Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Hegedűs D. Géza a 168 Órának: a Demeter Szilárd-féle viselkedések múlékonyak

2020. július 5. 14:27 - szerző: Herskovits Eszter

Nem tudjuk, mi lesz a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel a rapid átalakítás után. Az azonban gyanítható, hogy nemcsak a financiális szerkezet átalakítása, hanem az ideológiai befolyásolás szándéka is vezérli a döntéshozókat; erre utal az a többfrontos támadás, amelyet az intézmény ellen indítottak. Hegedűs D. Géza színművész harminchárom éve tanít az egyetemen. Vele beszélgettünk erről.

Hogy élik meg a színművészetin, ami zajlik? Fortélyos félelem igazgat?

Teljes a bizonytalanság. A színművészeti egy kicsi, családias intézmény. Nálunk minden szenátusi döntés az egyetem nyilvánossága előtt történik, hiszen közös a sorsunk, a jelenünk és a jövőnk is, ezért a felelősség is mindannyiunké. És most aggódunk, hogy ez a demokratikus szellem megmarad-e.

A szenátus még november 29-én jelölte Upor Lászlót rektornak, azóta várják, hogy a köztársasági elnök kinevezze. Ezt nehéz árnyaltabban megfogalmazni: több mint fél éve tesznek a demokratikus szellemre.

Most meg azt sem tudjuk, hogy lesz-e szenátus. Vagy ha lesz, milyen kompetenciával. Kívülről fölénk pakolnak embereket, állítólag ők fognak dönteni. Sok kérdés felmerül, de válaszok, azok nincsenek. Kiskorúsítanak minket, akik mindig is felnőttként kezeltük egymást. Ez méltatlan. Tökéletesen ellentmond a 21. századi európaiságnak.

Attól épp távolodunk. Mifelénk az innovációs és technológiai miniszter megmondja, hogy az intézmény átalakítása „a magyar kultúra fejlődését is biztosítja”. Lehet, átaludtam néhány évtizedet, de mintha eddig is épp ezt a célt szolgálta volna az egyetem.

A jövő tanévre hétszáz jelentkező volt, közülük tizennégyet tudtunk felvenni. Ez ötvenszeres túljelentkezés. A korábbi években is hasonló volt a jelentkezési arány. A magyar kultúra fejlődését a hazai színházak és filmek gyarapodó nézőszáma bizonyítja.

Fotó: Marton Meresz

És még nem is beszéltünk a hosszú, többlépcsős kiválasztási rendszerről.

Mindenképp beszéljünk róla. Idén áprilistól június elejéig tartott a felvételi eljárás. A járványhelyzet miatt videóportfóliót kértünk a jelentkezőktől. Szerencsére ez a korosztály annyira otthonosan mozog a digitális világban, hogy ezzel nem is volt gond. Két szabadon választott verset, egy monológot és egy népdalt kellett videón rögzíteniük. Ebből összeállt 250 órányi anyag, amit a kollégáimmal együtt három héten át reggeltől estig néztünk, elemeztünk. A hétszázból maradtak százhuszonegyen, nekik át kellett esniük még egy rostán, a körülmények miatt szintén digitálisan. Az utolsó előtti fordulóra már csak 37-en maradtak. Velük már élőben, az egyetemen találkoztunk. Ezt úgy hívjuk, együttélés, nem véletlenül: három napon át reggel nyolctól éjfélig oktatás van, beszédórák, jelenetek, mozgás- és énekórák. Így áll össze a folyamat végére a tizennégy fős osztály. Mi ez, ha nem innovatív? Persze, hogy az. És tudja, mi következik még abból, hogy ennyire gondosan válogatjuk ezeket az osztályokat?

Mi?

Hogy a színművészeti egy klasszikus értelemben vett, összetéveszthetetlen iskola; nagy tapasztalatokra építve teljesíti be a küldetését.

Fotó: Marton Meresz

Nyilván. 155 éves intézményről beszélünk.

Igen, de ennél többről van szó. Mondok egy példát. Auer Lipót hegedűművész Veszprémben született. A sorsa úgy hozta, hogy egyszer a cári udvarban koncertezett. És akkor a cár meglátott benne valamit, és Oroszországba hívta. Ő lett a Szentpétervári Konzervatórium hegedűtanára, korának leghíresebbje. Világhírű művészekké váltak a tanítványai. De valójában ennél is maradandóbb a munkássága: a zeneértő meghallja, ha a hegedűművész Auer Lipót iskolájából jön, mert annyira egyedi ez a fajta megközelítése a művészetnek. De Misha Elman, Jasha Heifetz és Nathan Milstein is az ő iskolájához tartoznak. Vagy mondjak másik példát?

Persze.

Felidézek egy képet: négy kamasz játszik egy zongorán, mellettük Kadosa Pál ül fotelban. A négy fiatal Kocsis Zoltán, Jandó Jenő, Schiff András és Ránki Dezső. Négy fiatal, elementáris tehetség. Világklasszisok. És ez köszönhető Kadosa Pálnak, a csodálatos pedagógusnak. Akinek volt egy fantasztikus pedagógiai tapasztalata és kvalitásérzéke: ki tudta választani azokat a tehetségeket, akikből szerinte nagy művészek lehetnek. Ez az iskolateremtés lényege. És mit mondanak erre a színművészeti létét ellenzők?

Hogy beszűkült elképzelések mentén oktatnak. A Magyar Teátrumi Társaság nyílt levelét idéztem.

Azt. És ez teljes félreértése annak, hogy mit is jelent az iskolateremtés.

Fotó: Marton Meresz

Félreértése?

Más iskola van Moszkvában, más Bukarestben, Berlinben, Londonban vagy Párizsban. Más Hollywoodban és New Yorkban. Más-más színházi hagyományok, kultúrák, különböző társadalmi berendezkedések, filozófiák, emberi eszmények, hitek. Sokféle leírt színházi teória van. Úgy lehet mindegyik érvényes. De egyik nem annullálja a másikat, nem akarja megsemmisíteni. Nem is tudja, hisz nem is lehet. Mert ma, a posztdramatikus korszak után, a művészet által felfedezett emberi, pedagógiai értékek éppen a kizárólagos gondolkodás cáfolatai. Nincs kőbe vésve egyetlen praxis, gyakorlat sem. Másként tanítja ezt Zsámbéki Gábor vagy Zsótér Sándor, Novák Eszter, Horváth Csaba, és másként tanítom én, és még sorolhatnám. Mindenki a saját pedagógiai tapasztalatából indul ki. Ugyanis a tanítást is hosszú éveken át tanulni kell, a pedagógiai tapasztalat és tudás nem jön magától. Ettől sokszínű, dinamikus és folyamatosan megújuló a mi egyetemünk.

Az imént idéztem a Magyar Teátrumi Társaság nyílt levelét, amelyben sok mindent összehordtak a színművészetiről, többek közt azt is, hogy „a szakma jelentős többsége régóta alacsony színvonalúnak tartja”. Ascher Tamás pedig csak annyit mondott erre, hogy az a Cseke Péter, aki ezt aláírta, maga is a színművészetin hozza össze a tanítványai vizsgaelőadását, és ezt nehéz megmagyarázni. Mondjuk szemlátomást nem is állt szándékukban indoklásra fecsérelni az időt.

Harminchárom éve tanítok az egyetemen, ezalatt nem volt a magyar színházművészetnek olyan jelentős műhelye sem vidéken, sem a fővárosban, ahol az én növendékeim magas színvonalon ne teljesítettek volna. Minden színházi műfajban. Ugyanis mi univerzális művészeket képzünk. Méghozzá személyre szabottan. Hiszen másképp éli meg és közvetíti az adott helyzetet egy tanyasi, és másképp egy nagyvárosi fiatal. Hozzánk mindenhonnan jönnek. Jómagam egykor a Nyírségből kerültem a színművészetire, akkoriban még erős tájszólásom volt. Sokéves gyakorlás eredménye, hogy az irodalmi nyelvet tisztán tudom megszólaltatni a színpadon. De persze bármikor erőlködés nélkül elő tudom hívni a diftongusokat is, ha egy-egy feladat megköveteli. Ezt is az egyetemünkön tanultam. Nekem Horvai István és Kapás Dezső volt a mesterem, ők hívtak vissza tanítani, és ez nagy felelősséget ró rám; nem adhatom alább a tanításban én sem.

Fotó: Marton Meresz

„Nem volt a magyar színházművészetnek olyan jelentős műhelye sem vidéken, sem a fővárosban, ahol az én növendékeim magas színvonalon ne teljesítettek volna” – mondta az imént. „Nem szolgálják ki a magyar kőszínházi hálózatot, amelyet az adófizetők befizetéseiből közfeladat-ellátás céljából tart fenn az ország” – állítják ők.

Nézze, mutatok magának egy videót, amelyet Tarnóczi Jakab friss diplomás rendező készített. Hallja? Novák Eszter rektorhelyettes tanítványai elmondják, hol töltötték a gyakorlati éveiket. Itt minden van, Vígszínház, Győri Nemzeti Színház – pedig Forgács Péter azt mondta, az ő színházába nem mennek! –, a Kálomista Gábor vezette Thália Színház. Ezeknek a színházaknak lehetőségük lett volna szerződést ajánlani a gyakornokaiknak, és akkor most ezek a fiatal színészek ott dolgoznának. Már megint nem értem. Honnan veszik, hogy nem akarnak vidéki színházakba menni a fiatalok?

És azt honnan veszik, hogy majd attól kapnak kedvet, hogy ejtőernyős kultúrkampf-zsoldosokat küldenek rájuk? De tényleg, mekkora kárt okozhat, ha a kuratórium által központi gyámság alá helyezik a Színház- és Filmművészeti Egyetemet?

A magyar kultúra sokszínű, eleven organizmus, egy folyamat. Mindig is így volt a kultúrtörténetben. Mondok megint példát. Kazinczy azt vallotta: az irodalom nyelve magasztos, a görög és latin mintákat veszi figyelembe, a csodálatos klasszikusokhoz idomulva. Kortársa, Fazekas Mihály és barátja, Csokonai Vitéz Mihály szerint viszont az írás nyelve az, ami árad a maga természetességében. Ami a mindennapi életből átszivárog az irodalmi nyelvbe. És amikor Petőfi és Arany berobbant az irodalomba, minden korábban rögzült megállapítás megrendült. Merthogy ők a lehető legtermészetesebb nyelven szólaltak meg a költészetben és a prózában is. Nincs olyan, hogy a magyar irodalom, nincs egyetemes kánon. Annyi irodalom van, ahány olvasó. És annyi színművészet, képzőművészet és minden más, ahány befogadó.

Itt van például a – Závada Pál szavával élve – verekedékeny Demeter Szilárd, a kultúra tolakodó, lassan teljhatalmú ura. Ő nem így látja.

A Demeter Szilárd-féle kultúrtörténetileg megjósolható viselkedések múlékonyak. Persze ez a mi életünkben sovány vigasz, hiszen tömegek mennek ebben tönkre. De ha kicsit hátralépünk, és az idő távlatából ránézünk a nagy egészre, gyerekesen mosolyogtató, ami történik. Petri Györgyöt parafrazeálva, hogy akik a romantika korában éltek, nem tudták, hogy a romantika korában élnek. A kultúra örök és feltartóztathatatlan. Nem lehet kalodába zárni. A kultúra ráadásul civilizációs tevékenység is. Ez a mostani beszélgetésünk is az. És milyen jó, hogy ez van. Hogy itt ülhetünk ebben a kerthelyiségben, a természetben, 2020. június 26-án.