Jogos a pánik – Őze Áron: Nincs B tervem
– Elképzelhetőnek tartja, hogy – a taotörvény módosítása miatt – „az elvonás évada” lesz a következő?
– Nagyon keveset tudunk még a változásokról, teljes a homály. Ezért sem lehet meglepő, hogy a szakma hisztérikusan reagált a hírekre. Annyi bizonyos, hogy a tao ebben a rendszerben és formában nem folytatódik. Bár annak idején, a Magyar Színház működésének első három évében a tao húzta ki a gödörből a színházat, ott az ötévnyi vezetésem alatt én is többször kértem az akkori illetékeseket, hogy „pucolják ki” a taót. Már akkor azt gondoltam, és szerintem nem csak én, hogy kontroll, ellenőrzés nélkül a taopénzeket és így a kultúrát is kiszolgáltatja az állam a visszaélőknek. Ellenük tehetetlen a szakma, ugyanis csak jogi és törvényi úton lehet a visszaélést megakadályozni. Nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom: tényleg meg kell valahogy fogni azt a húszmilliárdot, ami a taopénzekből nem a kultúrában marad bent. A kulturális tao nem lehet a nyerészkedés eszköze! A szakma mélységesen elítéli az ügyeskedést, ugyanakkor előfordult, hogy a „behozási kényszer” miatt egyes kulturális szervezeteknek bele kellett menniük bizonyos százalékokba.
– Úgy érti, visszaosztott pénzekbe?
– Nem tudták másként megszerezni a taót. Ez egy 22-es csapdája. A szakma nem tudta hatástalanítani a csapdát, kifehéríteni a taót. Bár ez nem is a szakma dolga lett volna, ahogyan már említettem.
– A törvényváltoztatás indoka az volt, hogy milliárdos szemfényvesztések, kamuprodukciók, nem létező szériaszámok alapján szivattyúzták ki az államból a közpénzt. Márpedig a bűnösökkel együtt az ártatlanokat is megbüntetni nem fair.
– Egyetértek. Kérdés persze, lesz-e büntetés. Csak szakmai szempontokat mérlegelve: én abban hiszek, hogy ha van – ezt az összeget halljuk – 57 milliárdnyi taopénz, ami a kultúra területén mozog, és ebből elúszik húszmilliárd valahova, akkor jobb lenne ezt a pénzt beemelni egyenesen a kultúra területére. Az a nagy kérdés, hogyan.
– Ahhoz képest, hogy november van, és két hónap múlva életbe lép a törvény, egy kicsit késeinek tűnik teljes – közmegegyezésen alapuló – struktúraváltásról álmodni.
– Ez igaz, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az elkövetkező két hónap eseménytelen marad. A Bartók Kamaraszínháznak bizonyos szempontból szerencséje van, mert Dunaújvárosban jelen van a modern városok programja, és az ottani cégeknek rendkívül fontos a kultúra, például a Bartók Kamaraszínház segítése is. Vagyis nekünk szerencsére nem kell belemennünk előnytelen kompromisszumokba. Egyébként az én igazgatói szerződésemben – amit a fenntartóval írtunk alá – benne van, hogy munkaköri kötelezettségem taopénzeket behozni.
– Már ha lesz alkalma.
– Nem tudjuk, ez hány felvonásos darab lesz, eddig csak az elsőt ismerjük. November 9-én lesz átfogóbb tájékoztatás, Fekete Péter államtitkár tartja. Meghívták rá a színházvezetőket, és elég optimista vagyok, hogy részben kiderülnek, részben finomodnak a részletek. Az optimizmusom onnan ered, hogy bízom Fekete Péterben, aki volt színházigazgató vidéken, jól csinálta a feladatát, és ismeri az egész taokérdést, és azt is tudja pontosan, mi az, ami jó benne. Lehet, hogy ezt a „kipucolt” pénzt pályázati úton, komoly feltételekkel lehetne majd visszaforgatni a színházakhoz.
– És ha az optimizmusa ábránd?
– Nincs B tervem, mint ahogy A sem volt. De azt gondolom: ha az egész terület elveszíti a taót, az nagyon nagy baj lenne. Kulturális tragédia. Remélem, a törvényalkotók is látják, hogy ezzel végveszélybe sodródnak intézmények. Senkinek nem érdeke, hogy sóval hintsenek be egy olyan területet, amely gazdag termést hoz.
– Mármint a kultúra területét… Mert a tao csilliárdos ügyeskedései egyebek mellett a fociban érintetlenül maradnak, sőt szabad utat kapnak, és ez bicskanyitogató igazságtalanság. Különösen rosszul mutat abban a sorban, amely egy bizonyos kultúrkampffal kezdődött, még az év elején.
– Nekünk most meg kell hallgatnunk a részleteket, mi történik – reméljük, a tao újragondolásával – a kultúrában. Ha egy héttel később kérdezne, már többet tudnék mondani. Várjuk meg a november 9-ét, a lapjuk éppen előző nap jelenik meg. Fontosnak tartom, hogy mindenre választ kapjunk a kormányzattól, és úgy tűnik, van is erre szándék. Súlyos probléma, hogy mi lesz a valós értékeket képviselő magánszínházakkal, alternatív, független színházakkal, más kulturális szerveződésekkel, amelyek számára ez a kulturális támogatás létkérdés. Jó lenne konszenzust kialakítani – én ennek nagyon örülnék –, amely nem a kultúrát fékezi, hanem azokat, akik hasznot akartak húzni belőle a tao által.
