Mészáros Blanka: Meg kell tanítanunk a felettünk lévőknek, hogy ez nem mehet így tovább

2019. június 9. 22:31 - szerző: Mészáros Márton

Mészáros Blanka színésznő szerint Jeanne d’Archoz mindenkinek van kapcsolódási pontja, ugyanakkor úgy látja, nem érdemes szentet játszania a Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében című Hegymegi-előadásban, a Katona József Színházban. A huszonnyolc éves Junior Prima-díjas, aki legutóbb Gothár Péter új filmjében forgatott, az emblematikus szerepe kapcsán azt is kérdi, vajon ki tesz szentté kit: mi az orléans-i szüzet, vagy Johanna formál minket?

– Milyen érzések vannak önben most, hogy a Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében esti előadását követően, két óra intenzív jelenlétet lezárva, kibújt az orléans-i szűz szerepéből?

– Van úgy, hogy igazán felpörgök az előadással, de most úgy éreztem, kissé dekoncentrált volt a közönség. Mindent érzékelek itt, a Kamrában, hiszen ezen a színpadon sokszor fél méter sem választ el a nézőktől. Az első négy sor a legérzékenyebb: látom a szemüket, érzem, ki mozdul meg, ki sugdos, ki fárad el. A többi sorban el tudnak bújni, de természetesen nincs számonkérés, nem azért említem. Egyébként nekem ma volt olyan az előadás közben, amit el kell tennem. Születtek új gondolatok, akadtak mondatok, amelyek eddig nem így jöttek ki a számon. Ha van valami, amit megszeretek, akkor elraktározom magamnak, a következő alkalommal pedig előveszem, hogy kipróbálhassam. A darabot decemberben mutattuk be, így még annyiszor nem játszottuk, de biztosan fogjuk még, hiszen a közönség vevő rá. Amúgy hiába telt el lassan fél év, mindig képes új oldalát mutatni a szöveg.

Fotó: Bazánth Ivola

– Jelentős hatást válthat ki egy ilyen mű, amelynek számtalan aspektusa lehet.

– Biztosan van egy alapelvárás a nézőkben, hiszen létezik egy közös tudás, amely iskolai tananyagból, mozi-, színházélményből, irodalomból vagy valami másból fakad. Jeanne d’Archoz mindenkinek van kapcsolódási pontja. Az előadásunkban az a szép, hogy ezekre a tudásbázisokra épülnek rá az „ezt nem hallottam még”, „ezt nem így tudtam”, a „valóban”, a „de jó, hogy ez így…” és ehhez hasonló reakciók. Eltoljuk az egészet a személyesbe, így a nézőnek törnie kell a fejét azon, hogy ki tesz szentté kit: ti őt vagy ő titeket? Nagyon nem mindegy a nézőpont. A közönség általában veszi az előadás groteszk humorát, már amennyire tudunk a középkori katolikus egyház bigottságán nevetni. Az egyik jelenetben egyházi elöljárók énekelnek, ott ironikus, gúnyos, groteszk stílusjegyek keverednek. Az egésznek egyfajta szofisztikált humora van, ami alatt azt értem, hogy senki sem fogja ugyan a hasát a nevetéstől, inkább közös összekacsintásokat, susmorgást eredményezhet. De visszakérdeznék: ön mit látott?

– Egy helyes arányérzékkel előállított darabot, profi szereplőgárdával és rendezői elgondolásokkal. Ugyanakkor vegyesek az érzéseim, mert nem kaptam megnyugtató választ arra, hogy a francia nemzet hőse valóban szent volt-e, vagy csak megszállott rebellis. Igaz, nem is teológiai stúdiumra, hanem drámára váltottam jegyet.

– Örülök, hogy ilyen véleménye van a munkánkról. És valóban: van, amire csak utalunk, van, amire választ is adunk. Úgy játszom, hogy mindenki maga dönthesse el, hogy Jeanne képzelődik-e vagy sem. De hatszáz éve halott alany esetében honnan is tudhatnánk bármi meggyőző erejű információval szolgálni…

– Foglalkoztatja, hogy szentet vagy tébolyultat játszik?

– Azzal jár jól az ember, ha nem szentet játszik. Az egyvonalú és álmosító lenne. Ebben az előadásban egy hús-vér emberről van szó, akit valóban megszólít valami vagy valaki. Ez pedig az emberből kihozza az összes tulajdonságát, ugyanis Jeanne-ban benne van a gyarlóság, mégis, mindent tettét egy eszményi cél érdekében követi el. A harcban megcsömörlött nemes urakkal és katonákkal ellentétben ő küzd és kitart a végsőkig. A 21. században már maga a kiállás is jelent valamit, hiszen engem például nyugtalanít, hogy mostanra eluralkodott rajtunk az énközpontúság, a régi erények pedig lassan kiveszőben vannak. Azok a dolgok, amiért régen háborúba mentek az emberek, meglehetősen keveseket érdekelnek a mai Európában. Igazából már családért, párkapcsolatért sem dívik kiállni. Amúgy nem tudom, hogyan csinálta az általam játszott lány, hogy tizennyolc évesen, nő létére megfordította a történelmet az 1400-as években. Sőt még a királyhoz is eljutott – államfővel találkozni ma is kihívásnak számít. Manapság lassabb járművel is három óra alatt Budapesten lehetünk akár az ország legeldugottabb részéről is, annak idején ez nem így volt. Jeanne-nak különleges fizikuma lehetett, valószínűleg tehetséges katona volt nagy tűrőképességgel. Olvastam róla, hogy Orléans felszabadításakor, vagyis az első csatájánál átlőtték a nyakát egy nyíllal. Valami mégis vitte őt, fel akarta szabadítani a hazáját a terheltség alól. Csupán egy dolgon csúszott el. Azon, hogy a felszabadításkor be kellett mocskolnia a kezét – nem tudta elkerülni, hogy gyilkoljon és gyilkoltasson.

– Milyen művek formázták a szemléletét Szent Johannáról?

– A rendezőasszisztens, Tóth Judit rengeteget segített, hogy minél több információm legyen róla. Miközben napi szinten dolgoztunk a művön, mindenféle anyagot keresett, küldött és másolt nekem. Egyébként volt egy korábbi, átlagos tudásom Jeanne-ról, aztán, mivel érdekelt, miként küzdöttek meg az igazukért, elolvastam mindenféle szent leányok élettörténetét. Olvastam Shaw-t, Schillert is, de egy idő után csak az segít, amikor az ember az elméleti tudását mélyíti el a gyakorlatival. A színésznek össze kell egyeztetnie az elképzeléseit azzal, hogy a rendező milyen gondolatokat szeretne képviselni a darabbal. Azon is el kell gondolkozni, hogy ennek az évtizednek a végén itt, Magyarországon mit lehet állítani ezzel a drámával.

– Érvényes még Szent Johanna üzenete, ebben kiegyezhetünk. Karaktere nőjogi szempontból is tartalmaz relevanciát.

– Igen, ezen a téren is lehet vele figyelemre méltót mondani. Hiszen lépten-nyomon belefutni a nemek közötti különbségbe, de magáról a hit kérdéséről sem érdemes múlt időben beszélni. Mert hogy is van az pontosan? Mi az egyház, mi a hit, mik a vallások? Hát nem három különböző dolog? Nekem ez nagyon úgy néz ki, hogy az egyik egy pénzügyi intézményre felhúzott valami, a hit pedig személyes, belső meggyőződés. A vallások pedig talán leginkább arra valók, hogy a hívek megküzdjenek egymással, hogy melyikük a vallásosabb ezen az átkozott világon.

– Ön vallásos?

– Nem. Hiszek.

– Miben?

– Az én istenemben. A húszas éveim elején kifutott a lábam alól a talaj, pánikbeteg lettem, erősen szorongtam, egyáltalán nem találtam a helyemet a világban. Rengeteg fiatalt ismerek, aki hasonló érzésektől szenved. Ilyenkor, amikor valami belülről felperzsel, az ember elkezd felfelé nézni. De ha nem felfelé, hát előre. Én meg vagyok keresztelve, magam vettem fel, tizennégy évesen konfirmáltam. Református vagyok, református gimnáziumban tanultam, gyermekkoromban magam akartam járni baptista csoporthoz, de ma is szívesen járnék istentiszteletre, mert vannak csodálatos papok és megszívlelendő, érdemes gondolatok. Szeretem, ha valaki a katedrán gondolkozik, tanulok a szavaiból. De attól kiakadok, ha a padsorokban papírosok szólítanak fel arra, hogy imádkozzunk Szűz Máriához azért, hogy ne jöjjenek be a migránsok Magyarországra. Kikészít az adakozási felszólítás, olyankor a római katolikus fényűzés jut eszembe. Ugyanakkor a templom számomra minden értelemben hideg hely maradt: gyermekként ott mindig felfáztam, még úgy is, hogy vastag matekfüzetet tettem a padra, az ülepem alá. Éreztem a kötelező jelleget, ami nem jó dolog. Imádkozni meg szeretek, az viszont jó.

– Bosszantja, hogy a Katona József Színház tagjaként automatikusan liberális demokratának könyvelik el?

– Azt gondolom, ez ebben a formában sarkítás, mert egyetlen kollégámról sem merném azt állítani, hogy ilyen vagy olyan oldali. Azt viszont tudom, hogy gondolkodók. Egyikőjük sem áll le csak egyik vagy másik oldal újságjánál, hanem kézbe vesznek más lapokat, tovább olvasnak más portálokon. Persze vannak kollégák, akik hangot adnak az álláspontjuknak. Számomra mégis alapvetés, hogy azoknak, akik művészettel foglalkoznak, kötelességük harcolni a sarkítás, a mindent fekete-fehérben láttatás ellen.

– Mégis, bizonyos nézők pártpreferencia alapján távol maradnak bizonyos színházaktól.

– Meg kell tanítanunk – akár a nálunk fiatalabb generációkkal összefogva – a felettünk lévőknek, hogy ez nem mehet így tovább. Nem akarom, hogy azokkal, akik mást gondolnak a világról, ne beszélhessek. Különben is, hogyan lehetne valaki, tegyük fel, liberális vagy szabadelvű, ha kizár valakit a diskurzusból? Nemet mondani valakire, csak azért, mert ő narancsságra vagy szegfűpiros, ugyan már, ezt nem bírom! Sajnos eldurvult a politika, és lassan ott tartunk, hogy az emberek pisztolyt akarnak majd maguknál hordani, aztán elpusztítani egymást, mint ahogy az állat teszi azzal a társával, aki jogtalanul belép a területére.

– A rendszerváltás óta a politika meglazított sok baráti köteléket, számos családot tönkrefűrészelt. Önnek szakadtak meg kapcsolatai az eldurvult politikai nézőpontkülönbségek miatt?

– Erre a családomban pozitív és negatív példa is akad. Emlékszem például a kisgyermekkoromból, hogy az ellentétes pártpolitikai nézeteket valló nagyapám és apám miként vitatkozott egymással. Iszonyatosan jó volt hallgatni őket, ahogyan alsónadrágban ültek, és órákon keresztül ment a duma. Érveltek, vitáztak tányércsapkodás és életre szóló sértődés nélkül. Az a veszélyes, hogy ma már ez nem így van, az eltérő vélemények nagyon ritkán találkoznak egymással. Úgy hiszem, ha a kormányunk ennyire ragaszkodik az erkölcstanhoz, nem ártana, ha asszertív kommunikációval is megismertetné a tizennégy éveseket, mert lassan ott tartunk, hogy elzárkózunk mindenki elől. Közel járunk ahhoz, hogy véglegesen belebújjunk a kis szerkesztyűinkbe, és virtuális térben éljük le a látszatéletünket. Sokszor elgondolkozom azon, hogy mégis milyen világ az, amelyben élnünk adatott.

Fotó: Katona József Színház

– Ön szerint vajon miért most jött el a populista vezetők kora?

– Túl sokan vagyunk ezen a bolygón. A kapcsolataink felszínesek. Az emberek ritkán beszélnek egymással. Akkor is általában az a központi szervezőelve a beszélgetésnek, hogy milyen volt az idő hétvégén, melyik boltba megy vásárolni a másik. Emellett elhatalmasodtak a társadalmi osztályok közötti különbségek. Gondoljunk csak bele, addig, amíg a kollégáimmal lent vagyok a Szúcs-Bányatelepen a rászorulóknál, mások a Hiltonban negyvenezer forintot költenek egy reggelire. Ez például olyan dolog, amelyet a populisták ki is használnak, de ne feledjük azt sem, hogy jó belekapaszkodni abba, akinek a legerősebb a hangja.

– Kárpáti György Mór Guerilla című, márciusban bemutatott filmje – amelyben markotányosnőt alakít – az 1848–49-es szabadságharc elfeledett, név nélküli hőseire emlékezik. Fontosak önnek az ilyen becsületbeli ügyek?

– Bizony, nagyon örülök annak, hogy végre elkészült egy olyan film, amely testközelből mutatja be a szabadságharcosainkat. Mellesleg alkatilag is közel áll hozzám a lázadás. Persze mértékkel.

– Lassan kezdik felfedezni a filmesek, tavaly nyáron Gothár Péterrel forgatta a Hét kis véletlen című játékfilmet. Miként teremt egyensúlyt a filmezés és a színház között?

– Tulajdonképpen kevés dolgon tudok alakítani, mert a színházat tekintem elsődleges otthonomnak, annyi magyar játékfilm pedig nem készül, hogy húsz-harminc szerepajánlat közül kellene választanom. Olyasmiként tudnám érzékeltetni a helyzetet, hogy amikor apu vagy anyu elenged otthonról, akkor elmegyek, már ha minőségi produkcióra hívnak. Jövőre is lesz egy filmes munkám, de erről még nem szeretnék többet beszélni. Napi sorozatban nem játszottam, de akár az is érdekel, mert a legtöbben a drámai oldalamról ismernek. Pedig van bennem erős komikus réteg, csak ki kell hámozni. A színész hiú, vágyik arra, hogy minél több helyen lehetősége legyen megmutatkozni. Én nem teszek meg ezért mindent, viszont az jó lenne, ha egy filmes végre abból fogalmazna, ami én vagyok.

– És mit csinált volna az elmúlt órában, ha nem tartom föl az előadás után?

– Lehet, hogy elmentem volna a Három Hollóba, ahol este Keresztes Gábor, Matisz Flóra Lili és Szabó Bálint lép fel. Ők fiatal zenészek, és dolgoztak már a Katonával. Egyébként a rendezőnk, Hegymegi Máté jelenleg Sepsiszentgyörgyön rendez, de máskor eljön az előadásokra. Az észrevételeit feljegyzem a telefonomban, már dátum szerint vannak rendezve a rendezői meglátások, illetve azok, amelyek nekem tűnnek fel. Miközben hazamegyek, ezeken szoktam gondolkozni. Már nem iszom annyit, mint régebben, amikor úgy tartottam, ha az ember súlyos művész, nem árt, ha néha zülléssel lazít. Mostanában legfeljebb csak egy pohár bort iszom előadás után.