Koltai Róbert: Nem bírom a gyűlöletet

2018. november 22. 07:25 - szerző: Cseri Péter

Soha nem úgy válogattam a barátaimat, hogy ideológiai alapon egy oldalon álljunk, mindig a jó emberek társaságát kerestem – nyilatkozta a 168 Órának Koltai Róbert, akivel annak apropóján beszélgettünk, hogy hamarosan betölti a 75-öt, és ez alkalomra megjelent a Sose halok meg? című kötet, amely a színész pályájának legizgalmasabb történeteit eleveníti fel. A naivitásán és az alvászavarán túl arról is beszélt, hogy 75 évesen jobban énekel, mint fiatalon, miként verték át az ultizó focisták, miért nem fogja meg jobb kézzel a stampedlispoharat, és mit néz meg elsőként a Facebookon. Elmondta azt is, vajon ma is leforgathatná-e első filmesként a Sose halunk meget.

– Hetvenötödik születésnapján önéletrajzi ihletésű kötettel lepte meg a rajongóit. Teljesíthetetlen feladat lenne, ha arra kérném, idézze fel életének összes sorsfordító pillanatát; de annyit talán elmesélhetne, hogy mit tekint az utolsó nagy fordulatnak az életében.

– Ami a koromat illeti, a színpadon semmit nem érzékelek belőle. Sőt fiatalnak érzem magam. Amikor nem játszom, egy kicsit mintha elnehezednék. Viszont a Sose halok meg? nem egy szokásos életrajz, inkább történetek füzére. Ráadásul utólag jöttem rá, hogy mennyi fontos dolog kimaradt belőle. Nem lett teljes a leltár, de nem is akartunk ilyet készíteni Gaál Ildikó szerkesztővel. Az alighanem reménytelen vállalkozás lenne.

Fotó: Bazánth Ivola

– Attól még, hogy nem szokásos életrajzi könyv, az életének lehetnek meghatározó fordulópontjai.

– Csakhogy én soha nem tettem így mérlegre a saját életemet. De ha ennyire erőlteti, az utolsó nagy fordulatot talán az első filmem, a Sose halunk meg elkészítése jelentette. Akkor vidéki színészből egy kicsit filmes is lettem, kipróbálhattam magam társ-forgatókönyvíróként és rendezőként is. Utána még nyolc filmet csináltam. Ha ma kezdeném, valószínűleg nem kapnék lehetőséget a filmrendezésre.

– Ugyan már!

– Pedig így van. Eddig összesen nagyjából 2,3 millióan látták a filmjeimet a mozikban, mégis, amikor két évvel ezelőtt Vámos Miklóssal beadtunk közösen egy filmtervet, kapásból elutasították. Annak idején többször is nekifuthattunk Nógrádi Gáborral a Sose halunk meg forgatókönyvének, sokat dolgoztunk vele, de nem kaszáltak el rögtön a startvonalon.

– Akkor az a legújabb fordulat, hogy nem készít több filmet?

– Az egyáltalán nem biztos. De ha már ezt a fordulatot forszírozza, néhány éve volt még egy fontos fordulópont az életemben, amikor az alvászavarom kezelésére éjszakánként egy speciális eszközt kezdtem el használni. Valósággal újjászülettem.

– Az alvástól született újjá?

– A jó alvástól. Alvási apnoéban szenvedek, vagyis alvás közbeni légzészavarral. Emiatt korábban mindig rekedten, fáradtan ébredtem. Négy éve használom a speciális eszközt éjszakánként, és óriási a változás: elmúlt a fáradékonyságom, a beszédhangom fényesebb lett, az énekhangom pedig valósággal kivirult. Szinte mindennap fellépek, általában énekelek is a színpadon, ami egyúttal folyamatos tanulást jelent.

– Azt állítja, hogy 75 évesen jobban énekel, mint 30 évesen?

– Sokkal jobban. Amiben persze az is benne van, hogy nem iszom és nem dohányzom, ez megóvta a hangomat. Meg az, hogy olyan tanáraim voltak, mint Dés László vagy Darvas Ferenc. Dés a legszigorúbb barátom, évtizedeken át sokat bírált az éneklésem miatt, nemrég viszont meghallgatta a könyv mellékleteként megjelenő verseket és dalokat, majd azt mondta: „megtanultál énekelni”. Meg azt, hogy „ez szép volt”. Aki ismeri a Dést, az tudja, hogy ez mekkora dicséret.

– A kolléga egyben tanár is?

– Hát persze. Én is az vagyok. Minden előadásban tanítom a fiatalokat, van bennem pedagógusi véna, igyekszem kiélni.

– Viszont a színművészeti egyetemen nem tanított.

– Mert soha nem hívtak. Ez nem panasz, mert én tényleg mindig tanítok, amikor rendezek. Ha őszinte akarok lenni, időm sem lenne az egyetemen dolgozni, annyi feladatom van.

– A könyvében többször is megemlíti, hogy egyformán büszke a drámai szerepeire és a komikusi vénájára. És arra, hogy ezt a szakma és a közönség is egyformán díjazta.

– Én hiszem, hogy csak a jó drámai színészből lehet nagy komikus. Mi, színészek abból élünk, ami velünk történik, a fájdalmainkból, az örömeinkből. Sírunk-nevetünk. Nincs olyan színész, aki csak sír vagy csak nevet. Amikor Veszprémben Az ügynök halálában Willy Lomanként megríkattam a nézőket, az semmivel nem volt kisebb vagy nagyobb feladat, mint a kabaréban Illetékes elvtársként mosolyt csalni az arcokra.

– Azt is írja, hogy mindig naiv ember volt. Hetvenöt év alatt sem lehet kinőni belőle?

– Szakmai értelemben vagyok naiv. Vagyis mindig nyitottan lépek be egy színpadi szituációba, nem határozom el előre, mit fogok csinálni. A próbák elején nem értem, hogy mi történik a figurával, hogyan keveredett egy adott helyzetbe, ezt csak a próbafolyamat során fejtem fel. Ez persze bizonyos rendezők számára irritáló lehet, de a Sose halunk meg óta szabadúszó vagyok, több mint húsz éve csak olyanokkal dolgozom együtt, akik elfogadnak ilyennek.

– Akkor a magánéletében nem is naiv?

– Inkább azt mondanám, hogy hittel élek. Szeretek hinni az emberekben. Amikor kiskamasz voltam, elhittem például, hogy az ’54-es svájci labdarúgó-vb-re nemcsak az aranycsapat utazik ki, hanem a magyar labdaszedő-válogatott is. A római-parti Vasas-üdülőben nyaraltunk a családommal, voltak ott NB I-es focisták is, akik bemesélték nekem, hogy ha elég gyorsan futom le a 400 métert, akkor bekerülhetek a magyar labdaszedő-válogatottba. A focisták ott ultiztak a teraszon, és stopperral mérték a köreimet, aztán komoly ábrázattal közölték: „nem, Robika, ez még kevés”. Én meg elhittem. Ma is feltétel nélkül hiszek a barátságban, a szeretetben, az emberek jó szándékában.

– Aztán jól átverik, mint az ultizó focisták.

– Hát persze. Sokszor csalódom. Mit is mond József Attila? „Kit anya szült, az mind csalódik végül.”

– A naivitás mellett melyek még az alaptulajdonságai?

– Végtelenül optimista vagyok. Mindenben meglátom a jót. Mint az apukám, aki, amikor kamaszként eltörtem az egyik lábamat, és felhívtam őt, hogy közöljem a rossz hírt, azt bírta mondani: „Azért a másik lábad tip-top, ugye?” Nem gúnyolódni akart, hanem megvigasztalni. Aztán az is alapvonásom, hogy nagyon tudok lelkesedni, és képes vagyok ezt másokra is átragasztani. Tudok szeretni. Gyűlölködni egyáltalán nem. Haragudni szoktam, olykor nagyon felkapom a vizet, de aztán gyorsan el is száll a mérgem.

Fotó: Bazánth Ivola

– Cipeli magával a magánéleti sebeket, vagy kijátssza magából?

– A kaposvári színházban a hetvenes években olyan erős csapat jött össze, hogy mindannyian azt hittük, örökre együtt maradunk. Gyakran mondogattam a kollégáknak: „Össze még csak összejöttünk, de hogy megyünk szét?” Aztán mégis szétmentünk, aminek ezer oka volt, de ennek a fájdalmát például a mai napig hordozom. Az idő múlásával óhatatlanul együtt jár, hogy akár nagy barátságok is szétszakadhatnak. Sokszor nem is emberi, hanem szakmai okokból. Van, ami nem is reparálható, és ez nagyon fáj. Volt egy barátom, a nevét nem mondom, akivel azon vesztünk össze, hogy szerinte én egy interjúban nem említettem meg a nevét, pedig kellett volna. Eltávolodtunk egymástól, aztán sok év után megpróbáltam rendezni a konfliktust. Kikértem a köztévé archívumából a szóban forgó interjút, és karácsonyi ajándékként elküldtem az illetőnek. Erre még jobban megharagudott, talán kicsit saját magára. Pedig csak nyitni akartam felé. Nem sikerült.

– A könyvben megemlíti, hogy az életében meghatározó szerepet játszó Ascher Tamás rendezővel is volt egy hosszú mosolyszünete.

– De az a barátság nem szakadt meg, csak Ascher hosszú ideig haragudott rám. Azért, mert a Sose halunk meg bemutatója után rám akart bízni egy fontos színpadi szerepet az Éjjeli menedékhelyben, én meg lemondtam, mert a filmes közönségtalálkozókkal körbe akartam járni az országot. Árulásnak tekintette. Nagyon fájt, hogy hosszú időn át egyetlen szerepemben sem nézett meg, holott Kaposváron az egyik alapembere voltam. Hallottam azt a rádióinterjút, amikor arról faggatták, milyen érzés volt Ausztráliában Csehovot rendezni Cate Blanchett-tel, mire Ascher azt mondta, pont ugyanolyan élmény volt, mint egykor Kaposváron együtt dolgozni Vajda Lászlóval, Pogány Judittal vagy Koltai Róberttel. Aztán két évvel ezelőtt Máté Gábor, a Katona igazgatója meghívott, hogy vegyem át Haumann Péter szerepét A mi osztályunk című nagy sikerű előadásban, és utólag elmondta, hogy Ascher javasolt neki engem. Ez nagyon jólesett. Már nem haragszik, néha rám ír a Facebookon hajnali négykor, hogy miért nem alszom. Javasoltam neki, hogy kalandvágyból most már egyszer megnézhetné, hogyan játszom A mi osztályunkban.

– Lehet, hogy már megnézte.

– Arról tudnék. Szerintem még nem látta.

Fotó: Bazánth Ivola

– Voltak olyan barátságai, amelyeket a rendszerváltozás szakított szét?

– Nem. Soha nem úgy válogattam a barátaimat, hogy ideológiai alapon egy oldalon álljunk. Talán az egyik legfontosabb barátságom Sándor Györgyhöz fűz, szinte testvéri a viszonyunk, holott sokszor nagyon mást gondolunk a politikáról. De nagyon közel érzem magamhoz Gáspár Sándort is, akivel szintén nem mindig ugyanúgy látjuk a közéletet. A nyáron vendég voltam az ATV-ben, és élő adásban elmondtam egy Ady-verset, a Párisban járt az Őszt. Hetekkel később felhívott a Sanyi, hogy elmondja, lenyűgözte az a versmondásom. Engem meg az ő színészete nyűgöz le. Soha nem volt téma közöttünk a politika, a legfontosabb dologban pedig egyetértünk: pontosan ki tudjuk szúrni, ha valaki hamisan játszik vagy épp zseniális alakítást nyújt. Móricz valahogy így fogalmaz: aki rossz ember, az számomra nem létezik. Én is a jó emberek társaságát keresem.

– Feltűnően hiányzik a könyvéből, miként dolgozta fel – ha sikerült egyáltalán –, hogy a kétezres évek közepe óta külön élnek a feleségével, Pogány Judittal.

– Bármit is mondanék erre, azonnal bulvártéma lenne belőle, azt pedig nem szeretném.

– Nem a kapcsolat zátonyra futásának okairól kérdezem, hanem arról, hogy fel lehet-e dolgozni egy ekkora traumát.

– Nyilván nem véletlen, hogy erről nem beszéltem soha. Nem élünk együtt, de tudunk egymásról. Megtanultam együtt élni a különéléssel. Ennyi.

– Mennyire foglalkoztatja a közélet?

– Sajnos nagyon. Követem az eseményeket.

– Miből tájékozódik?

– Sok mindent nézek és olvasok, de ha bármelyik csatornán megérzem a gyűlöletet, onnan azonnal elkapcsolok. Azt nem bírom. Pártfüggetlenül.

– Mi a kezdőlapja az interneten?

– A Facebook. Érdekel, hogy a barátaim közül hányan vannak fönn, hányan alszanak éppen. Viccelek. Egyébként nem vagyok könnyű helyzetben, mert borzalmasan kezelem a technikai kütyüket. Ezekkel az ujjakkal nem is tudom rendesen bepötyögni a betűket.

– Mi baja van az ujjainak?

– Túl tömzsik. Tímár Éva kolléganőm Kaposváron el is nevezte hurkiknak. Plusz fiatalkorom óta nagyon remeg a jobb kezem. Színpadon nem is fogom meg a stampedlispoharat jobb kézzel. Ballal iszom.

– Visszatérve a közéletre: hogy érzi magát?

– Vannak dolgok, amik felháborítanak, akadnak, amik fájnak. Fáj az igazságtalanság, a sok túlzás. De az is fáj, hogy nem látom a kiutat. Nem látom azokat a politikusokat, akik valami újat akarnának-tudnának tenni. Várom a tehetséges fiatal politikusokat, akik képesek lehetnek tompítani a gyűlöletet.