Nagy N. Péter: Dózsa mögött

2019. április 3., 19:44

Szerző:

Sok százszor mentem el mellette, álltam előtte, de most meg is néztem. Nem a hatalmasan magányos Dózsa György szobra vonzotta a tekintetem, hanem a tőle jobbra álló mellékalakok közül az egyik. Mezítláb lenne? Közelebb mentem, és tényleg. Májusban volt a felkelés, aligha fagyott, de mégis. A mellékalakok sem akárkik, például ott van épp az emberem mellett Mészáros Lőrinc is, szintén alvezér, de egy régebbi, Nagybotú Mészáros Lőrinc, a plébános, aki máglyán végezte.

Mellette meg egy mezítlábas. Nézegetem a cipő nélküli lábfejet, majd szinte megijedek. Markáns, szakállas arcba bámulok ugyanis. A szobor mögött fekszik valaki, csak a feje bukkan ki épp a láb mellett. Mintha a kompozícióhoz tartozna. Közelebb lépek, hogy szembesüljek a nyilvánvalóval, hajléktalan ember húzza meg magát a szobor mögött. Hanyatt fekve, csukott szemmel.

Hogy kerülhetett ide, a Vár tövébe, a szobor háta mögé, ezzel az arccal?

Devizahitele volt? Rosszul vált? Szakszervezetet próbált alapítani, és kirúgták, nem tudja fizetni az albérletet, de majd összeszedi magát? Rabszolgatartójától szökött, vagy beteg, és nem bírta tovább a kórházi kiszolgáltatottságot, ám ebben a városban nincs hova menjen?

Netán ahhoz a húszezer emberhez tartozik, akinél kikapcsolták a villanyt, vagy ahhoz a 36 ezerhez, akinél gáz sincs már, és ahol jött a következő akció, a kilakoltatás is?

Vagy olyan, mint a tigris, amelyet egy kínai cirkuszban szorosan lekötnek, hogy a nézők lovaglóülésben rátelepedhessenek. Ilyesmiből lett elege?

Azt gondolom erről az arcról, hogy tudja, 2012 óta börtönnel büntetendő, aki mást, annak kiszolgáltatott élethelyzetét kihasználva arra bír rá, hogy magát megalázza. A törvény indoklása szerint szociálisan hátrányos helyzetű emberek, hajléktalanok lényegében „szórakozásból” történő megalázása, a méltatlan helyzetek felvételeken történő rögzítése az állam által nem tolerálható. Ha szükség volt erre a tényállásra, ez bizonyára gyakran megesett, ahogy a napokban szembesültünk is azzal, hogy gimnazista lányok rugdostak eszméletlenre egy hajléktalant. De a rendőr is elzavarhat bárkit a közterületről, ha úgy látja jónak.

Van rá ok, hogy bújjon.

Könnyen lehet, ez az ember azt is tudja, hol van. Netán azt gondolja, hogy Dózsa több mint egy nagy kő, amely mögött nem látják az embert.

Tény, hogy jó három és fél évszázadon keresztül nemzetrontó, gyilkos haramia volt, akiről egy feljegyzés azt is állította, hogy a nagy felkelés előtt hét évvel, 1507-ben csapataival útonállóként rabolt, és valószínűleg tényleg, s csak ezt folytatta negyvenezer keresztes paraszt vezéreként is. Más magyarázatok szerint, ha betyárkodott korábban, ha nem, méltó ügyért harcolt, amikor bosszút állt a rájuk, keresztesekre támadó nemesi csapatokon. Igaz, irgalmatlanul.

Pontosan nem tudjuk, mi történt, hiszen minimálisan és ezen belül is részrehajlóan dokumentált a kor, de akárhogy is alakult a Konstantinápoly visszafoglalására toborzott, majd királyi paranccsal mégis feloszlatni rendelt sereg sorsa, az biztos, hogy Petőfi, Ady és a népi írók egyaránt Dózsában találták meg az évszázadokon át reménytelen elnyomásban tartott nép igazságkereső indulatainak szimbólumát.

Ady például így: „Válasszunk mi is valakit a történelemből, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek, majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy Magyarország néhány ezer kiváltságosé, s hogy itt gyötrelmes élni minden munkás embernek.

Ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és Kossuthot (…) Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemes ember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai.”

A szocializmus szerényen, de megbecsülte Dózsát, lám, itt ez a szobor is, futballcsapat, sportegyesület futott e néven, de Romsics Ignác finom meghatározásával élve a rendszer konfliktuskerülő mivoltában nem tudott mit kezdeni a brutális lázadással. Most sem boldogulnak vele. Emlékszik rá valaki, milyen ünnepségeket tartottak nemrég az 500. évfordulón? Aligha.

Szemben Kiss István legtöbb alkotásával, ezt a szobrot legalább nem akarják elbontani, ez a maximum.

Nem hallottátok Dózsa György hírét? – kérdezhetnénk Petőfivel. A hírét igen. Más kérdés? – hangzana a kormányszóvivőin a válasz.

Búvóhelynek azért jó ez a szobor, és felkelés is volt. Nemrég hűlt helyét találtam emberünknek, felkelt, elment. Legutóbb kicsi, pokrócba bugyolált alak feküdt a helyén. Azt sem lehetett megállapítani, hol a feje.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.