Kőkemény és sebezhető

2019. november 28. 18:56 - szerző: Mészáros Márton

Marianne Faithfull brit énekesnő új albuma, a Negative Capability igazi ékköve a szőke, Kleopátra-frizurás énekesnő életművének. A legtöbb dal a szerelem iránti vágyról, az elmúlásról, a megbánásról szól, méghozzá olyan hihetetlen, lidérces erővel, amely mögött mégis felsejlik valami szívet tépő esendőség.

Tizenkét évvel ezelőtt azt mondta egy magyar újságírónak, hogy tíz éven belül visszavonul. Időközben meggondolhatta magát, mert nem hagyta el a pályát, csupán – időről időre jelentkező betegségei miatt – a fellépései és nyilvános megjelenései számát csökkentette. Új zenei anyaggal viszont előállt, nem is eggyel.

A Give My Love to London című minden bizonnyal a 2014-es esztendő egyik legértékesebb könnyűzenei albumaként jellemezhető, pedig dehogy könnyű, sőt kifejezetten nehéz, mint a sár. Ahhoz a nagylemezhez kizárólag Faithfull számára egy-egy új dalt Roger Waters (Sparrows Will Sing) és Nick Cave (Late Victorian Holocaust) írt, egy másik pedig azért emlékezetes, mert Leonard Cohen időskori klasszikusának (Going Home) teljesen hiteles feldolgozása. Aztán két évvel később elkészült a No Exit, amely koncertfelvételekből áll össze: az anyag egyik érdekessége, hogy a DVD-részhez a budapesti Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében elhangzott koncert felvételeit használták. A tavalyi év végén pedig megérkezett a vadonatúj stúdióalbum, a Negative Capability, amely Marianne Faithfull hosszú karrierjének legfényesebben ragyogó ékköve.

Az osztrák-magyar nemesi ősökkel is rendelkező brit előadó 1964-ben, tizenhét évesen kezdte meg zenei karrierjét. Először kávéházakban adott elő, az akkoriban virágzó folkzenei őrületet meglovagolva. Aztán Mick Jagger és Keith Richards, valamint együttesük, a The Rolling Stones menedzsere, Andrew Loog Oldham megírta neki az As Tears Go By című balladát, és a félhosszú Kleopátra-frizurás szőke lány egy csapásra híressé vált ezzel a békés, melankolikus popmelódiával. Habár az énekesnő a következő évben megházasodott és életet adott egy gyermeknek, nem sokkal később faképnél hagyta a családját, és összeállt Jagerrel. A Swinging London időszakában megjárta a magasságokat és a mélységeket: marihuána- és kokainfüggőség, alkoholmámor, hajnaltól hajnalig tartó tivornyázás, vetélés, rendőrségi előállítás… Lehetne folytatni a sort.

Megannyi Stones-dalból – köztük van a Sympathy for the Devil és a You Can’t Always Get What You Want – vegytisztán kimutatható Faithfull hatása Jaggerre. Mégis, hiába volt saját jogán énekesnő, sokáig leginkább a Stones poppicsájaként azonosították. Valaki olyanként, akit az együttes tagjai közel engedtek magukhoz, de aki vajmi kevés művészi értéket hordoz magában. Ebben az úgy-ahogy ítéletben nagy szerepet játszott többek között az is, hogy ekkoriban Faithfull legjobb barátnője, az olasz-német származású szőke bombázó, a színészi és modellálmokat kergető Anita Pallenberg volt, aki Brian Jonesszal és Keith Richardsszal is hosszú ideig járt együtt. Faithfull karrierje viszont csak akkor indult be igazán, amikor 1979-ben – ugyanakkor, amikor marihuánabirtoklásért letartóztatták Norvégiában – kiadta a Broken English című albumát.

Ebben a képletesen második, new wave stílusú debütáló albumnak nevezhető munkában minden benne volt, amely miatt Faithfull zenéjét igazán szeretni lehet: kendőzetlen őszinteséggel, újuló hévvel csendültek fel a többnyire lágy hangzású, de csípős szövegű rockdalok. Az albumnak címet adó Broken English mellett a The Ballad of Lucy Jordan és a Working Class Hero is időtállónak bizonyult, az életunt francia asszonyról szóló előbbi rövid időn belül elmaradhatatlan koncertdarabbá és filmes hősköltemények zenei betétévé vált (Ridley Scott Thelma és Luise című road movie-jának záróepizódját nem lehet elfelejteni), a másik pedig a valaha volt legmarkánsabb feldolgozása bármelyik John Lennon által jegyzett szerzeménynek. A Sister Morphine, amely tűpontosan kifejezi Faithfull egyszerre elvadult és szeretetre vágyó énjét, nagyjából ugyancsak ennek a korszaknak a terméke.

A friss album, a Negative Capability az akkoriban megkezdett (pontosabban: megtalált) úton halad tovább. A Warren és Rob Ellis produceri felügyelete mellett, egy párizsi stúdióban készült, külsőségekben is piszkosul igényes munka, az új számok mellett természetesen nem véletlenül tartalmaz olyan Faithfull-klasszikusokat, amelyek végigkísérték az énekesnő szinte egész pályafutását. Az As Tears Go By-t tizenhét évesen rögzítette először, negyvenévesen – az 1987-es Strange Weather album számára – másodszor, és végül most, hetvenegy évesen, harmadszor énekelte fel stúdióban. A felnövés viszontagságait eredetileg kislányosan bájos, magas hangon megéneklő Faithfull ezzel a verzióval bizonyította: emblematikus slágere jóval több mint egy hatvanas évekbeli dalocska, amelyet akár az évtizedek útvesztőiben eltűnt Mary Hopkin vagy a Peter, Paul and Mary is énekelhetett volna. Faithfull az első rögzítés óta – a különböző kábítószerek, köztük a kemény drogok, az alkohol és a máig tartó cigarettaszenvedély okozta hangszálgyulladás miatt – alaposan megváltozott énekhangja mellett, figyelmet érdemel a tizenkét húros gitár és a hegedűkíséret is. Ugyancsak érett újraénekléssel operál a Withces’ Song, amely eddig nem látott mélységek felé nyit utat az új korongon.

„Misunderstanding is my name/ What I am is not a game/ Such an easy trap to fall/ For anyone” – énekli bele reszelős hangján a világba Marianne Faithfull. Magával ragadó ez a Misunderstanding címre hallgató, félreismerésekről szóló dal. Van benne valami, ami nem hagyja nyugodni az embert. A hang, amely feltárja ezeket az érzéseket, erősnek és pimasznak tűnik. „Love is real, love is here / The only thing I know for sure” – hangzik el a végén. Igen, mindenkinek szüksége van valakire: egy társra, legyen az partner barátságban, szerelemben vagy valami egészen másban. Az új Faithfull-album egyik szembetűnő ismertetőjegye éppen az, hogy egyszerre tud szólni az óceánnagyságú rendíthetetlenség és a női sebezhetőség tónusán. Egészen felkavaró módon.

Az It’s All Over Now, Baby Blue című Bob Dylan-dal átértelmezése tele van félelemmel, bánattal és megbánással, és ez a reszketeg hang egyszerűen csodálatos útra tereli az album hallgatóját. Biztos vagyok benne, hogy Patti Smith Nobel-díj-átadón elhangzott A Hard Rain’s A-Gonna Fall óta nem volt ilyen értő feldolgozása egyetlen Dylan-költeménynek sem.

Az egyenesség és közvetlenség, ezek a hívószavai a My Own Particular Way című szerzeménynek is. „Send me someone to love / Someone who could love me back.” Kendőzetlenül őszinte, reményteljes gondolatok, amelyeket az élet végén már késő kinyilatkoztatni. Az akusztikus gitár transzszerű révületbe ejtő zengése misztikus túlvilágba enged bepillantást. A Nick Cave ausztrál zenésszel közösen írt The Gypsy Faerie Queen pedig valóban egy másik dimenzió alakjának, a Szentivánéji álom Puckjának, vagyis Robin pajtásnak ad bemutatkozási lehetőséget. A They Come at Night olyan katartikus hatású, mint az előző stúdióalbumról a londoni junkie-létet elmesélő Late Victorian Holocaust. A lidérces alaptónus mindent szétfeszítő dühből, sírni való gyászból és megbéklyózott cselekvésvágyból tevődik össze. Ami nem csoda, hiszen a Mark Lanegan alternatív rockot játszó amerikai zenésszel közösen jegyzett költemény a párizsi Bataclan szórakozóhelyen elkövetett terrortámadást énekli meg.

Ezt a sok témáról meglehetősen sokat mondó albumot két tényező miatt nem lehet félretenni. Először is a csodálatosan érdes, melankolikus hang, másodszor a Marianne Faithfull, Nick Cave és Ed Harcourt hármas által írt, életbölcsességről, irodalmi műveltségről, illetve humorról árulkodó dalszerzemények miatt.

Azt viszont már nem lehet eldönteni, az írott szó vagy a hangzó forma bizonyul-e mélyrehatóbbnak.