Mozart, a szupersztár – A középszer tündöklése és bukása

2020. október 27. 09:45 - szerző: Bóta Gábor

A középszer és a zseni párharca, amely ha időlegesen is, de abszolút a középszer győzelmével végződik, igencsak aktuálisnak tűnik manapság. Ezért aztán az Amadeus, Peter Shaffer darabja, amelynek nyomán Milos Forman népszerű filmet forgatott, most éppen a József Attila Színházban tör babérokra.

Ez a darab a megírása, 1979 óta csaknem elfuserálhatatlanul siker. Hozzánk is elég hamar eljutott, 1982-ben már műsorára tűzte a Vígszínház. A jog megszerzésében nyilván könnyebbséget jelentett, hogy a teátrum kamaraszínházában, a Pesti Színházban korábban már bemutatták a szerző egy másik világsikerű darabját, az Equust, amelynek ugyanaz a Kapás Dezső volt a rendezője, mint az Amadeusé, és ugyanaz az egyik főszereplője is, Gálffi László személyében. Az Equusban a 26 lovat megvakító, személyiségzavaros srácot adta, aki párharcot vív egy pszichológussal. Az Amadeusban pedig ő volt Mozart. Ebben is hangsúlyos a személyiségzavar, hiszen a keretjátékban Salieri elmegyógyintézetben regéli el a történetet, két évtizeddel az események után.

A József Attila Színházban Koltai M. Gábor rendezésében, Fila Balázs megformálásában egészen komoly elmezavart mutat a valaha ünnepelt zeneszerző. Akit szinte a kor legnagyobbjának tartottak, négykézláb, egy szál alsógatyában, minden méltóságát elveszítve mászkál a földön. Lidérces látvány, iszonytatóan kiszolgáltatottnak tűnik, ráadásul nem másnak, mint saját magának, aljas tettei miatt bekövetkezett szörnyű tudathasadásának. Nem szokták ennyire romhalmazként ábrázolni. Kulka János a Belvárosi Színházban Szikszai Rémusz rendezésében például inkább elegáns, jó svádájú ördögi lény volt a szerepben, aki rágódik ugyan a tettein, de azért jócskán önigazolással mentegetőzik. Fila viszont esendő embert játszik, aki valószínűleg a sikerei csúcsán is teli volt szorongással. Ez a szorongás mélyült tovább, amikor megismerte az ifjú Mozartot, annak könnyedén alkotó zsenijét, újító hevületét az ő akadémikus konzervativizmusával szemben.

Ebből – hiszen végül is mégiscsak képességes emberről van szó – ha akarja, ha nem, rá kell jönnie, hogy hiába vonnak szinte glóriát a feje fölé, az ő zenéje kismiska a vagányul pimasz, meglehetősen szabadszájú sihederéhez képest. Kulcsjelenet, amikor ő, az udvari komponista és a császár először fogadják Mozartot, akit a híre megelőz. Indulót komponál az alkalom tiszteletére. Vetélytársa érkezésekor lejátssza. Tasnádi Bence a címszerepben, amikor hallgatják, nagyon is észrevehetően fintorog. Lerí róla a nemtetszése, egyáltalán nem képes elhitetni, hogy odáig van a gyönyörtől. Amikor pedig odapattan a zongorához, és kezdi átvariálni Salieri korrekt, profi, de konvencionálisan érdektelen dallamait máig ismert, remek futamokká, ez kapásból a középszer totális, nyílt megalázása. Az ilyesmit nem szokták megbocsájtani. Áll Salieri teljesen lefagyva, kővé dermedten, az arcán gonosz mosoly suhan át. Ettől a pillanattól már biztos, hogy nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekinti a feltörekvő fiatalembert, akiben nincs semmi tettetett tekintélytisztelet. Olyan, mint egy vásott kölyök, aki akár toporzékolva is meg akarja szerezni azt, amire vágyik, és simán kimondja azt is, hogy az ő operájánál jobbat még nem írtak a földkerekségen. De hát vannak korok, amelyek a középszernek kedveznek.

Nehéz kérdés, hogy egy nem feltétlenül zseni, de igen tehetséges ember tud-e zsenit játszani. Persze, aki nem gyilkos, az is tudhat gyilkost játszani, de a zseni megformálásához óhatatlanul nagy színészi fajsúlyra van szükség. Fiatalemberek esetében ez közel sem biztos, hogy adott. De az a helyzet, hogy Shaffer szövegéhez erre tulajdonképpen nincs is szükség, mert még csak nem is karistolja Mozart végtelen mélységét, inkább a hatásos felszínt ragadja meg belőle. Azt a Mozartot, aki mára szupersztárrá vált. Azt a közhelyekre alapozott figurát, akit szinte mindenki ismer belőle. Ő az, akit azok is nagyra tartanak, akik amúgy ódzkodnak a komolyzenétől. Nem véletlenül csináltak belőle ajándéktárgyakat, képével pólót, desszertet, likőrt, musicalt, bármit, ami értékesíthető. Mozartról él egy kép, pontosan az, amit Shaffer felhasznál és kihasznál, és nem különösebben árnyal tovább.

A szertelen, könnyelmű, hamar elégő, önsorsrontó, önérvényesítésre eléggé képtelen, tehetsége virágjában, szegénysorban meghaló géniusz képe, akit letipor a gonosz. Ilyen leegyszerűsítve, ennyire feketén-fehéren a bulvár- látszat, és Shaffer darabja az is, bármennyire igyekszik ezt titkolni. Hiába a filozofáló eszmefuttatások, a lét végső értelmének keresése, a talentum mibenlétének firtatása, mindez csak fűszer, csinos felszín.

Nem a bulvárral van bajom, azt, ha nívós, kimondottan kedvelem, tudok rajta ellazulva, önfeledten szórakozni, mint az ugyancsak Shaffer által írt Black Comedyn, ami az ami, fölöttébb szellemesen megírt, paródiába hajló krimivígjáték. Az Amadeus esetében azonban úgy érzem, hogy sokkal többet akar mutatni, mint amennyit nyújt, ügyesen kicentizve azt, hogy mitől válhat a szövegéből a nem vájtfülű közönség előtt is sikerprodukció. Ezért nem szeretem azóta, hogy a magyarországi ősbemutatóján a Vígben láttam, bizonyos tekintetben már-már hazugnak tartom, még ha ezért majd többen meg is köveznek. De mégis azon kapom magam, hogy újra és újra megnézem. És végül nem bánom meg, bár rendszerint ismét bosszankodom rajta. Jeles színészeknek biztosít ugyanis kiváló játéklehetőséget, és ettől jó színházi élménnyé válik. Ha csaknem húsz évvel ezelőtt kiírták például, hogy Alföldi Róbert Mozart, Darvas Iván Salieri Szolnokon, akkor csak azért odaautóztam. Szikora János rendezésében ráadásul élőben játszott a színpadon a tényleg világot járt Liszt Ferenc Kamarazenekar, és ezzel Mozart zsenije abszolút megjelent az előadásban. A legszikárabbnak ezt a darabot a Komáromi Jókai Színház előadásában láttam ugyanabban az évadban, mint a szolnoki produkciót. Ebből kiirtották a túlzottan romantikusra, érzelgősre vett részeket, és dermesztő kegyetlenséggel megmutatták, hogy a legnagyobbakat is bármikor el lehet tiporni, ha bizonyos érdekek úgy kívánják. Az akkor harsogóan fiatal Czajlik József rendezése, Ollé Erik totális elmagányosodása Mozartként, Mokos Attila ridegen elvetemült Salierije máig eleven emlék. Miközben tudható, hogy Salieri közel sem volt ilyen szörnyeteg, nem mérgezte meg Mozartot, amúgy pedig egészen tisztes zeneszerző volt. De hát éppen a bulvárhoz kell túlzottan kiélezni a dolgokat.

Koltai M. rendezése tompítani igyekszik a féktelen habzást. Bombasztikusság helyett némi realitásra törekszik, de azért meghagyja a romantikába hajló mesejelleget, amit a közönség elvár ettől a darabtól. Nincsenek elspórolva a szenvedélyes összeütközések. Még az egyik legvitathatóbban megírt szereplő, Constanze, Mozart felesége sem annyira sematikus Kónya Merlin Renáta megszemélyesítésében, mint amennyire lenni szokott. Nemcsak a könnyűvérű, fiatal férfiakkal kikezdő, Mozartért rajongó, de igazán őt nem értő nőt adja, hanem azt is érzékelteti, hogy miután elhagyta, mégiscsak muszáj visszajönnie hozzá.

Megrendítő, ahogy életet próbál lehelni belé, de sajnos sikertelenül. Mozart már lidércektől gyötörve, a saját rekviemjét írva totálisan elgyengült, szétesett, hamarosan meghal. Előtte még van egy nagy összecsapása szegényes lakásán Salierivel. A földön szanaszét a hatalmas mű, a Requiem kottái. Mozart agya is már szanaszét van, szinte csecsemőpózban, riadtan összekuporodik. Fél, hogy nem marad ideje befejezni a saját maga számára is írandó gyászmisét. Salieri felvesz egy-egy kottalapot, megszólal benne a zene, elhűl a tökéletességétől, szinte összetöpped, mert pontosan tudja, hogy ez örökkön-örökké megmarad, míg amit ő komponált, hiába van vele most a topon, elenyészik. Valósággal gyónni kezd Mozartnak, hogy bár a segítőjének próbált mutatkozni, a háta mögött milyen temérdek rossznak volt az okozója. De a tönkretett zseni már nem fogja fel, mit beszél, ezért mindinkább nekünk, a közönségnek szól a vallomás.

A premieren az előadás eleje kissé döcögős, de aztán igencsak belelendülnek a színészek. Mégsem biztos, hogy olyan súlyú darabról van szó, amelynek este fél 11-ig kell tartania. Az előadást azonban így is, méltán, jókora lelkesedéssel fogadja a közönség.

(Amadeus, József Attila Színház)

 

A cikk eredetileg a 168 óra hetilap 2020. október 21-i számában jelent meg.