Antall József azt mondta az indiai nagykövetnek, hogy támogatja, ha India a magyar cigányság anyaországaként akar fellépni
A hazai romapolitika reformjáért a nyolcvanas évek óta jelentős gondolkodók és ismert senkik küzdenek. Horváth Aladár Indulás című könyve a szerző élettörténetén keresztül mutatja be a rendszerváltó roma elit sikereit és kudarcait. A cigánypolitikai önszerveződés felszámolása már az 1989-től 2010-ig tartó demokráciakísérlet időszakában megkezdődött.
A roma polgárjogi mozgalom a miskolci Gettóellenes Ideiglenes Bizottsággal született meg 1989-ben. A Horváth Aladár vezette ad hoc szerveződést roma és nem roma értelmiségiek, valamint a kitelepíteni szándékozott helyiek szegregációellenes összefogása hívta életre. Az országos hatáskörű tevékenység a Phralipe Független Cigány Szervezettel indult, majd a Roma Parlamentben teljesedett ki. A Szabad Demokratákkal választási szövetségre lépő Phralipe színeiben Horváth Aladár egy cikluson át a hazai cigányság érdekeit képviselhette a parlamentben.
A polgárjogi politikus memoárja nem árulkodik sem sértettségről, sem az önfelmentés szándékáról. Horváth Aladár iróniával és öniróniával vezeti végig olvasóit az elvszerű kisebbségpolitika golgotai útján. Miközben feltárulnak a rendszerváltó roma értelmiség eszmei és emberi konfliktusai is, bulvártörténetek helyett identitásküzdelmek szemlélői lehetünk.
A könyv magánéleti-családtörténeti szála érzékletessé teszi a különleges történelmi helyzetben értelmiségivé és demokratává váló fiatal politikus pályaívét. A tanító-népnevelő szakon írt diplomamunkája a korszellemnek megfelelően még a szegregáció mellett érvelt. Munkája során azonban hamar felismerte, hogy az elkülönítés a legtehetségesebb tanítványait is leselejtezi. Az egyenlőtlenségeket tovább élező gazdasági szerkezetváltás a reformpedagógusi ambícióktól a politikaformálás irányába terelte. Bár a cigányság egyik legfontosabb ismérve a közösségek kettős identitása, a tartós munkanélküliségre ítélt romák tömegeit a rendszerváltás nemcsak a tisztes jómódból, hanem a magyarságukból is kizárta.
Az első, majd a második szabadon választott Országgyűlés előítéleteit és tájékozatlanságát a szerző színes anekdotákkal illusztrálja. A szürreális események sorában is kiemelkedő epizód, amikor Antall József a kisebbségi törvény benyújtása előtt az érintettek anyaországainak diplomatáit is egyeztetésre hívta. A néhai miniszterelnök rögvest támogatásáról biztosította az indiai nagykövetet, amennyiben állama a hazai cigányság anyaországaként kíván fellépni. A nagypolitika józan ész elleni harcában a szocialista kormányfő is kitett magáért. Horn Gyula – az akkor még függetlennek tekinthető – Lungo Drom ’95-ös közgyűlésén a „Rekesszétek ki magatok közül a bűnözőket” fordulattal hívta fel a figyelmet emberi jogi elkötelezettségére.
A polgárjogi mozgalom kudarcainak okait is felvillantó írás nem csupán intellektuális katasztrófatúrára invitál. A személyes történelemkönyv a politikai csatákon kívül a roma kultúra sokszínűségét is bemutatja. A családi folklóregyüttes történetein túl kortárs roma alkotók műveiből is részleteket közöl. Az öntudatra ébredés vitakörei és kulturális műhelyei mellett a művész barátok munkájába is betekintést nyerünk.
Bár a kötet a saját beszédek felelevenítésével sem fukarkodik, a „best of” jellegű dokumentumgyűjtemény nem öncélú múltfényezés. A mai politikai nyelvvel nehezen összevethető felszólalások tartalmi-formai minőségéhez a kor kiemelkedő közgondolkodói is hozzájárultak. A polgárjogi politikus kibontakozását a szegénypárti szabadelvű frakciótársak mellett az író-szociográfus Csalog Zsolt és az ideológus-kultúraszervező Zsigó Jenő segítette.
A tüntetések és közéleti akciók felidézésével a rendszerváltó roma értelmiség elszigetelődésének folyamatát is megérthetjük. A Roma Parlament SZDSZ-ben politizáló vezetőjét épp úgy szorították partvonalra, mint a mögötte álló ernyőszervezetet. A radikalizmus bélyegét viselő intézményt először az állami támogatásoktól fosztották meg, majd a központi forrásokat a fontolva haladás álcáját viselő ellenalakulatokhoz irányították.
A polgárjogi mozgalom megerősödésének sem a hatalomban lévőket hivatásszerűen kiszolgáló „díszcigányok” színre lépése, sem a megváltozott donorpolitika nem kedvezett. A politikai stabilitással párhuzamosan beszűkülő külföldi források java a kilencvenes évek közepére a nem etnikai alapon szerveződő jogvédő irodáknál landolt.
Az első ciklusban az állampárti kisebbségpolitika pozícióban felejtett hivatalnokai akadályozták a szemléletváltást, négy évvel később a roma érdekképviseletek professzionális demagógjai is feltűntek. Míg Horváth Aladárt egyenlőségelvű politikája huszonhat évesen a parlamentbe juttatta, napjaink roma megmondóemberei már a többségi társadalom ízlése szerint beszélnek.
