Mert a papa akarta – Rendhagyó könyv a ma hetvenéves Fischer Ádámról

2019. szeptember 9. 20:00 - szerző: Heltai András

Fischer Ádámról írt rendhagyó könyvet Oplatka András. A Zenekar az egész világ című kötetből szinte mindent megtudhatunk a nemzetközi hírű karmesterről, ami csak bárkit érdekelhet, és rengeteg egyebet, tán sosem hallottat is, zenéről és emberekről. Olyanokról, akik a zenéért, és olyanokról, akik a zenéből élnek.

A könyv meglepő módon a Szabadság téri úgynevezett „német megszállási emlékmű” botrányos eseménysorával indul, felelevenítve a holokauszt magyar történetét. Hozzá azt, hogy Fischer Ádám egyike azoknak, akik a hazug emlékmű ellen a helyszínen énekelve is rendre látványosan tiltakoznak. A hetvenedik évét ezekben a napokban betöltő mester pályafutása irigylésre méltónak látszik, de egyáltalán nem volt könnyű. Az apa, Fischer Sándor zeneszerző és a Rádió zenei dramaturgja volt, az anya énekesnőnek indult. A papa kiskoruktól muzsikusnak nevelte a két fiút, az 1949. szeptember 9-én született Ádámot és öccsét, Ivánt. Az idősebb a zenei általános után a Rádió zeneiskolájában folytatta. Megvallja, hogy 12 évesen mennyire unta, amikor az oly hosszú bayreuthi Wagner-közvetítéseket kellett végighallgatnia. Hogy azután napjainkban a Bayreuthtal versengő Budapesti Wagner Napokat vezényelje.

A Konzervatórium után a Zeneakadémiára vezetett volna az út, de csak négy hely volt, és Ádám a hetedik lett a felvételin. Paradox módon ez kedvező fordulatot hozott, mert Budapest helyett Bécsben tanulhatott tovább, akárcsak két évvel később az öccse. Húguk, a pszichiáter Eszter mondása szerint „Ádám azért lett karmester, mert a papa akarta, Iván pedig azért, mert papa nem akarta”. A 19 éves ifjú alig tudott németül, és szinte „kenyéren és vízen” élt. Mosogatástól a zongoratanításig próbálkozott, hogy pénzt keressen, majd megtanulta a nyelvet, és jutott szerény ösztöndíj is.

Zsidó Nyári Fesztivál - Jubileumi gálaest
Fotó: MTI/Kallos Bea

A spártai életmód, nemkülönben ifjúkori magányossága, ami a mai joviális embert ismerve meglepő, lehetettek az okai, hogy nem nosztalgiával emlékszik ifjúságának városára, amelynek operájában aztán vagy négyszáz előadást vezényelt. Három év alatt végzett, 1971-ben vette át diplomáját. Korrepetitorként kezdte a Grazi Operában, vidéki operettdirigensi kitérő után immár a bécsi Staatsoperben korrepetálhatott. Onnan a helsinki operaház hívta karmesternek. Ott ismerte meg azt a német hölgyet, aki filológusként finnugor nyelvészetet is tanult, de persze nem ez fűzi össze a két embert az 1975-ben kötött, két gyereket hozó sikeres házasságban.

Hősünk csak évek után tért vissza északról a császárvárosba dirigálni. Az ifjú párra, utóbb már a gyerekekkel, vándorévek vártak. Karlsruhe, két év a müncheni Bayerische Staatsoperben, fő-zeneigazgatói poszt Freiburgban, majd Mannheimban. Azután ismét Bécs, szabadúszás 1987-ig, akkortól zenei főigazgató Kasselben öt esztendeig. Akkor telepedett meg a család véglegesen Hamburgban, ahol máig élnek. 1980 nyarán lépett fel először a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ősszel először állt a bécsi Staatsoper karmesteri pultjánál.

Meglepő, de bevallása szerint akkor nyomasztotta, hogy a rutinkötelezettségek mellett nem jut igényesebb feladatokhoz. Amikor pedig Freiburgban igazgatói feladatai is voltak, rájött, hogy ez nem az ő világa, nem szívesen gyakorol hatalmat. A dirigenst érezhetően erősen foglalkoztató kérdés vissza-visszatér a kötetben, hogy az-e a jó karmester, aki ráerőlteti a műről vallott felfogását zenekarára, vagy az, aki a zenészeket a munkába bevonva alakítja ki a közös művészi teljesítményt. Fischer egyértelműen az utóbbi felfogás híve.

A nyolcvanas évek közepére körvonalazódott a kivezető út – a kamaraegyüttesek felé. Így született az Osztrák–Magyar Haydn Zenekar, a Haydn Fesztivál. A tervek szerint a mindkét országból származó válogatott zenészek Eisenstadtban és Fertődön léptek volna fel, de a nemes kísérlet kudarcot vallott. A magyar fél kezdte sajátjának tekinteni az együttest, az osztrákok pedig az anyagiak szolgáltatóiként nem alaptalanul igényelték a döntések jogát. A fertődi terv, hogy a parkban felépítik a hajdani dalszínházat, máig papíron maradt. Alkalmasint nagy hiba volt a magyar elzárkózás, hiszen a határ túloldalára, Bécs felé nyitva bevonhatták volna a földrajzilag kieső Fertődöt az európai fesztiválok sorába. Fischer Ádámnak vigaszul szolgálhatott, hogy később átvehette a Dán Nemzeti Kamarazenekar vezetését.

Csalódások tehát nem egyszer érték, de váratlan örömök is. Például 2011-ben váratlanul, beugróként kapott lehetőséget, hogy a Ringet vezényelje Bayreuthban, hogy azután évekig visszahívják. Nemcsak a művészetét méltatták, hanem a szakácsteljesítményét is – Fischer hagyományosan maga főzte gulyásvacsorán látta vendégül a társulatot. Kései, de sikeres volt debütálása a Berlini Filharmonikusoknál is, tavaly.

A dirigens kitartó faggatójának korunk muzsikája kapcsán azt vallotta, hogy „nem ismerek olyan zenét, amely Schubert után lelkileg hasonlóan megérintett volna. De nem helyes, ha csak régi muzsikát játszunk. Ez a zene halálához vezethet.” És figyelmeztet, hogy csökkenni fog a szimfonikus zenekarok száma, ha nem tesznek ellene. Azért is hangsúlyozza ezt, mert ma egyre egyszerűbb klasszikus muzsikát jó minőségben az otthonunkban élvezni, és „nem éppen vonzó perspektíva a kockázatos, leggyakrabban csak szerény keresetet kínáló komolyzenei pálya”. Ő mindenesetre támasz kíván lenni. „Vezényelni azt jelenti, hogy segítünk a zenészeknek, hogy jobban játsszanak” – mondja.

„Magyar is vagyok”, jelenti ki a fél évszázada Nyugaton élő művész, akit „osztrák-magyar” karmesternek is szoktak titulálni külföldön. Anyanyelvében naprakész, viszont irtózik a hazafias frázisoktól, és utál mindenfajta nacionalizmust. „Magyar állampolgár maradtam, akit bántanak és tiltakozásra késztetnek mindazok a bajok és visszásságok, amelyekből Magyarországon nincs hiány.” Tán kevesen tudják, hogy hajdan kapcsolatban állt az illegális Beszélő körével, és részt vett e korszak vitáiban. Fórumot próbált létrehozni a magyar–szlovák egyetértés kimunkálására, de nem lett sikeres. Ezután a Magyar Helsinki Bizottsághoz csatlakozott. „Nem politizálni akart, hanem a fenyegetett emberi jogokat védeni” – olvasható a könyvben.

Csalódott volt, amikor a rendszerváltás után nem lehetett a Nemzeti Filharmonikusok első vendégkarmestere, pedig így hírlett. Vezethette viszont egy ideig a Rádiózenekart, de várt rá még egy kudarc. Hiller István miniszter ajánlotta fel neki az Állami Operaház fő-zeneigazgatói posztját, s bár sok barátja óvta, elvállalta. A barátoknak lett igazuk, a bürokrácia lenyomta, reformterveit elutasították, meghívója is magára hagyta, majd Fischer a Fidesz választási győzelme utáni légkörben lemondott. Bár igyekeztek maradásra bírni, és néhányszor még vezényelhetett. 2014 végén az új operaigazgató, Ókovács Szilveszter így beszélt róla a Magyar Nemzetben: „Nem fogadhatom el, hogy attól nevezzenek valakit kiemelkedően jó művésznek, mert külföldön a hazáját leprázza.” Ókovács két és fél évvel később írt néki levelet, miszerint semmi nem igaz abból, amit a lap a szájába adott. A magyarázat, hogy miért nem már akkor mondta el ezt, és miért még most sem nyilvánosan, elmaradt.

Az operaházi válás nem befolyásolta a Budapesten 2006-ban általa alapított, máig nagy sikerű Wagner-napokat. Azok egyik korai kezdeményezője, Rockenbauer Zoltán, az első Orbán-kormány Wagner-rajongó kulturális minisztere volt. Utódait kevésbé érdekli a muzsika, még kevésbé a dirigens. Fischer a Müpában már évtizede vezényli újév napján Haydn A Teremtés oratóriumát. Amikor 2011 elején megkezdődött Magyarország uniós elnöksége, a dirigens az Európai Kamarazenekart szerződtette az ünnepi alkalomra, a kórus énekesei az EU 27 tagállamából érkeztek. A magyar kormánynak viszont egyetlen képviselője sem volt ott a nézőtéren. Ennek tükrében örvendetes, hogy az európai hírű Wagner-napok folytatódhatnak.