Képben az utolsó percig – Huszár Tibor halálára

2019. november 5. 21:00 - szerző: Buják Attila

Hát persze hogy meg kell szólalnia a telefonnak, persze mindig a legrosszabbat mondja. Meghalt Huszár Tibor szociológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az értelmiségszociológia kutatója, a tudományág magyarországi protektora. Annyiban személyes a hír, hogy Tibor – és ez nem reklám – gyakran hangsúlyozta, lapunk barátja, majdhogynem rajongója. Ami az életút szempontjából azért fontos, mert ezzel el is árultuk politikai vonzalmait. Tibor mondta a záróinterjúban (még nem tudtuk, hogy az lesz), hogy életében három rendszerváltás résztvevője és áldozata volt. (A NER volt a harmadik.) Huszár a Fényes szelek nemzedékének tagjaként indult, mint a kor számos baloldali fiatalja. Megjárta Oroszországot (az ottani Lenin Intézetet) mint az új rendszer kiemeltje. Pedagógiai, pszichológiai és logikai tanulmányokat folytatott. Ugyan hol volt még akkor a burzsoá áltudománynak mondott szociológia? Tibor tanárembernek készült, egy „népbarát” értelmiségi éthosz elkötelezettjeként. Ez volt az a kor, amikor a fiatal értelmiségiek a tábortűznél népdalokat énekeltek, számháborút játszottak, „elvi Bartók-rajongók” voltak. De változott az életforma, a férfi-női viszony, áttörés volt a koedukáció. A korai sztálinizmus nemcsak zsarnoki rendszer, életmód-forradalom is volt Keleten, Nyugaton egyaránt. A kor (és a kádergazdálkodás) Huszárt a tanárságtól hamar eltérítette, a káderlétbe süllyesztette. Előbb a DISZ Központi Vezetőségének alosztályvezetője, 1954-ben budapesti titkára lett. A Petőfi körös csapatból nem hiányozhatott politikai felvigyázóként a DISZ sem. Huszár is ott volt. A Moszkvából jött egyetemista a forrongásból nem sokat értett, szokatlan volt a hangütés. 1957-ben, a tagrevíziók idején ki is vágták a pártból. Később mesélte, ott állt Marosán, s nagy hangon deklamálta:

– Huszár elvtárs, magát tanulni küldtük. Mi itt tanulatlanok vagyunk, mégis tudtuk, hol a helyünk.

Fotó: Hernád Géza

Az egyenes ívűnek tűnő karrier meg is szakadt, Tibor a pedagógiába vonult vissza, vezekelt. A hatvanas évek elején térhetett vissza, de káder soha többé nem lett. Egyetemen tanított. A politikának (és a lojalitásnak) annyi hozadéka volt, hogy az induló szociológusnemzedék patrónusa lehetett. Maga Huszár nem volt meghatározó szociológus, a fiatalok előtt törte az utat. Megalakult az első tanszék, a tanszékcsoport, ’77-ben egyetemi tanár, az MTA szociológiai bizottságának elnöke. A tanszék 1983-ban alakult át Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetté, amelyet 1992-ig Huszár Tibor igazgatott. A Valóság szerkesztőbizottságának tagja lett. Ez az életszakasz volt pályájának igazi, alkotó periódusa.

De az igazi közéleti áttörést a szöveggondozói, szerkesztői munka hozta meg. 1986, amikor felszakadtak a gátak, napfényre léphetett az indexre tett Bibó István. A híres 1986-os Magvető-válogatást – bár a szerkesztést nem Huszár végezte – a közvélemény neki tulajdonítja. (Később, a rendszerváltás szárnyán kijöhetett a negyedik kötet is.) A Bibó-reneszánszhoz Huszárnak lobbistaként, kutatóként nem kevés köze volt. Legjobban azonban a kortörténet érdekelte. Az idol Erdei Ferenc volt. Huszárt, a baloldali urbánus tudóst (valamiféle önostorozásból) lenyűgözte a József Attila-i „holt vidék”, a modernizált, kádári mezőgazdaság nagy kísérlete. De az igazi nagy mű, az önálló projekt a mindeddig egyedülálló, tízéves kutatáson alapuló kétkötetes Kádár-monográfia volt. Huszár kutatásai derítettek fényt a „kádári őshomály” titkolt éveire, arra, hogy miként lép a kallódó proli gyerek, bizonytalanul sodródó illegalista a politikai erőtérbe. A két kötet a kétezres évek elején jelenik meg. Később készül egy átírt, tudományos apparátus nélküli változat az angolszász műfaji követelmények szerint „politikai életrajzként”. Magát Kádárt személyesen alig ismerte (kétszer beszéltek). Fiatalkori, naiv hittel „nagy munkásvezetőnek” tartotta. A két köteten átszüremlenek emberi gyarlóságok is. Vezértéma Rajk László kihallgatása, majd az árulás, a brutális megtorlássorozat. Tibor is elköveti azt a hibát, ami a legtöbb kutató végzete: túlságosan kedveli hősét. A megtorlás éveinek fagyos majálisa után a bukásához közeledő Kádár képe a korszak apoteózisa. A Kádár-kötet pótolhatatlan.

De a legfontosabb munka távol áll minden monográfiától. Egyfajta gyászmunka részeként elhunyt feleségének, Marikának szociografikus portréja volt. Ahányszor beszélgettünk, Tibor folyton erre tért vissza. „Ugye írtok majd róla? Ugye nem felejtitek el?” „Hát persze hogy írunk, Tibor. Csak készüljön végre el.” Mert nehezen készül el az ember, kilencvenhez közel. Végül kijött egy kis füzet, tulajdonképpen vallomás, hosszan idézett levelek, receptek. Hogy készítse el Tibor a salátát, tegyen rá cukrot, ecetet. Marika nélkül Tibor magányos volt, de az utolsó percig optimista maradt. „Megszűnt a Népszabadság, Tibor”, mondtam. „Nem baj, de jó a (Simicska-féle) Magyar Nemzet.” „Az is bezárt, Tibor.” „De megmaradt a Népszava.” „És ha azzal is lenne valami?” „Akkor ott van a 168 Óra.” Nem lehetett kibillenteni. Huszár Tibor csöndesen ment el. Az utolsó percig képben volt. Moziba járt és sokat olvasott. A Csaba utcai könyvtárszoba csöndes. Gazdájukat várják a könyvek.