Makacs életigenlés – Keleti Éva, a bizalom fotográfusa

2020. január 26. 08:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Vajon hányan vannak köztünk, akik úgy érzik, nyolcvanon túl is lenne kedvük, erejük, bátorságuk újrakezdeni az életet, új szakmai kalandokba vágni? A nyolcvannyolc éves Keleti Éva számára a nemrég megnyílt Élet/Kép című fotókiállítása egy korszak lezárását jelenti, és az újrakezdés örömét. A Műcsarnokban rendezett retrospektív tárlata összegzés egy kivételes alkotói életútról, ugyanakkor nem mindennapi emberi gesztus is. Üzenet arról, hogy nem kell az álmainkat feladni, amíg élünk, sosem késő a vágyainkat megvalósítani. Keleti Éva majdnem harmincéves kihagyás után tért most vissza a hivatásához. A Kossuth- és Prima Primissima-díjas alkotó kiállítása február 2-ig látható, s a megnyitóval párhuzamosan megjelent retrospektív fotóalbuma is.

Keleti Éva hatvanéves volt, pályája csúcsán, amikor 1991-ben úgy döntött, végleg leteszi a régi Rolleiflex fényképezőgépet, amellyel évtizedeken át a legnagyobb magyar színészeket, balett-táncosokat, rendezőket örökítette meg. Erről is beszélgettünk a Teréz körúti lakásában. Éva azt mondja, ő mindig közösségekhez, szerkesztőségekhez szeretett tartozni.

– A Magyar Fotónál 1951-től dolgoztam, majd az 1976-ban induló Új Tükör képszerkesztője lettem. A rendszerváltáskor az Új Tükör megszűnt, próbáltuk újraindítani a Színházi Életet, de nem sikerült. Úgy éreztem, kiment a lábam alól a talaj. Én már nem tudtam volna szabadúszó lenni, menedzselni, eladni magamat.

De az akkori visszavonulásának más okai is voltak. Már fiatalon megfogadta: ő nem lesz a szakma „szegényellája”. Pályája kezdetétől fotózott színházakban. Volt egy nehéz sorsú, idősebb kolléganője, „az Ella”, aki gyakran bejött a színészeket fényképezni, és a képeket eladta nekik. A társulat tagjai szánakozva súgtak össze a háta mögött: „Itt jön szegény Ella, vegyünk tőle valamit.”

TĂśrőcsik Mari szĂ­nĂŠsz Töröcsik Mari
Fotó: Keleti Éva

– Nem akartam, hogy engem is sajnálatból tűrjenek meg a pályán – folytatja Keleti Éva. – Úgy gondoltam, egy hatvanévesnek már nem való, hogy fényképezőgéppel a kezében szaladgáljon. És bennem élt Domján Edit példája is, akit nagyon szerettem, sokszor fotóztam. Emlékszem, 1976 decemberében itt voltunk a lakásomban a színész barátaimmal, Márkus Lászlóval, Huszti Péterrel, amikor a rádióban bemondták, hogy Edit öngyilkos lett. Teljesen összeomlottunk. Edit utalt rá olykor: ő csak negyvenéves koráig akar élni, hogy fiatalon maradjon meg a közönség emlékezetében. De ezt egyikünk sem vette komolyan. És a negyvenedik születésnapján véget vetett az életének. Úgy éreztem, ha ő képes volt ilyen fiatalon befejezni, nekem miért ne lenne bátorságom a fotóspályámat hatvanévesen abbahagyni?

Ám a szakmától továbbra sem szakadt el. Éva saját fotóügynökséget nyitott, könyveket szerkesztett, kezdeményezésére a kaposvári egyetemen fotósképzés indult, részt vett a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ létrehozásában, ő lett a World Press fotókiállítás első hazai zsűrije, és Magyarországra hozatta a kiállítást. Szakmai közéleti tevékenységét nehéz lenne felsorolni.

Az utóbbi húsz évben azonban minden megváltozott. Évánál súlyos betegséget diagnosztizáltak, többször műtötték, közben gondozta a férjét, akinél Alzheimer-kórt állapítottak meg. Amikor férje állapota már nagyon leromlott, az evangélikus egyház szeretetotthona fogadta be őt, a felesége ott is naponta látogatta, reggeltől estig ült az ágya mellett. Nem hagyta magára, hiszen több mint hatvan évig élt boldog házasságban Mátray Mihály operatőrrel. A betegszobában kezdett Éva csak úgy magának újra fotózni a mobiltelefonjával. Egy repedés a falon, a lepedő ránca is felfedheti az elszakadás fájdalmát. Így született meg a Magányom című képsorozata. Megmutatta régi barátjának, Szarka Klára fotótörténész-kurátornak, aki a mobilfotók közül beválogatott néhányat a Képek és pixelek című kortárs csoportos fotókiállításra, amely a Műcsarnokban nyílt meg 2016-ban. Ugyanabban az évben, a Nemzeti Múzeumban életmű-kiállítása volt Évának: abból a több tízezer fotográfiából válogatott, amelynek a negatívjait a múzeumnak adományozta.

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva
Fotó: Keleti Éva

Szarka Klára ötlete volt az is, hogy retrospektív kiállítást rendezzenek Keleti Évának a Műcsarnokban. S hogy ne csak régi, hanem új képeket is bemutathassanak, a fotográfus nekikezdett a digitális fényképezést megtanulni.

– Pedig azelőtt szinte zsigerileg utáltam a digitális technikát, mert leszoktatja a fotóst a gondolkodásról. Mi annak idején filmre dolgoztunk, drága volt a nyersanyag, néhány kockánk volt egy témára. Ez rákényszerített arra, hogy nagyon tudatosan fotózzunk. A digitális géppel bármennyit exponálhatunk, a több száz kép közül biztos akad egy, ami jó lesz. Ugyanakkor azt is be kellett vallanom magamnak, hogy talán azért is idegenkedtem ennyire a digitális világtól, mert féltem az újtól, az ismeretlentől. Inkább önként megfosztottam magamat az alkotás örömétől.

Persze Éva az újrakezdéstől is nagyon félt. Mi van, ha már megkoptak a képességei, ha már nem jó, amit csinál? Arra kérte a kurátorát, őszinte legyen hozzá, ha rosszak az új képei, inkább felejtsék el az egészet. A fotográfust a nála több mint negyven évvel fiatalabb asszisztense tanította meg a digitális fotózásra. Az alapoktól kezdték, és a Kossuth-díjas tanítvány jól haladt a tanulásban. Asszisztense később azt nyilatkozta a közös munkáról: még soha senkit nem látott olyan gyorsan dolgozni, mint Keleti Évát. Terveztek werkfilmet is arról, miként készíti a fotográfiáit, de alig sikerült felvenni néhány snittet: egyszerűen nem tudták követni Éva tempóját.

A fotográfus összeírt harminc művésznevet, akikről portrét készítene. Végül ötvenkilencen lettek. Akadnak köztük olyan legendás színészek, akiket már főiskolás korukban fényképezett, és végigfotografálta az életüket. Az egyikük Törőcsik Mari. Még főiskolás sem volt a színésznő, amikor először találkozott vele. Egyik filmes barátjuk, Wiedermann Károly rendező szólt Éváéknak: jöjjenek el, mert szeretne bemutatni egy lányt, a jövő legnagyobb színésznője lesz, és feleségül veszi. Törőcsik Mari félszeg, csendes kislányként üldögélt a társaságban, akkor kezdte forgatni a Körhintát. Szoros barátság alakult ki közte és Éva közt, amelyből gyönyörű fotográfiák születettek. Hosszú idő után Keleti Éva tavaly újra felkereste vidéki házában a már idős, beteg színésznőt. Senki sem fotózhatja már, de a régi baráttal kivételt tett. Megrendítő fekete-fehér kép készült: a szoba hátterében ül a színésznő, mintha már időben, térben is távolodna tőlünk, csak a régi tárgyai veszik körül. Magányról és öregségről a szavaknál is többet mond a kép.

A fotográfus kedvence Kulka János is, akit szintén főiskolásként fotózott először. És amikor a színész friss diplomával a pécsi, majd a szegedi társulat tagja lett, oda is követte őt a kamerájával. Aztán mégis úgy alakult, hogy sokáig nem találkoztak. Hallott arról, hogy a színész stroke-ot kapott, és hogy mennyire küzd a gyógyulásáért.

– A nyolcvanadik születésnapomra János is eljött egy szál virággal, és annyit mondott: szeretlek. Nagyon tisztelem őt, rendkívül tisztességes, egyenes ember.

Az új Kulka-portrék a színész otthonában készültek, eljött a nővére, Kulka Janina orvosprofesszor is. János egy kerti padon ül, a karját összefonva maga előtt, mintha önmagába kapaszkodna. Mögötte áll Janina, kezét öccse vállán tartja védelmezőn. Fekete-fehér vallomás a testvéri szeretetről.

Fotó: FotĂł: Keleti Éva

Keleti Éva felkeresett olyan fotós kollégákat, művészeket is, akiket még sohasem fotografált. Elutazott Linzbe csak azért, hogy az ott koncertező Schiff Andrást két próba között megörökítse. Köztudott, hogy a magyarországi politikai helyzet miatt a világhírű zongoraművészünk nem hajlandó hazajönni. A fotográfust azonban boldogan fogatta. Éva kiállításáról sok mindent elárul az is, ami hiányzik. Például nincsenek politikusfotók, és a szörnyű megosztottságnak sincs jele. Nem világnézet, hanem tehetség alapján választotta ki potréalanyait. Ezért is szerepel az egyik képen egy színészházaspár: Trill Zsolt és Szűcs Nelli, a Nemzeti Színház tagjai. A fotográfus ma is állandóan színházba jár, a vidéki előadásokat is nézi, megjegyez magának minden fiatal, izgalmas tehetséget. Portrét készített Brasch Bencéről, Kókai Tündéről, ifj. Vidnyánszky Attiláról, Vecsei H. Miklósról, Józan Lászlóról, Tenki Rékáról és férjéről, Csányi Sándorról is.

Keleti Éva képei az életigenlés dokumentumai, még a fáradtabb, barázdáltabb arcokon is az emberi méltóság szépségét örökíti meg.

Ez a makacs életigenlés összefügg a fotós múltjával, a történelmi, családi traumákkal is. Budapesti zsidó családban született, tizenhárom éves volt, amikor a nácik megszállták Magyarországot. Családtagjai közül többeket Auschwitzban pusztítottak el. Éva imádta a nagybátyját, Kabos Endrét, a háromszoros olimpiai bajnok kardvívót. Kabos Endre épp a Margit hídon ment át, amikor 1944 novemberében felrobbantották a hidat. Endrét már hiába várták haza.

Éva többször is megmenekült a biztos halálból. Például ’44 októberében is. Még élt a nagybátya, s hogy mentse a kislányt, elvitte őt a Gellért-hegyre, ahol egy apácazárdában zsidó gyerekeket bújtattak. Éva azonban annyira rosszul érezte ott magát, hogy éjszaka hazaszökött. Szülei nagyon haragudtak, nagybátyja pedig kijelentette: másnap visszaviszi őt az apácákhoz. Csakhogy másnap a zárdából az összes zsidó gyereket elhurcolták és meggyilkolták a nyilasok. A véletlen vagy a sors akarata volt, hogy Éva a szüleivel együtt túlélte a holokausztot. Csakis az életbe kapaszkodva lehet a múltat feledni.

Éva sorsában később is szinte mindent a véletlen alakított. Az ELTE bölcsészkarára akart jelentkezni, de lekéste a felvételit, mert a budapesti Világifjúsági Találkozón tolmácsolt, és ezért már csak kémia–fizika szakra vették fel. A másodév után a Forte gyárba küldték szakmai gyakorlatra: akkor kezdték gyártani a színes Forte filmeket. Éva úgy gondolta, ahhoz, hogy a gyártást megértse, előbb meg kellene tanulnia fotózni. Így került pár hetes tanfolyamra a Magyar Fotó Állami Vállalathoz 1951-ben, amely az MTI elődje volt. A lány az ország legjobb fotósaitól tanulhatott, és annyira beleszeretett a fotografálásba, hogy bejelentette a szüleinek: otthagyja az egyetemet, mert ő fotós lesz. Pályája elején riportfotókat csinált, aztán az MTI-ben már főleg kulturális témákat kapott. Ötvenhat után sok kollégája emigrált, az itthon maradóknak kellett helyettük is dolgozni. Évát akkor bízták meg a színházi fotózással is. Nem szerette eleinte, nem érezte jól magát a színészek között.

– Én polgári nevelést kaptam, nekem az ő világuk túl bohémnak tűnt. Sose tudtam, mikor játszanak és mikor őszinték.

Aztán 1962 májusában elküldték őt a Nemzeti Színházba, hogy fotózza le Timár Józsefet Az ügynök halálának címszerepében. Halálos beteg volt már akkor a színész. Az előadás kezdete előtt váratlanul kijött a még üres színpadra, felemelte a kellékként odahelyezett két bőröndöt. Kipróbálta, meg tudja-e még mozdítani őket. Ezt a pillanatot kapta el Keleti Éva. Ez volt a színész utolsó előtti fellépése, pár hét múlva meghalt. A Timár-fotó a végső erőfeszítés, a búcsú drámájának emblematikus műve lett. E kép alapján később szobor is készült, amely jelenleg a Nemzeti Színház előtt áll. Éva számára ez a fotográfia új távlatot nyitott a portréfotózásban. Nem színházi jeleneteket akart megörökíteni, nem is a sztárpózok érdekelték: kamerájával a lélek mélyét tárta fel. A látszatok mögötti valóságot. Emberközelbe hozta a legnagyobb művészeket, akik hálásak voltak neki, nemcsak a különleges portrékért, hanem a barátságáért is. Bizalmukba fogadták, megnyíltak neki. Jó barátja lett Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán, tőlük még azt is kérhette, hogy a fotózáshoz hadd töltsön el velük néhány napot a lakásukban. Reggeltől estig együtt voltak, s csak a harmadik napon vette elő a fényképezőgépét. Ebből a találkozásból is emblematikus fotók születtek.

Keleti Éva
Fotó: Marton Meresz

Éva szerint ma már szinte lehetetlen lenne hasonló képeket csinálni. Melyik szerkesztőség engedné meg, hogy a fotósa napokig, hetekig dolgozzon egy témán? S vajon mit szólna egy művész, ha valaki azzal hívná fel, hogy szeretne beköltözni hozzá? Teljesen megváltoztak az emberi kapcsolatok, és a bizalom hiányában mindenki fél az igazi arcát megmutatni. A színészek többnyire saját fényképésszel dolgoznak, agyonsminkelve, mesterkélt pózokban exponáltatják magukat, és a retusált képeiket küldik el a lapoknak. A korszellem ma az, hogy örökké fiatalnak kell lenni, a végtelen ifjúság illúzióját kell kelteni. A sztárok is az idealizált elvárásoknak akarnak megfelelni. Meséli Éva, amikor a kiállítására készülve felhívott színészeket, többen megdöbbentek, hogy nem profi műterembe vinné őket, hanem a természetes közegükben, az otthonukban fotografálna. Akadt, aki megkérdezte: „Hányan fogtok jönni?” Ahhoz szoktak hozzá, hogy egész csapat: fodrász, sminkes, stylist dolgozik rajtuk. A gyönyörű, csillogó látványból azonban a személyiség eltűnik. Akadt, aki vastagon sminkelve fogadta Évát, és ő megkérte, mossa le a festéket.

A kiállítása olyan jól sikerült, hogy már sokan bejelentkeztek hozzá: szeretnék, hogy őket is fotózza le. Éva tervezi a folytatást. De nemcsak művészeket, hanem hétköznapi embereket is szeretne fényképezni. Főleg az érdekli, hogy a mai, bizalom nélküli világban mi történt a családokkal, milyen kapcsolatokban vagy épp kapcsolatok nélkül élnek az emberek.

Keleti Éva szinte mindennap lemegy az utcára sétálni, üldögél a lakásához közeli Andrássy út padjain, figyeli a járókelőket: vajon miféle történeteket rejtenek az ismeretlen arcok? Azt reméli, lesznek, akik szívesen beszélgetnek vele, és azt se bánják, ha megörökítik őket az utókornak.