Hódíthat-e Rómeó? – Fogyatékkal élőket gyógyít a kis budapesti színház

Hódíthat-e a magányos Rómeó? Mitől gyönyörű a törékeny Júlia? Miénk lehet-e a színpad és az élet? Mitől vagyunk valamennyien mások, mitől vagyunk álruhás királyok? A választ a MáSzínház előadásain kerestük. A kis színház 2005 óta működik, jelenleg a művészeti neveléssel foglalkozó AppArt Egyesület égisze alatt. Magát az egyesületet 2015-ben hozták létre. Korábban jött létre a színház, mint maga az egyesület. Ha úgy vesszük, függetlenek ők is. Pénzre, NKA-segítségre persze nekik is szükségük lenne, s amint ezt állami doktrínaként a törvény vitájában kimondták, aki a zenészt fizeti, a zenét is az rendeli. A MáSzínház nem politizál. Kultúrpolitikai vitákhoz nincs közük. Maga az egyesület a művészeti nevelésben, a különbözőségben rejlő erőforrásokat kívánja mozgósítani. Mindez így szépen hangzik, mi egyszerűbben fogalmazunk: a MáSzínház színpadán fogyatékkal élő színművészek (gyerekek, gyerekstátuszban élő felnőttek) lépnek fel. A beszorítottságban, elszigeteltségben élő fiataloknak ez megrendítő élmény. Ablak a világra.

2020. január 2., 18:30

Szerző:

Hideg van, és a Széll Kálmán téri ködben a színház őrangyalára, Bakonyvári Ágnesre várunk. Az egyesület elnöke, Márton Gábor már itt van, Ágnes busza késik. Átnézünk a Jurányi Házba melegedni. A MáSzínház előadásait részben a Jurányiban tartják. A színhely enyhén kaotikus, a dizájn romkocsmák hangulatát idézi. A rideg kora délelőttben felszabadult zsibongás, zúgnak a kávégépek, a sarokból fojtott nevetés.

Foglalkozására nézve Bakonyvári Ágnes drámapedagógus. A színházat 2005-ben Göllesz Csilla gyógypedagógussal együtt hozta létre. Gábor státusza egyesületi elnök, de úgy veszem ki, mindenki csinál mindent. Ír, szervez, rendez, költségvetést gyárt, darabot választ, csoportos foglalkozást vezet. A színház alapítását követő tíz év volt a társulat életében az „illegalitás” kora. Hivatalosan nem állt mögöttük szervezet, valahogy mégis elműködtek. A foglalkozások egyik helyszínén, a Wesselényi utcai művészeti központban két éve játszanak. A Más nem kőszínház, nem is lesz az, nem önkormányzati vagy állami társulat. Hol itt, hol ott tűnnek fel. Például játszanak néha az RS9 stúdióban is.

Fotó: Merész Márton

A kérdezőt az érdekli igazán, mennyiben művészet és mennyiben gyógyító tevékenység, terápia a színház. Amikor Bakonyváriék kezdték, arra keresték a választ, szerepet játszhat-e a színház a fogyatékkal élők gyógyításában. A színészkedés kísérletnek indult az orvostudomány és a gyógypedagógia határán. Azt kutatták, miként lehet a drámapedagógiát mint módszert, a drámajátékokat mint eszköztárat a fogyatékossággal élő fiatalok fejlesztésében alkalmazni. A kísérletnek akkora sikere volt (egyre többen keresték őket), hogy nyilvánvalóvá vált: a terápiás hatás mellett a játék örömforrásként is működhet.

„A darabokban fellépő gyerekek”, kezdenénk a kérdést, de Ágnes azonnal kiigazít:

– Soha nem neveztük, nem is tartjuk a szereplőket „gyerekeknek”. Ez a leglényegesebb szempont. Nem azért, mert az egyik negyven-, a másik tizenöt éves. A legfontosabb, hogy mi magunk értsük, miért kezelik őket kiskorúnak. Miért tarja őket a társadalom idős fejjel gyermekstátuszban. A MáSzínház nem gyerekszínház, nem is színiiskola. Itt nincs felvételi. Nem számít életkor, társadalmi helyzet, egészségi állapot.

Illetve bizonyos esetekben mégis. Jellemző a hazai viszonyokra, hogy kerekesszékesekkel azért nem tudnak foglalkozni, mert nincsenek akadálymentesített előadóterek. Alsó korhatár van, felső nincs. Az előadásokon és a csoportfoglalkozáson mindenkit szívesen látnak.

A színházi próbafolyamat közösségteremtő erő. Ott lehet igazán megtanulni, miként kell fegyelmezetten magunkat háttérbe szorítani, együttműködni, koncentrálni, elviselni a riválisok sikerét, kijavítani a partner ügyetlenségét, felemelni a földre esett szövegkönyvet, előzékenynek lenni. Nincs recept arra nézve, kit hogyan kell kezelni. Egyetlen fontos szabály létezik: nem adnak teret hisztinek, önsajnálatnak, „művészi intrikának”. Viták így is akadnak. A felnőttek „nagy színházait” jótékonyan lefedi egyfajta szociális máz. A MáSzínházban nincs megjátszás. A művészek belemondják a kolléga arcába, ha tehetségtelennek vagy hülyének tartják. Csupán a szóhasználat más. Nyíltan kimondják, hogy utállak, idegesítőnek, csúnyának tartalak.

Fotó: Merész Márton

A műsorterv ugyanúgy áll össze, mint az igazi színházakban. A darabok ötlete a rendezőktől származik, de a műsortervben szerepet kapnak terápiás szempontok is. Márton Gábor például kedveli a mindennapi életből átmentett jeleneteket. Az egyik repertoárdarabnak négy férfi szereplője van, a történet hozott anyagból áll össze, a játszók történeteiből születik, profi dramaturg szerkesztésében. Bakonyvári Ágnes kifejezetten szereti a fordulatos cselekményt, az érzelemgazdag, „sztoris dolgokat”. A formálódó Rómeó és Júlia – mondanunk sem kell – ilyen, nem is kérdés, ki választotta. A Képmás című repertoárdarabnak volt olyan célja is, hogy a művészek a nemiségről szóló gondolataikat akarták megosztani, női és férfi szemszögből is. Világukban ez gyakran tabu, környezetük gyerekességekkel, infantilis fedőszöveggel leplezi. Az előadók ezzel a hamissággal próbáltak megbirkózni. Az életből átlopott szituációk közül a legfájdalmasabbak azok az inzultusok, amelyekkel a fogyatékkal élők a mindennapokban (utcán, boltban, metrón) találkoznak. A leszólás, a lehülyézés, a tapintatlan bámészkodás. De fájdalmasak a jóindulatúnak szánt megjegyzések is. Ilyen helyzetre beszélgetésünk során is akad egy kósza példa. A kérdező száján nyelvbotlásként kicsúszik a „mongol” szó. Ágnes azonnal kijavít: nem Down-szindróma? A fogyatékkal élők életében, ha nem is vesszük észre, hősies teljesítmény a boltba bemenni, a pénztárnál sorban állni és fizetni. Miért ne lehetne a drámaművészet tárgya a heroikus pénztári jelenet?

Fotó: Merész Márton

A szociális cirkusz nevű csoportfoglalkozási formát eredetileg német előadók találták ki. Olyan gyereket kerestek meg, akik az iskolából kiszóródva kallódnak, lődörögnek. A gondolat forradalmi: miért ne lehetne megfelelő életprogram a cirkusz, az akrobatika, az ügyesség, a zsonglőrködés, a bűvészkedés? A cirkusz, amely próbára teszi a testet és a lelket is. Miért ne adhatna örömet, büszkeséget, ha olyan extra dolgokat tudunk, amit a nagy többség nem tud? Hogy képesek vagyunk egy-egy készségért megdolgozni. A cirkusz nevű csoportfoglalkozás (amelynek jeleneteit fotóinkon látjuk) a zsonglőrködés fázisánál tart. Az akrobatika novemberben zárult, de a műsoron szerepel kreatív rész, erőfejlesztés, amely a motorikus funkciókat, a koncentrációt, a reakciógyorsaságot fejleszti. Egyik versenyzőből sem lesz Houdini, a cél nem is ez, hanem a haladás. Hogy kitartással, gyakorlással pallérozódunk, ügyesebbek leszünk.

A kívülállónak nehéz elképzelni, miképp lesz ennyi másságból kompakt egész, igazi azonosság. Hogy viszonyul egymáshoz a színpadon az autista (annak is tucatnyi változata van) egy hallásproblémával küzdő, a Down-szindrómával élő? Bakonyvári Ágnes szerint erre nincs kiforrott válasz.

– Emberek vannak, nem különálló fogyatékosságok. Mi nem kutatóorvosként, szakíróként viszonyulunk játszóinkhoz. Figyelünk arra, mit tudnak, hol tartanak, mennyire kudarctűrők, mit szeretnek és mitől szenvednek.

Ezt néhány régi emberükről pontosan tudják. Mert van egy régi csapat (a nagy generáció), amely tizenöt éve hűségesen kitart a színház mellett. A siker nagy motiváció, és a MáSzínház egyre igazibb színház. Van benne élő zene, tánc, éneklés, kórus, igazi színpadi világítás. A lámpákat közadakozásból vették.

A legtitokzatosabb mégis a taps. Senki sem tudja, miből áll össze a titkos áramkör, a pillanat, amikor a taps kitör. A játszók láthatóan szeretik, a trükkjeit is ismerik. A trükk az, hogy meg kell dolgozni érte. Mert nem könnyű a tapsokat begyűjteni.

Nyilvánvaló, hogy Ágnesék ifjú színészeit izgatja a mágikus szféra, a színház és a film világa. El tudják képzelni, hogy „egyszer történik velük valami”, hogy nem hiába álmodoznak. Váratlanul kitör a taps, felfigyel rájuk a távoli Hollywood.

Fotó: Merész Márton

Mert azt talán illik elismerni, hogy a MáSzínházban is vannak tehetségek. A Rómeó és Júlia Júliája légies, törékeny tünemény, minden színházban sztár lehetne. Hogy egyik játszójuk, Orsi elképesztő és ösztönös tehetség.

Ez a játék azért komoly, mert sok gyereknek egyetlen terep, ahol otthon lehetnek, ahol történhet velük valami. Színház, ahol ellen- és rokonszenvek születnek, barátságok köttetnek. Amit a próbatérben kapnak, napokra szóló lelki muníció. A szülők számára talán csak program, egy nap a sok közül. Jobb, mintha a gyerek csak úgy elvan.

És szólni kell a pénzről is. A kulturális törvénycsomagról, amely a kis műhelyeket, a független színházakat alaposan hazavágja. Volt is riadalom.

– Nem ijedtünk meg, inkább elkeseredtünk – mondja Ágnes. Egy színházban van dramaturg, rendező, kellékes, világítás, mikor mire van forrás. Ha az NKA-t a rendszerből kiveszik, az végképp tönkreteszi őket.

– A fő gond a tervezhetetlenség. Nemhogy egy évadot, három előadást sem tudunk pénz nélkül megszervezni. Aggódunk azért, hogy jövő szeptembertől mi történik velünk. A színház (és az egyesület) szervezői saját sorsukat úgy-ahogy meg tudnák oldani. De felelősek néhány száz fiatalért, családért, akiknek ez már életprogram, akik a színházon kívül nem tudnak hova menni.

A végére marad a kérdés: igazi művészet-e a Más? Életpótlék vagy teljes élet?

– Nem így kell megközelíteni – mondja Bakonyvári Ágnes. – Egy világunk van, egy országunk. A művészetet nem lehet megosztani. Az nekünk is jár. Nem „alsó szintje” a „nagy egésznek”. Annak idején, amikor kezdtük, nem raktunk mellé ideológiát. Egyszerű módon fejezzük ki azt, hogy ez egy más színház. Mindenki jöhet hozzánk. Mert mindenki más.

Tegnap 16:59

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.