Lomizással kezdték, egyedülállóak lettek az egész világon – a Fortepan története

Ma naponta átlag öt újságcikkben jelennek meg Fortepan-képek. A fotóarchívum honlapján több mint 83 000 fotográfia tölthető le ingyen. Többségük amatőr fotó, de neves fotográfusok hagyatékai is találhatók itt. A képek azt mutatják be, milyen volt a hétköznapi élet Magyarországon a 19. század végétől 1990-ig. A Fortepant két barát hozta létre főleg a lomtalanításokon talált fotónegatívokból. Már csak egyikőjük foglalkozik aktívan az archívummal: Tamási Miklós a CEU-hoz tartozó Centrális Galériát vezette, de otthagyta a munkahelyét, hogy minden idejében fortepanozhasson. Azóta sincs miből élnie.

2017. május 28., 13:35

Szerző:

Ki ne szeretné régi fotográfiákon felidézni gyerekkora emlékeit, a várost, az utcát, ahol felnőtt? Vagy visszanézni még régebbi korokba. Milyen volt a harmincas évek Budapestje, vagy a főváros az ’56-os forradalom után? Miként vonult a nép május 1-jén és hogyan szórakozott a legvidámabb barakk ifjúsága? A privát Magyarország elmúlt évszázadának archív fotói a legizgalmasabb kordokumentumok. A digitális technikának köszönhetően ma már néhány klikkeléssel végignézhetjük a 20. századot. Vannak hazai közgyűjtemények, könyvtárak és múzeumok, amelyek nagy internetes fotóarchívumokkal rendelkeznek, s ha fizetünk, letölthetjük néhány képüket. De egyedül a Fortepan az, amelynek hatalmas digitális fotógyűjteményét bárki szabadon, ingyen felhasználhatja. Az elvük ugyanis az, hogy a közös múltunk nem kisajátítható magántulajdon, hanem mindannyiunké. A sajtótól is csak annyit kérnek, ha közzéteszik a képeiket, forrásként írják oda, hogy Fotó: Fortepan.

A mai világban meglepő, ha bárki bármilyen szolgáltatást ingyen nyújt. Ráadásul a Fortepan egyetlen fillér közpénzt nem kap, nem állami cég, nem is magán. Voltaképp egy honlap, amelyet néhány lelkes civil működtet. Arra tették föl az életüket, hogy a kallódó, sokszor kidobásra ítélt régi fotónegatívokat, papírképeket megmentsék az enyészettől, és a legérdekesebb képkockákat digitalizálva közkinccsé tegyék. A Fortepanon jelenleg már több mint 83 000 fotó található kategorizálva, időrendi sorrendben a 19. század végétől 1990-ig.

Fotó: Fekete István

Az egész úgy kezdődött, hogy valamikor a nyolcvanas évek végén két budapesti gimnazista srác elhatározta: elindulnak kincsvadászatra. Azaz „lomizni”. Tamási Miklós és Szepessy Ákos együtt járta a lomtalanításokat, imádták a régiségeket, főleg a régi fotókat. Megdöbbentő, mi mindent rejtenek egy nagyváros lomjai: a kidobált családi albumoktól a harmincas évekből fennmaradt negatívokig. Különösen Tamási Miklós számára vált egyre fontosabbá a múlt vizuális rekvizitumainak gyűjtése. A rendszerváltás után a CEU Open Society Archives (OSA) archívumába került, és az intézményhez tartozó Centrális Galéria vezetője lett. Közben barátjával folytatták a „lomizást”, s fel­­ve­­tődött, mit is kezdjenek gyarapodó gyűjteményükkel. Úgy tervezték, könyvben jelentetik meg a legjobb képeket, de a kiadókkal nem tudtak megegyezni. Így született meg az ötlet: létrehoznak egy saját honlapot reprózott, szkennelt fotográfiákkal. Végül 2010-ben, ötezer fotográfiával elindult a Fortepan-projekt. (Nevük a régi váci Forte fotócikkgyárra utal.)

Munkájukból anyagi hasznot nem húztak, de a fotók szabad felhasználása marketingszempontból sikeresnek bizonyult: egyre több újságcikkben, internetes oldalon jelentek meg a Fortepan-fotók, így nevüket hamarosan az egész ország megismerte. Híre ment annak is, hogy ők nem üzletelnek a képekkel, így a Fortepan bizalmi tőkéje is növekedett. Sokan keresték fel őket, s ajánlották fel az archívumnak régi fotóikat. Csakhogy ekkora anyag feldolgozása és szerkesztése már teljes embert kívánt. Tamási Miklós ezért hagyta ott a jól fizető állását.

Kotnyek Antal: Önarckép, 1959

– Tizenhat évig voltam a CEU-nál, nagyon szerettem a Centrális Galériánál dolgozni, de egy idő után állandóan a Fortepanon járt az eszem. Úgy éreztem, pofátlanság a galériában tovább maradni, lefoglalni ott egy státust.

Szeptemberben lesz két éve, hogy kilépett a munkahelyéről, azóta nincs jövedelme, mint mondja, a feleségéből él. Négy gyerekük van, és már a családi tartalékaik is elfogytak. Szepessy Ákos a fotóarchívum napi szerkesztésében már nem vesz részt. Vendéglátózik.

A Fortepan jelenleg egyedül az Indextől kap havi támogatást, s ezért cserébe cikkötleteket és képeket kérnek Tamásitól. Ezt a pénzt el is viszi az archívum műszaki fenntartása. A Centrális Galéria 300 négyzetméteres kiállítóhelye után Tamási mostanában egy 18 négyzetméteres lyukban tölti az idejét. Ez a Fortepan irodája. A szűk helyiséget az I. kerületi önkormányzattól bérli, s itt szokott naponta órákon át egyedül reprózni, szkennelni. A plafonig állnak a negatívokkal teli dobozok.

Meséli: idős fotoriporterek az életük munkáját, teljes saját archívumukat ajánlották fel a Fortepannak, s csak azt sajnálja, hogy nem tud fizetni nekik.

– A hatvanas években körülbelül ötszáz hivatásos fotós volt az országban, többségük ma filléres gondokkal küszködik. Ha, mondjuk, egy táncdalszerző leszerződik az Artisjusszal, a művei után szerzői jogdíjat kap. A fotográfus azonban könnyen a senki földjén találja magát: a lap, ahol egykor dolgozott, esetleg már jogutód nélkül megszűnt. Ha valamelyik közgyűjtemény befogad is egy-egy fotóséletművet, a tekercseket nem dolgozták föl, az anyagok ott porosodnak a polcokon. Mi legalább digitalizáljuk és közzétesszük a fényképek jelentős részét.

De arra is van példa, hogy az elhunyt mesterek fotóhagyatékáért pénzt kérnek az örökösök a Fortepantól. Így került hozzájuk Kotnyek Antal hagyatéka. A fotóriporter harminc éven át a Film, Színház, Muzsikának dolgozott, a Rákosi- és a Kádár-korszak összes magyar sztárjáról, filmforgatásokról, színházi próbákról készített képeket. Tamási kölcsönt vett fel, hogy fizethessen a kultúrtörténeti hagyatékért. Miután digitalizálta a fotókat, a gyűjteményt ugyanannyiért eladta az Országos Színháztörténeti Múzeumnak. A már feldolgozott hagyatékért kérhetett volna többet is, de nem akart ezen sem nyerészkedni.

Id. Berkó Pál: Önarckép, 1939

Nemrég két és fél millió forint hitelből megvette az egykori Főfotó vállalat 250 000 képkockányi archívumát is. Reméli, fél év alatt digitalizálja a tíz százalékát, és utána tán ezt is sikerül eladnia a vásárlási árért. Emellett kapott negatívtekercseket az Új Ember katolikus hetilaptól, sőt a Népszabadság hagyatékának egy részét is feldolgozhatja.

– Amikor a Mediaworks megszüntette a Népszabadságot, nála maradt a napilap 1964-től gyűjtött fotóarchívuma. A tulajdonos ezt ingyen átadta az Országos Széchényi Könyvtárnak, azzal a feltétellel, hogy köteles a képanyag tíz százalékát a Fortepanon keresztül közzétenni. Szabad kezet kaptam a képek válogatásában – meséli Tamási.

A Fortepan alapelve az is, hogy világnézeti szűrők nélkül mutatja be a múltat. Nem akarnak semmiféle pártos történelemképet sugallni, ezért sem közölnek újságokban megjelent kormányzati protokollfotókat. Eredeti elképzelésük az volt, hogy a tragédiákkal teli 20. század civil hétköznapjait mutatják be. De aztán belátták, a politika annyira átjárt itt mindent, hogy a személyes történelemből sem kihagyható. Így a honlapra már felkerültek a Trianonnal kapcsolatos revizionista mozgalmak fotói, ’56-os életképek is.

Egy ország emlékezetpolitikájáról sokat elárul az is, hogy miről nincs kép. Tamási szerint két korszak van, amiről alig maradt amatőr fotó. Az egyik a Tanácsköztársaság. – Akkoriban még kevés fényképezőgép volt, és nagyon kockázatos lehetett az utcákon fotózni. A másik időszak az 1944-es magyar holokauszt. Nagyon kevés fotó maradt fönn, a budapesti gettóról semmi, pedig biztos, hogy a nyilasok, a csendőrök is fotóztak. A fényképeket később valószínűleg meg­­semmisíthették. Állítólag Sopron környékén egy egész konténernyi negatívot elégettek, hogy ne maradjon bűnjel.

Állami Artistaképző Intézet, 1955       Fotó: Kotnyek Antal

A Fortepan alapítója úgy véli, lehet, hogy mégsem sikerült mindent eltüntetni. Megtörténhet, hogy egyszer csak valaki beállít hozzájuk 1944-es képkockákkal.

Az évszázad amatőr fotográfiáiban hiányos a vidéki nyomor ábrázolása is. A kiránduló fotográfusok a szép tájakat akarták megörökíteni, és nem a mezítlábas falusi gyerekeket. A Kádár-rendszer szegényeiről is alig maradtak felvételek. Viszont a dokumentumfilmes Schiffer Pál hagyatékát a lánya átadta a Fortepannak, s ebben sok szociofotó is akad, például a Cséplő Gyuri forgatásáról.

Tanulságos követni, miként változtak az amatőr képek témái az évtizedek során. Tamási Miklós szerint a szellemi bezárkózás nyomai a legfeltűnőbbek.

– A tízes években az emberek sokkal érdeklődőbbek és nyitottabbak voltak. Utcaképeket készítettek, vadidegeneket fotóztak. Ahogy megyünk előre az időben, egyre beszűkültebb a magyar társadalom. A nyolcvanas években a legtöbben a családjukat, a házukat, az autójukat fényképezték. És ez a folyamat még nem ért véget: ma már a szelfi a trend. Minden az én és az ego körül forog.

A Fortepan azonban megőrizte a nyitottságát, sőt aktív internetes kör szerveződött körülötte. Az Indexen alakult Fortepan-fórum tagjai elsősorban a képek azonosításában segítenek. Ugyanis sok olyan amatőr fotográfia kerül a Fortepanhoz, amelyről nem lehet tudni, mikor, hol készülhetett, kik láthatók rajta. Tamási Miklós a rejtélyes fotókat bemutatja a fórumozóknak, és beindul a közösségi nyomozás.

– Hihetetlen tudással rendelkeznek az emberek. Van, aki egy épület tornyáról, egy utcarészletről felismeri a fotózás helyszínét. A fórumozók egymást is kontrollálják. Ez a kör a Fortepan lelke, nélkülük nem tudnánk működni.

Hogy mi lesz a Fortepan jövője, azt senki sem tudja. Akadt már olyan kormányzati politikus, aki megkérdezte Tamásitól, mennyi pénzre lenne szükségük. „Nem kell állami támogatás – felelte. „Írjatok ki nyílt pályázatot, amelyen bárki elindulhat, aki vállalja, hogy legalább ezerötszáz archív fotót digitalizál, és szabad felhasználásra közzéteszi.”

Azóta sem történt semmi.

Uniós forrásokból az állam évente másfél milliárd forintot költ digitalizálásra, csakhogy a pályázatokon kizárólag közintézmények vehetnek részt. Tamási nem érti, miért.

– Én nem tudok fizetni az önkéntes munkatársaimnak. Ehhez képest az állam felépített Ózdon egy hatalmas digitalizáló központot több mint száz fizetett alkalmazottal. És mindössze két putnoki múzeum tárgyainak fotóit szkennelik. Ez röhejes!

A pesti alsó rakpart lépcsője a Szabadság híd közelében, 1946 Fotó: Id. Berkó Pál

A Fortepannak nincsenek szponzorai, adományokból évente úgy negyvenezer forint gyűlik össze. Tamási erkölcsi okokból mégis visszautasított  jelentősebb támogatásokat is. Gattyán György üzletember pár éve az Andrássy úton nyitott divatpalotát, és a luxus üzlethelyiséget Fortepan-fotókkal dekorálta. A képeket ő is ingyen használhatta, mégis jelentős összeggel szerette volna ezt honorálni. Amikor Tamási megtudta, hogy az üzletember többek között a pornóiparból gyűjtötte a vagyonát, visszautasította a pénzt.

A Fortepan sok fotóval és munkával segítette az ’56-os forradalom 60. emlékévének megrendezését is. Az 1956-os Emlékbizottság társelnöke, Schmidt Mária egymillió forintot utalt át nekik munkadíjként. Aztán márciusban megjelent a sajtóban, hogy négy történész írásbeli fegyelmi kapott az OSZK vezetőjétől, mert engedély nélkül nyilatkoztak. Sőt, Schmidt Máriával ellentétes véleményük volt arról, hogy ki látható az egyik ’56-os plakáton. A fegyelmi elleni tiltakozásul Tamási visszautalta az egymillió forintos munkadíjat.

A Fortepan a világon is egyedülálló kezdeményezés volt eddig. Az iowai egyetem vizuális antropológia tanszékének vezetője az interneten böngészve fedezte fel a magyar fotóarchívumot. Annyira megtetszett neki, hogy a professzor többször is iderepült Budapestre, hogy találkozzon Tamásival. Két évvel ezelőtt az iowai egyetem is úgy döntött: létrehoznak egy Fortepanhoz hasonló közösségi fotóarchívumot. Minden diákjuknak előírták, hogy fejenként 50-50 régi fényképet gyűjtsenek össze, a kötelező akció azonban nem nagyon működött, mígnem egy diák megtudta, hogy az egyik farmon egy idős özvegy él, akinek a férje valaha neves fotóriporter és műgyűjtő volt, rengeteg értékes régi fotográfiát felvásárolt. A másfél millió képkockából álló hagyatékot az özvegy végül ingyen odaadta az iwoai egyetemnek. A tanszéken digitalizáló stúdiót alakítottak ki, szakembereket vettek föl, s hamarosan elkezdik a hagyaték feldolgozását. Magyar minta alapján már el is indult az amerikai Fortepan.us oldal.

Tamási összehasonlításként említi, hogy a Magyar Nemzeti Mú­­zeum­­nak összesen körülbelül egymillió fotója van. Őt nem zavarja, hogy az amerikai honlap is a Fortepan nevet használja. Bár lehet, a hazai oldal hamarosan csak egy kis leágazás lesz az óriási tengerentúli Fortepan mellett.

Ha a foglalkozásáról kérdezik, Tamási azt szokta mondani, hogy archivista. Ilyen szakma persze nincs. Legjobban annak örülne, ha minél több országban alakulnának a Fortepanhoz hasonló körök, és a fiatalok nem sajnálnák az időt a fotografált múlt megőrzésére.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.