Hogyan építsünk univerzumot?

2020. december 22. 10:10 - szerző: Szép Eszter

A kérdést egy részecskefizikus és egy humorista válaszolja meg A végtelen majomketrec című könyvben – Brian Cox és Robin Ince a tudomány és a humor legújabb eredményeit mutatja be a Higgs-bozontól az ősrobbanásig, a Mátrixtól a homeopátiáig. De mi is az a végtelen majomketrec?

Zárjunk be végtelen számú majmot egy végtelen nagy ketrecbe végtelen számú írógéppel, várjunk pár ezer évet, majd vegyük kézbe az általuk véletlenszerűen megírt Shakespeare-összest. Ha a) nem tudunk pár ezer évig várni; b) nincsenek eszközeink végtelen számú majom összegyűjtésére, így udvariasan kihátrálnánk a dologból; c) inkább a már meglévő Shakespeare-drámákat olvasgatnánk, akkor Cox és Ince segítségével elmélkedhetünk a végtelenről. Miközben a végtelen univerzum gyorsuló ütemben tágul, mi végtelenül kicsi elemi részecskékkel folytatott kísérletekről olvashatunk, vagy a szinte egy végtelenséggel ezelőtt – 13,8 milliárd éve – létrejött univerzum első három percében történt események részletes bemutatásáról.

Azok számára, akiket ugyan lenyűgöz a csillagászat és a fizika, ám az kevésbé köti le, hogy milyen kísérlettel mérhetők a fekete lyukak ütközésekor keletkező kozmikus gravitációs hullámok, amelyeket Einstein általános relativitáselmélete már 1915-ben előre jelzett, vagy hogy mik azok a kvarkok, Cox és Ince kézzelfoghatóbb megoldást kínál, hiszen a konyhában könnyen elkészíthető univerzum receptjét is ismerteti, amelyhez egyetlen hozzávaló kell csak, a semmi. „Hagyd egy ideig állni a semmidet! Állítsd a sütő óráját a Planck-időre! A sütő időzítője körülbelül 10–37 másodperc elteltével csenget, addigra a semmi létrehozta az időt és a teret. Fontos, hogy a sütő tágas legyen, mivel az univerzumod nagyon gyorsan felfújódik. [...] Vedd ki az univerzumodat a sütőből, és hagyd hűlni!”

Brian Cox fizikus az Egyesült Királyság egyik legismertebb tudománynépszerűsítője: számos TED előadást tartott, rendszeresen lép fel telt házas előadótermekben (olykor arénákban), ismeretterjesztő sorozatok narrátora, miközben aktív kutató és egyetemi tanár, aki a Nagy Hadronütköztető ATLAS-kísérletében, majd a CERN tudománykommunikációjában is részt vett. Egy ikonikus interjúban Cox David Attenborough-val beszélget Charles Darwinról: mindhármuk munkáját áthatja a tudomány iránti csillogó szemű lelkesedés és a gyermeki kíváncsiság, valamint az igény, hogy a tudásukat úgy osszák meg a társadalommal, hogy újszerű nézeteikkel ne ijesszék meg túlzottan a laikusokat.

A végtelen majomketrec című könyv tudományos igényességgel és oldott hangnemben veszi sorra az emberiség nagy kérdéseit – akárcsak a rádióműsor, amely a könyv alapjául szolgált. A podcastként is bárki számára elérhető, The Infinite Monkey Cage című műsor idén a 18. évadába érkezett a BBC Radio 4-on. Adásaiban a két házigazda, Robin Ince és Brian Cox neves fizikusokat, biológusokat, mérnököket, űrhajósokat, valamint művészeket, forgatókönyvírókat, komikusokat ültet egymás mellé. A beszélgetések tudományos igényű spekulációkon alapulnak: megtudhatjuk, mi történne, ha az egyik vendéget, Matt Lucas színészt udvariasan betaszítanák egy fekete lyukba – és hogyan mondana ellen Matt Lucas fekete lyukbeli tapasztalata annak, amit egy külső megfigyelő észlel. De szó volt már vulkánokról; az univerzum megméréséről; arról, hogy vannak-e még felfedezésre váró részecskék; és hogy miért szeretjük Mary Shelley Frankenstein című regényét.

A podcastban és a könyvben is az ember folyamatosan rácsodálkozhat, hogy a huszonegyedik század elején mennyire sokat tud már az emberiség az őt körülvevő világról, és hogy mennyire jólesik ezekkel a sokszor szinte felfoghatatlan témákkal viccelődni. Az sem mindennapi, ha az ember füle hallatára alakul ki nézeteltérés elméleti fizikusok közt, és mindketten tökéletesen le tudják vezetni, hogy miért van igazuk. Az idő nem létezik, állítja Carlo Rovelli. Az idő létezik, mondja Fay Dowker. Közben pedig Mark Gatiss, a népszerű és évtizedek óta futó Doctor Who című brit időutazós sorozat egyik írója mindezt popkulturális viszonylatba helyezi. A tudomány egy rendszer, ez Cox és Ince könyvének legfőbb üzenete: a sejtések és mérések a meglévő tudásunkból következnek. Ami ellentmond a már ismert tételeknek, azt szkeptikusan kell fogadni, legyen az a tömeg nélküli elemekkel és rezgő energiával operáló homeopátia, vagy a fénynél gyorsabb részecske megtalálása 2012-ben. Ez utóbbiról kiderült, hogy egy rossz alkatrész okozta a mérési hibát.

A tudományról lehet és kell is érthetően és viccesen beszélni. A beszélgetés megkezdéséhez elengedhetetlen az a szigor, amivel a természettudomány felállítja sejtéseit, majd (sokszor évtizedekkel később) igazolja azokat. És szükséges az a kulturális és érzelmi intelligencia, amelytől a jól időzített poén és csipkelődés ütni fog.

Fotó: Shutterstock

Míg a podcastban Brian Cox és Robin Ince többnyire moderátorként vannak jelen, és átadják a szót a vendégeiknek, a könyvben kettejük párbeszéde dominál. Találunk ugyan frappáns idézeteket az adások vendégeitől, például Neil deGrasse Tyson amerikai asztrofizikustól vagy Johannes Keplertől (bár ő sajnos nem volt a műsor vendége, egyelőre), a podcast többszólamúságát felváltja három erőteljes hang: Brian Cox, Robin Ince és a rajzok. Cox és Ince igen jól érzik magukat a végtelen nagyságú ketrecben a végtelen számú majom nélkül: többször a forgatókönyvformát imitálva beszélgetnek az olvasó szeme előtt, csupán nevük kezdőbetűivel, B-ként és R-ként hivatkoznak magukra. Máskor Robin nem győzi kivárni, hogy Brian befejezze már végre a fejtegetését, és az élettapasztalatok kiforgatásán alapuló megjegyzéseivel két vállra fektesse az elméleti fizikát. Van, hogy Robin úgy tesz, mintha Brian lenne, és a tudomány nyelvét imitálja. Megint máskor Brian lábjegyzetekben igazítja ki Robin standupszövegének azon elemeit, amelyeket nem tart elég precíznek.

A könyv rendhagyó formátumával is igyekszik visszaadni a beszélgetések többszólamúságát, oldottságát és dinamizmusát. A hagyományos folyó szöveg helyett tagolt oldalakat kapunk, ahol a margó nem zárja börtönbe a szöveget, a bekezdések szabadon vándorolnak. Ez a tágasság, a játék a betűtípussal, valamint a sok fotó és időnként beékelt képregény teret enged az olvasó olykor elkalandozó gondolatainak. Van lehetőség arra, hogy elmélázzunk az einsteini általános relativitáselméleten és az univerzum tágulásáról szóló egyenleteken, vagy eldönthessük, a sokvilág-értelmezés vagy a felfúvódásos multiverzum elmélete mellett tegyük-e le a voksunkat.

Ugyancsak sokat adnak a könyv hangulatához és oldottságához a margókon, a szövegek között és szinte minden talpalatnyi helyen fellelhető rajzocskák. Ezek valójában egy harmadik szólamot alkotnak Cox és Ince párbeszéde mellé. A girbegurba vonalak rákontráznak az asztrofizikusra és a humoristára, ezzel pedig az egész Majomketrec-projekt az emberi kreativitás és tudás összefüggéseiről is szól (könyvterv: Zoë Bather, illusztrációk: Holly O’Neil, Ollie Macdonald Oulds és Charlotte Ager).

A magyar közönség a most megjelent könyvön túl a BBC 2019-ben gyártott nagyszabású ismeretterjesztő sorozatában, A bolygók életében is találkozhatott Brian Coxszal. Ő ugyanis a BBC Earth-ön már többször is vetített ötrészes csillagászati eposz narrátora. A Naprendszer bolygóinak története egyszerre bontakozik ki kozmikus távlatokban és drámaian – hiszen mi lehetne drámaibb annál, mint hogy a Vénuszt a saját légköre zárja 465 fokos üvegházba, hogy a Jupiter egyszer csak elkezdett vándorolni a Nap felé, de aztán hála istennek a Marsnál visszafordult, így hagyva alapanyagot a Föld keletkezéséhez, illetve hogy a Szaturnusz egyik holdján élet lehet. Mindezt pedig közérthetőn tálalja. Ez utóbbit egyrészt Cox tudományszeretetének és világos megfogalmazásainak köszönhetjük, valamint annak, hogy a sorozat a távoli bolygók egykori és jelenlegi felszínének szemléltetéséhez a Föld különleges helyszínein készített felvételeket is használ a számítógépes és az űrszondák biztosította lélegzetelállító képek mellé.

(Brian Cox – Alexandra Feachem – Robin Ince: A végtelen majomketrec, 273 oldal, Akkord Kiadó)