Herczeg Szonja: Nárcika

2019. december 1., 06:30

Szerző: Herczeg Szonja

Sacika, aki Saci volt, de ma Sacika minden porcikája, szóval Sacika úgy érezte, teljesen elment a józan esze. De már ebben sem volt biztos.

Ült hátrafogott hajjal a monitor előtt, szemüvege az asztalon, pulcsija ujját már a körme végéig húzta, pedig nem is fázott.

Mindenki őt nézi, mindenki tudja. Ennek mondjuk hangot is adtak, nem látták, hogy Sacika is a menzán van. Épp azt tárgyalták, hogy szegény srác, milyen nők vannak! Bár értették, hiszen művész, egyre híresebb ember, ez ezzel jár sajnos. Mivel is? Felkínálkozó ócska kurvákkal.

Sacikát a leveses kondér felett leverte a hideg veríték, nem tudta, róla beszélnek-e, nevek nem hangzottak el, a művészeti ág sem, hogy melyik művész, de hát csak egy híresedő ember volt a cégnél, az sem sokáig már, felfutott neki a szekér, kiállításai vannak.

Aznap ment el a Művész, amikor Sacika úgy vélte, elment a józan esze (vagy mégsem). Próbálta visszatartani a sírást, ami kerülgette, nem tudta, a szégyen, az önutálat vagy a hiány okozza. Csak hogy savas a gyomra.

Sacika egy évvel korábban egy meleg máléban ült, ami, ha utólag jobban meg akarjuk fogalmazni, inkább langymeleg fos volt. Akkor azért még néha Saci volt, maga is művész, már amikor a párját ez nem zavarta túlságosan. A határokat érezte, hol nem kellene már tovább feszítenie, mit nem kellene elvállalnia, mitől érezné magát rosszul az ember, akivel épphogy kibékültek, mert megbocsátotta neki, hogy Saci hibájából, mert keveset foglalkozott vele, félrekefélt.

Saci érezte, hogy nem jó Sacikának is lenni, de nem rohant ő sehova. A Művész egy Saci-pillanatban toppant be a munkahelyre először. Tudta, hogy közeleg a befutásának ideje, de élni mégis kell valamiből. Sacit első pillanatban egy cseppet sem nyűgözte le. Senki mást sem. Aztán mégis. De Sacit még így sem.

Művész nagyokat nevetett Saci jó napjain, amikor igazán sziporkázó humoránál volt. A pult mögül kinézett, és a harmadik nevetés után ráírt. Három perc alatt derült ki, hogy ugyanazokat a filmeket szeretik, a művészetük hasonló, Saci képességei pedig a közösségi oldala alapján páratlanok. Furcsállta is Saci a dicséretet, nem igazán kapott eddig. Szabadkozott, de megköszönte. Ahogyan a kávékat és kedvenc magazinjait is, amelyek hirtelen az asztalán teremtek reggelente. Az irodában a szemfülesek mosolyogtak, fel is tűnt a Művésznek, aki azonnal kerített még pár csészével másoknak is.

Élethosszok, sorsok, család, barátok, könyvek, filmek, mély és kevésbé mély érzések sorakoztak már a levelekben, szavak élőben csak nagy ritkán hangzottak el. Ekkor derült ki, hogy Művész szerelmes, és szerelme tárgya már az övé lett. Saci itt érezte először butának magát, hogy érthette félre a dolgot? Biztos a hirtelen jött önbizalma vezette tévútra, Művész persze hogy másként szereti őt. Saci nem bánta, mert egyre többször érezte magát Sacinak, kevésbé Sacikának, neki ez jó volt, igaz, mély barátság született, áltatta magát. Nem véletlen hát, hogy Saci párja következő gyászkefélésére már mondani sem tudott semmit azon túl, hogy szervusz.

Művész, aki már verset is írt Sacihoz, pedig festő, egyre szebb lett Saci szemében. Nem értette ugyan a vers okát, tekintve Művész fuldokló, lángoló szerelmét a kedvese iránt, de valamiért a pillanatra beférkőző gondolat el is hessent. Lábáról végleg levette, amikor az első alkalommal, hogy Saci este írt neki, bajban van, Művész ott is termett, és két órán át beszélt vele. Sacit még az sem zavarta, hogy Művész úgy beszélt a szexről neki, mintha nem lenne a lángoló szerelem. Érezte, odavannak érte, ráadásul nem is akárki, hanem egy igaz ember.

Művész egy novemberi reggelen, miután behozta a szokásos kávét, bejelentette az örömhírt. Apa lesz, boldog házasságot is kötött a hétvégén. Mindennek megünneplésére pedig meghívott mindenkit első nagy kiállítására, a kollégák boldogan ujjongtak. Saciból Sacika lett, tehetségtelen senki, és kiment epét hányni. Megírta a szokásos levelet Művésznek, amire három teljes napig nem jött válasz. Biztosan megsértette, érezte, hogy valamit rosszul csinált. Jóvá kell tennie, nem érti, mi történik, akárhogy kutakodik az agyában, nem találja, mit tett. Így aztán kitalált egy kifogást, Hogyan kell csapot szerelni? – írt Művésznek, válaszoljon neki. Művész meg is tette, és kedvesen, mintha virtuális szerelő volna, elköszönt. Saci rosszul lett, forgott a feje, szédült, két órát gondolkodott, majd úgy ment el aludni, hogy egy különleges barátságnak is lehet hamar vége, ő az idióta, nem vitás.

Teltek-múltak a napok, Saci nem hallott Művészről. A bemutató is megvolt, nagy sikerrel, további kiállításokat helyeztek kilátásba Művésznek.

Saci, mint újra szabad nő, elkezdte a lakását rendezgetni. Boldog volt, hogy emlékei felkerülhettek a falra, a színe is más lehetett, a könyvek pedig halomban állhattak az ágya mellett. A rosszullétek elmúltak, körbenézett, hova adhatná el művészetét, meglepetésére kezdtek is sorakozni érte. Fel-felsejlett a Művész képe, de visszatért az élet a minden előtti, önfeledt, nagyon régi, sacis kerékvágásba.

Két hét sem kellett, Művész megint kávét vitt, magazinokat, már rövid, de velős idézeteket, levelet az életről, a művészetről, a kiszámíthatatlanságról, a magányról. Saci egy pillanatig nem habozott, válaszolt Művésznek, újra másképp is forrt a világ.

Művész utolsó elvágásánál azonban Saciban elszakadt valami. Ösztönös kérdéshalmaz tört fel belőle, ő pedig napokon át szabad utat engedett neki. Miért? Mi történt? Miért csináltad ezt? Mi vagyok én neked? Nem jössz át, hogy beszéljünk? – toporzékolt Saci virtuálisan. De semmi. Némaság, sötétség. Vágás.

Művész ugyanúgy, mint addig, mosolygósan, kiegyensúlyozottan, bemutatóra készülve járkált fel-alá az irodában. Sacinak már nem köszönt, elfogyott a kávé, a véletlen összefutások, a levelezőrendszerben Saci tiltásra került. Ránézett, érezte, hogy szánja, Sacika képzelgő, szerencsétlen, sajnos a kisujjáig sem ér fel sem neki, sem asszonyának. Szegény Művész, akit egy levakarhatatlan, szeretethiányos nő zaklat, ő pedig csak menekülne várandós kedveséhez.

Sacika érezte, hogy elrontott valamit. Hogy lehet, Művész azért vitt neki kávét, mert csak megszánta. Hogy azért beszélt arról, miket tenne a testével, hogy Sacika ne érezze azt, hogy senki rá se nézne. Hogy azért beszélt vele órákat, mert sajnálta, ő sosem viszi semmire. Hogy az egész Sacika fejében van. És valóban, ő egy családfeldúlást megkísérlő ócska kurva.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.