Kamerával a halottaságynál

2020. november 22. 08:00 - szerző: Svébis Bence

November 22-ig, azaz máig tart az idén online térbe költözött Verzió Filmfesztivál. Itt debütált a Végstádium című dokumentumfilm, amely egy rákbeteg férfi utolsó napjait mutatja be megrendítő őszinteséggel. A két rendezővel, Gaal Ilonával és Wizner Balázzsal beszélgettünk.

Egyáltalán nem hétköznapi oldalról fogja meg a halál, a betegség témáját a film, ami nagyban köszönhető a rákban elhunyt Herczeg Tamás életfelfogásának. Hogyan akadtatok rá Tamásra?

Gaal Ilona: Esetmegbeszélő csoportot vezetek a Magyar Hospice Alapítványnál a betegek mellett dolgozó önkéntesek számára. Tavaly tavasszal az egyik foglalkozáson az alapítványnál dolgozó Dr. Kádas Júlia volt a meghívott vendég. Neki régi betege volt Tamás (még az onkológiai osztályról), és beszélt róla az önkénteseknek. Ekkor Tamás már tőlünk ötven méterre feküdt az alapítvány által működtetett Budapest Hospice Ház egyik betegszobájában. Én aznap felhívtam Balázst, másnap kora délután már kamerával álltunk Tamás ágyánál.

Egy kocka a Végstádium című filmből

„Tamás utolsó három napja” – olvasható a film elején. Miért épp ennyi fért bele?

G. I.: Egy csütörtöki napon kezdtünk el forgatni, és Tamás szombaton elhunyt. Kádas doktornő egyébként már szerdán este mondta, hogy igyekezzünk, mert nem fog ez sokáig tartani.

Wizner Balázs: Ezt laikusként nem lehetett látni, pénteken még el tudtuk képzelni, hogy heteken át tudunk ott forgatni. Aznap még két órán át ültünk Tamásnál, és kérdezgettük őt. Később még elmentünk azokra a helyszínekre, amelyekről beszélt nekünk: jártunk a kifőzdéjében, a budapesti otthonukban, a pásztói házukban. És természetesen a temetésen is ott voltunk a kamerával.

Elég intim élethelyzeteket mutat a kamera. Volt-e olyan felvétel, amely végül a résztvevők kérésére kimaradt a végleges változatból?

W. B.: Nem volt. Nem állt szándékunkban sem a forgatáskor, sem a vágáskor átlépni azt a határt, amelyet a család kijelölt, hiszen bármennyire fontosnak is gondoltuk a felvételeket, ott és akkor az ő szempontjuk kellett, hogy az első legyen. Ebben egyébként teljes összhang volt hármunk között Szandtner Dániel operatőrrel. Megkönnyítette a helyzetünket, hogy hamar bizalmi viszony alakult ki köztünk és a család között.

Hogyan tud egy ilyen helyzetben a dokumentumfilmes „kívül maradni” megfigyelőként?

G. I.: Balázs vérbeli dokumentumfilmes, én hospice-os vagyok. Nekem néha a hospice önkéntes szerepet volt nehéz félretennem.

Gaal Ilona és Wizner Balázs

W. B.: Semmilyen módon nem avatkoztunk be a szereplők életébe, kizárólag megfigyelőként voltunk jelen, igyekezve minél kevésbé zavarni őket. Így is voltak zavarba ejtő helyzetek, például az, amikor föl kellett raknom a mikrofont a haldokló emberre, vagy meg kellett kérni a családtagokat, hogy várjanak egy pillanatra, amíg beállunk a kamerával. Az ilyen helyzetek kezelésében kulcsfontosságú volt, hogy a család egészen közvetlenül, természetes módon viselkedett és elfogadta a jelenlétünket, ami nélkül ez a film nem tudott volna elkészülni. Nagy tanulság nekem, hogy ez mennyire meghatározó tényezője a dokumentumfilm-készítésnek.

Tamás története elég elkeserítő képet fest a magyar egészségügyről, ráadásul a járvány kitörésével ez csak fokozódott. Ti mit tapasztaltatok a forgatás alatt?

G. I.: Amikor a filmet forgattuk, még senki nem tudta, mi az a koronavírus. Ami az onkológiai ellátást illeti, ott sajnos Tamás története nem kirívó, még ha szerencsére vannak is ellenpéldák. Tényleg majdnem mindenki leüli azt az ezer órát a kezelések során, amit Tamás emlegetett. És sokszor tényleg egy kisszéken. Vagy az is tipikus, ahogy a betegeket magukra hagyják, amikor már a gyógyító kezelések értelmüket veszítik. Az orvosok se felkészítve nincsenek erre a helyzetre, se idejük, energiájuk nincs rá. A Budapest Hospice Házban és a hospice-okban viszont másként viszonyulnak a végstádiumhoz. Az egészségügyi dolgozók speciálisan képzettek és gyakorlottak. Van idő és energia arra is, hogy ne csak ellássák, hanem szeressék, gondozzák a betegeket. És nem félnek a haldoklástól, beszélni is tudnak róla. Tamás és családja vevő volt erre az őszinteségre.