Írónak lenni állandó szorongás – Szaniszló Judit valóságról és fikcióról, szent borzalmakról és új családregényéről

„Fókuszálj, Leli, fókuszálj! Azt írd, ami volt!” – biztatja önmagát a főszereplő a Leli élete című regényed legelső két mondatában. Később aztán miért tartja el magától több ponton is ezt a szemléletet?

Ez az idézet valósággal ellentmond annak, amit máshol emlegetek a kötetben: nem lehet és nem is kell történethűnek lenni. Az egész koncepciót ez jellemzi. Törekedtem arra, hogy ne nagyon lehessen tetten érni, hol válik el a valóság és a fikció. Egyébként is onnantól kezdve, hogy valaki leír valamit, az már eleve átmegy egyfajta torzuláson. A regény elején – megjegyzem, magamat is becsapva – leszögezem, hogy Lelinek azt kell írnia szépen és pontosan, ami megtörtént. Aztán a regény felénél ezt már agyon is vágom. Bizonyos gyerekkori emlékeim meglehetősen hézagosak, így azokat is úgy torzítom, ahogyan akarom. Ugyanakkor azok a részek, amelyek egzakt helyszínekhez, évszámokhoz és eseményekhez köthetők, kitaláció eredményei. Fogalmam sincs, hogy mi történt a nagyszüleimmel, de mivel nem is a nagyszüleimről, hanem Leli nagyszüleiről írtam a könyvet, a történelmi kornak megfelelően próbáltam kitalálni olyan történeteket, amelyek akár meg is történhettek volna.

Az első köteted, a Beenged című „blogregény” egy harmincas éveiben járó nőről mesélt. Z. Leli alakja már ott is feltűnik, de az Élet és Irodalom hasábjain tavaly megjelent elbeszélésben Leli mesélt. Hogyan és mikor szólalt meg benned először ez a költői hang, hogyan teremtetted meg ezt a különleges narratívát?

Ilyenkor kapásból mindig azt szoktam mondani, hogy miután az első könyvem megjelent, szerettem volna kicsit tudatosabb, szerkesztettebb művet létrehozni. Igazából a Beenged meglepetéskönyv volt az élettől, ami valahogy úgy állt össze, hogy nagyon sokan biztattak a megírására, folytatására. 2015 végén megkaptam a Petri György-díjat, amivel együtt járt, hogy a Magvető a következő évben megjelentette az első kötetemet. Tehát részemről annyira nem volt tudatos ez a kötetdolog. Viszont éppen ez a fajta műfaji, tematikus szabadság lett az egyik erénye. Azt is megértem, ha sokan éppen ezzel nem tudnak mit kezdeni, mert besorolhatatlan a műfaja. Az egész olyan, mintha cédulák gyűjteménye lenne: vannak benne klasszikus novellák, versszerűbb töredékek és naplószerű írások. Ennél a második könyvnél kifejezetten regényben gondolkodtam, de az elején még nem volt meg, hogy mi az, ami igazán kézre áll. Persze, a Leli életét is lehet egyfajta cédulázgatásnak nevezni, mert valóban sok-sok apró cetlitörténetből áll össze, de a végén azért csak valami kerek egész lesz belőle. Már amennyire bármi kerek tud lenni egy életben. Szerintem egyetlen élet sem olyan, aminek eleje, közepe, meg vége van, mint egy klasszikus mozifilmnek. Annál sokkal esetlegesebb. Mégis van közben egy olyan érzésünk, hogy összeáll egy torz egésszé. Egy apró adalék: amikor a minap egy pályázatra publikációs listát kellett összeállítanom, magam is meglepődve konstatáltam, hogy habár a Leli-regény koncepciója öt évvel ezelőtt született meg bennem, már tíz éve is publikáltam Leliről a Holmiban.

Miként változott ez a figura az évek során?

Tíz éve szabadabban kezeltem ezt a karaktert. Akkor még egészen szürreális jelenség volt, ebben a könyvben viszont már nem az.

Fotó: Merész Márton

Az imént említetted, hogy tudatos és szerkesztett könyvet akartál, de számomra igazán megkapó, hogy ehhez képest egy olyan családtörténetet írtál, amely vállaltan hézagos.

Igen, mert közben rájöttem az elképzelésem lehetetlenségére, és megpróbáltam ebből a felismerésből erényt kovácsolni.

Ezek szerint nincs hihetően elmesélhető élet, hitelesen megírható családtörténet? Vagy a családtörténet csak olyan anekdotikus és burjánzó lehet, mint Márquez Száz év magánya?

Ki tudja? Csak azt tudom, én mire jutottam: arra, hogy nagyon fontos a „hogyan”, de azért a „mit” sem elhanyagolható. Lehetne valami többé-kevésbé megfogható történet, gondoltam én. A történetmesélésben fontos volt számomra az is, hogy mennyire tekintünk valamire fikcióként vagy valóságosként. Én a teljes fikcióra szavazok. Írótársaimmal, Bakos Gyöngyivel és Tamás Zsuzsával a pandémia alatt rászoktunk a hármas csetelésre, és ott arra jutottunk, hogy valahogyan mindig ez a kályha mostanában, ahonnan a kritikusoknak és az olvasóknak el „kell” indulniuk: mennyi a valóság és mennyi a fikció egy irodalmi alkotásban. Viszont igazából mindegy is lehetne. Számomra egyáltalán nem volt fontos, hogy az én családom regényét írjam meg, direkt ezért lett egyes szám harmadik személyű az elbeszélés módja. A legközelebbi családtagjaim – az anyukám és a bátyám – tudták, hogy készülök erre a regényre. Anyukám nagyon progresszívan már az első pillanatban leszögezte, hogy tudja, hogy nem róluk írok, ezért azt írok, amit csak akarok. Kérem is az olvasókat, senki ne az én történetemként olvassa!

Akkor ki az a különleges figura, akinek a nevében korábban megszólaltál?

Egy vicces név, a Zetor Leila mögé bújva évekig egyes szám első személyben írtam egy blogot. Kicsit úgy tekintettem rá, mint az alteregómra. Idővel elkezdtem írni egy figuráról, akinek némi köze van Leilához, akinek viszont némi köze van hozzám. Őt már olyan sok lépcsőben akartam elemelni magamtól, hogy olyan nevet kerestem neki, ami a valóságban nem létezik. Teljesen szürreális és lehetetlen módon a Z. Szanyi Leliannánál lyukadtam ki, ami kicsit hajaz a Juliannára, Leli édesanyjának nevére, és végül ebből a variánsból lett a Leli, ami ugye, tartalmaz egy kis darabot a Zetor Leilából is. Talán nem véletlen az sem, hogy a lel, meglel igéhez kapcsolódik. Hátha most tényleg megleltem valamit.

Miért csak két zseniális és ripők párbeszéd található a könyvben?

Ambivalens a viszonyom a dialógusokkal, mert egyrészt szeretem a jó párbeszédet, de nekem soha nem állt kézre. Másrészről igyekszem jól felhasználni ezt a hiányosságomat. A Leli élete két párbeszédében nem a kimondott szavak, hanem sokkal inkább az a fontos, hogy az alanyai miként élik meg a helyzetet. A megcsalásnál az abszurditáson van a hangsúly, a haldoklásnál pedig azt illusztrálja, hogy mennyire elbeszélünk egymás mellett.

Az első és a második köteted megjelenése között négy év telt el. Dolgozott bármiféle megfelelési kényszer benned, esetleg akadtak, akik számonkérték, hogy mivel töltöd az idődet?

Ez a nyomás leginkább belső volt, senki nem macerált azzal, hogy mikor jön a második könyvem. A szakmabeliek és a barátok kíváncsiak voltak, tudok-e valami mást írni. Engem is foglalkoztatott, mennyire tudom felhasználni az első kötet erényeit, hogy mennyire tudok ahhoz képest újat csinálni. Nem akartam a saját tengelyem körül forogni. Meg kellett találnom, hogy mit szeretnék, például, hogy mennyire maradok annál a hangnál, amit az első könyvnél bevezettem. Nem akartam drasztikus változtatásokat, de máshogy akartam játszani a nyelvvel.

Hogyan?

Nem a szavak, hanem mondatok és komplett fejezetek szintjén. Úgy érzem, a szójátékokból elég volt a blogban, és elég volt az első könyvben. A nyelvvel való játéknak megvan a maga helye a szövegben, és nem szabad, hogy megakassza az olvasást. Az, hogy azok, akik eddig olvasták, lelkesen jeleztek vissza, talán igazolja a szándékomat. Azoktól, akik amúgy „ilyen” könyvet nem vennének a kezükbe, pedig tök jó hallani, hogy többé-kevésbé rá tudnak hangolódni erre a nem mainstream történetmesélésre.

Mi lehet a titkotok Lelivel?

A lelkes olvasók azt mondják, megtaláltuk az „arany közepet” az újfajta nyelvhasználat és a hagyományos történetmesélés között. Legyen igazuk.

A regény Leli születési helyeként a te születési helyedet, Miskolcot nevezi meg, de szerepel benne a fiktív észak-magyarországi Falustyán és Kamarabarcal is. Sajátosan magyar témáról vagy kelet-európai témákról írsz?

Magyar, kelet-európai, európai, általános, emberi. Lehet ez a sok címke egyszerre izgalmas és érdekes, és talán meg tud szólítani egészen más körülmények között élő olvasókat is.

A regényben három generáció váltakozik: a nagyszülők háborús nemzedéke, a puha diktatúrában szocializálódott szülők, akik a maguk történelmi sorcsapásai mellett a nagyszülők terhei miatt is megnyomorítottan nőnek fel, és ott van a főhős generációja, akinek már szabadabb a világ. Mégsem érezni úgy, mintha ebben a szép, új világban kolbászból lenne a kerítés.

Szerintem arról, hogy milyen traumákat és mintákat örökítünk át a gyerekeinkbe, nem lehet elégszer beszélni. Már akkor, amikor megjelent az első kötet, voltak anyagaim ehhez a témához, de már régebb óta gondolkodtam az átörökíthető traumák leírhatóságáról, vagy sokkal inkább leírhatatlanságáról. Komolyan úgy hiszem, hogy kezdenünk kell valamit azokkal az elhallgatásokkal, amelyek az elmúlt száz évünket végigkísérték. Amint a közelmúltban megjelent szak- és szépirodalmi könyvek mutatják, hál’ istennek kezdünk is.

Az előző század tehertételei után hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a mai fiataloknak az elődeiknél jóval könnyebb az életük.

Nem vitás, hogy a 20. század eszméletlenül terhelt volt, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy azokra a traumákra, amiken jelenleg épp keresztülmegyünk, egyelőre nincsen rálátásunk. A mi unokáink, dédunokáink ugyanolyan szent borzalommal fognak a jelenünkre tekinteni, mint ahogyan mi szemléljük a nagyszüleink fiatalságát. És akkor arról az ellentmondásról még nem is beszéltünk, hogy fiatalnak lenni mégis az egyik legjobb dolog az életben. Akkor is, ha épp apokalipszis dúl.

Fotó: Merész Márton

A Leli élete kínálja a folytatást, várhatunk rá?

A végtelenségig lehetne tovább írni ezeket az elvarratlan történetszálakat; az egyik kérdés, hogy akarom-e, a másik meg az, hogy tudom-e. Hiába mondanám, hogy kicsit mást szeretnék írni, nem tudom, hogy el tudnak-e végleg engedni engem ezek a szövegek. Írónak lenni egzisztenciálisan kitüntetett és átkozott állapot egyszerre – a szó financiális és filozófiai értelmében is. Minden állandó vívódás, gondolkodás és mérlegelés tárgya. Hogy például mennyire írom én a szöveget, és mennyire dolgoz az meg engem. Még az is lehet, hogy ezt a könyvet fogom folytatni a közeljövőben, pedig esküszöm, nem ez a tervem.

Visszatérve az előző mondatodra: mit jelent ma írónak lenni Magyarországon?

Egyrészt: fogalmam sincs. Másrészt: azt mégis tudom, hogy én kikre tekintek íróként. Írónak lenni nekem valami állandó és jó esetben produktív szorongás egyszerre. Nem vagyok könnyen író típus, másrészről hol arra érzek erősebb késztetést, hogy írni, hol arra, hogy pénzt keresni kellene inkább. Sajnos az utóbbi nélkül az előbbi is lehetetlen.

Az interjú a 168 Óra hetilap 2020. december 9-számában jelent meg.