fontos konfliktus megélhető. Konkrét politikai témákat egyáltalán nem dolgozunk fel, azok egyébként színházi alkotóként nem is tűnnek igazán érdekesnek. A NER egyébként nem lát minket, nem ismer minket, a legtöbb ember csak annyit tud rólunk, hogy gyerekeknek játszunk előadásokat.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ezt értem, de a Káva arra tanítja a fiatalokat, hogy ne fogadják el a készen kapott válaszokat, a jelenségeket kritikusan szemléljék, mindenben próbáljanak önálló álláspontot kialakítani. Márpedig ez nem NER-kompatibilis szemlélet.

– Ez valóban így van, csakhogy azok az iskolák, amelyek elhívnak és befogadnak minket, pontosan azt várják el, hogy kimozdítsuk a diákokat a komfortzónájukból. Mi elsősorban olyan pedagógusokkal vagyunk kapcsolatban, akik fontosnak tartják, hogy a diákjaik több nézőpontból legyenek képesek megvizsgálni egy problémát. A Káva valószínűleg nem is találkozik olyan tanárokkal, akik nem szeretnék, hogy a gyerekek megtanulják a kritikai gondolkodásmódot, az együttműködés fontosságát. Eddig csupán néhány alkalommal fordult elő, hogy egy iskola visszakozott, amikor kiderült, hogy az adott előadásunk például a menekültkérdéssel foglalkozik. Ahol ezt alapból problémának tartják, oda nem is hívnak minket.

– Abból sem adódik konfliktus, hogy a kritikai szemléletmódra nevelés óhatatlanul hatalomkritikát is jelent?

– A kritikai szemlélet nem csupán a hatalomra vonatkozik, hanem minden dologra. Az előadásaink nem politikai rendszerkritikák. Arra próbáljuk biztatni a gyerekeket, hogy merjenek kiállni a saját véleményükért, legyenek képesek azt megvédeni mások előtt is, de azt se szégyelljék, ha netán megváltoztatják a korábbi álláspontjukat. Tisztában vagyok azzal, hogy azokba az iskolákba eleve el sem jutunk, ahol nem nyitottak erre a szemléletre. Évente nagyjából ötezer diák vesz részt a Káva foglalkozásain.

– Elég kevés.

– Az iskolások összlétszámához viszonyítva valóban csak töredéknek számít. És ez így is marad, amíg a részvételi színház nem kerül az oktatási rendszeren belülre.

– A Káva előadásain mennyire érzékelhető, hogy a diákok fogékonyak-e a közéleti problémák iránt?

– Óvatosan bánnék ezzel a fogalommal, inkább úgy fogalmaznék, hogy rendkívül nyitottak a társadalmi problémák iránt. Az elmúlt 25 év azt bizonyította, hogy a színház remek eszköz a társadalmi problémák iránti érzékenység erősítésére. Előfordul, hogy szinte a teljes elutasításból indítjuk az előadást, amikor például a holokauszt szó hallatán először felhördül az osztály, hogy hagyjuk már ezt a régi történetet, senkit nem érdekel, aztán a foglalkozás során szép lassan feloldódik a csapat, és a végére még a kezdetben elzárkózó gyerekek is bekapcsolódnak a közös munkába. A módszer alkalmas arra, hogy ezt az elzárkózást, apátiát feloldja. A Káva előadásait ma már nem is hívjuk színházi nevelésnek, hanem résztvevő színházi előadásnak, mert nem megoldásokat kínálunk, hanem problémákat helyezünk a fókuszba, kérdéseket teszünk fel, és azt szeretnénk, hogy minden gyerek alakítsa ki a saját véleményét az adott ügyről. És ha ezt megosztja a többiekkel is, azzal már részt is vesz a közügyekben. Ha úgy tetszik, politizál, hiszen az nem más, mint a közügyekkel való foglalkozás. Fontos tisztázni: nem abban az értelemben buzdítjuk közéleti aktivitásra a fiatalokat, hogy menjenek ki az utcára tüntetni, hanem hogy ne váljanak érzéketlenné a közös társadalmi ügyeink iránt. Ha ez netán mégsem sikerül, már az is eredmény, ha egy foglalkozás hatására egy gyerek képes jobban artikulálni a saját véleményét, vagy intenzívebben figyelni az osztálytársaira.

– Keményen kell küzdeniük, hogy a gyerekek a felnőttektől kapott kész válaszokat hajlandók legyenek felülbírálni, vagy legalábbis elgondolkodni rajtuk?

– Keményen, de ez a legizgalmasabb része a munkánknak. Pont azt szeretnénk megértetni a fiatalokkal, hogy bonyolult társadalmi problémákra nincsenek egyszerű válaszok, és aki könnyű és gyors megoldásokat kínál, becsapja őket. Nem akarjuk előírni nekik, hogy mit gondoljanak egy-egy fontos kérdésről, csak azt szeretnénk, hogy önálló, saját maguk által végiggondolt válaszaik legyenek. Az sem baj, ha alapvetően mást gondolnak, mondjuk, a szegénységről, mint mi, csak ne egy készen kapott választ szajkózzanak. Hajlandók legyenek időt és energiát fektetni a válasz keresésébe. Legyenek képesek elfogadni: baromi macerás meghallgatni a másik véleményét, és csendben maradni arra az időre, amíg megfontolom az érveit.

– Mivel ön az egyik szerzője a politika és a színház kapcsolatát boncolgató, nemrég megjelent tanulmánykötetnek, érdekelne a véleménye arról, hogy a politikusaink hogyan, milyen körülmények között használhatnak színházi-színészi eszközöket a politikai munkájukban.

– Erről igazán autentikus véleményt leginkább a politikai aktivizmussal is foglalkozó színházi szakemberek tudnának mondani. Jómagam színész-drámatanárként azt látom, hogy a politikus célja több ponton érintkezik a színészével: mindketten a nyilvánosság előtt szerepelnek, és hatást akarnak elérni. Nyilvánvaló, hogy a kívánt hatás elérésében dramaturgiai-színészi eszközök is segíthetik a politikust. Az alapkérdés az, hogy a nyilvános szereplés mennyire őszinte. A túl erős eszközök alkalmazása hatásvadászattá, ripacskodássá válhat. Katarzist, megrendülést csak az őszinte gesztusok váltanak ki. A kulcskérdés tehát az önazonosság: egyes politikusok akkor hitelesek, ha hallgatnak, mások akkor, ha tömören fogalmaznak, megint mások akkor, ha üvöltve mondanak el egy beszédet.

Fotó: Káva Kulturális Műhely

– Ez viszont azt jelenti, hogy ritkán lesz hatásos egy olyan színészi megoldás, amit egy politikus jó előre megtervez, kimódol.

– Nagyon nehéz beletrafálni a közepébe egy olyan színpadi akcióval, amit egy politikus nem az adott pillanat hevében talál ki. Ahhoz viszont, hogy igazán hatásos legyen, szükség van bizonyos színészi vénára is. Nem véletlen, hogy az ilyen politikai performance-okban például Gulyás Márton aktivista az egyik legsikeresebb, mivel neki van érzéke a színházhoz.

– Ha már Gulyás Mártont említi, az ő performance-ait is végletesen ítélik meg az emberek.

– Mégpedig a politikai szimpátiájuk alapján. A politikai meggyőződés a befogadó részéről alapvetően meghatározza, miként ítél meg egy színpadias politikai cselekvést. Minden politikus a saját táborának játszik, és miközben a saját produkcióját hitelesnek és őszintének tartja, a politikai riválisainak a megnyilvánulásait ócska ripacskodásnak minősíti.

– Akkor nincs is elfogulatlan kritika?

– Nincs. Azt a politikai performance-ot például, amit a köztévé székházában tavaly decemberben az ellenzéki politikusok előadtak, az ország egyik fele hiteles és megrázó produkciónak tartja, a másik fele nevetségesnek és kigúnyolandónak. Ebből következően a színészi eszközök alkalmazása a politikában rendkívül korlátozott eredményekkel kecsegtet, lényegében csak a saját politikai közösségben van hatása. Hasonló a helyzet a politikai szimbólumok dramaturgiai célzatú felhasználásával is, hiszen azok is általában többféleképpen értelmezhetők: míg a szimpatizánsok lelkesednek értük, az ellenfeleik megbotránkoznak.