Hegedűs D. és Znamenák, Márai és Eörsi

2016. december 5. 19:58 - szerző: Csáki Judit

Napok óta Márait olvasok. Nem a regényeit – azokhoz valahogy nem találtam kulcsot, pedig kerestem –, hanem a naplóit és más írásait. És mielőtt Hegedűs D. Géza Hallgatni akartam című Márai-estjéről az a közhelyes megállapítás szaladna ki a klavia­­tú­­rám­­ból, hogy olyan, mintha Márai Sándor ma írta volna, gyorsan visszafogom magam: nem, nem olyan.

A Vígszínház padlása jó tér, kivált az ilyen „face to face” találkozásokhoz jó, mert a testközeli játék nem tűr semmiféle trükköt, álmegoldást, „színészkedést”, mert csak a létezést tűri, és annak hitelességén áll vagy bukik az egész. Vagy ott áll Márai Sándor előttünk, vagy valaki csak fölvett egy barna felöltőt.

Amikor Hegedűs D. Géza az előadás legelején egyszercsak a sötétben ott terem a fal mellett, és mire fölmegy a fény, olyan, mintha már régóta bennünket nézne, annyit rögtön látunk-hallunk, hogy nem a joviális, kedves, mosolygós, meleg hangú színész áll itt, hanem valaki, aki töprengőn és nehezen birkózik súlyos gondolatai­­val. Kicsit sem csinál úgy, mintha magában-magának beszélne: ez a férfi tud rólunk, számít ránk, és kiépíti azt a furcsa dialógust, amelyben mi hallgatunk ugyan, de figyelmünk mégis párbeszédes.

Fotó: Vígszínház Márai Sándor: Hallgatni akartam       Fotó: Vígszínház

Voltaképp egyetlen nap, 1938. március 12. a több különféle visszaemlékezésből összeállított monológ centruma. Az Anschluss napja, amikor Ausztria megszűnt független államként létezni. Az esemény világpolitikai jelentősége is óriási, mint azóta jól tudjuk; Márai pedig érzékletesen „hozza le” az élményt az egyes ember, nevezetesen az európai polgár szintjére. Aki aznap reggel még ugyanúgy bemegy a szerkesztőségbe, mint máskor, ugyanúgy megírja a napi penzumot, aztán elindul a szokásos, ebéd előtti sétára a Várban, hazamegy, ebédel, lepihen, teniszezik, és este még színházba is készül. De ez már csak a látszat: minden összedőlt, ennek az életformának mindörökre vége.

Hegedűs D. Géza játékának alapja ezúttal a létezés – nem pedig az a villódzó, örökös alakváltás, mint például az öt évvel ezelőtti Camus-bemutatóban, A pestisben. Ez a nagy színész most csak kering a játéktér közepére halmozott bőröndök között, néha leül, rágyújt, írógépet vesz elő, de leginkább velünk, a közönséggel foglalkozik, a mi tekintetünket keresi. Tudja, hogy tudjuk, ki ő, és játszik ezzel a tudással, beleépíti a mondatokba, és nem, egyáltalán nem kell fölhívnia figyelmünket arra, hogy hasonló pusztulást, a szellem leépülését érezzük magunk körül ma is, most is. Nem kell megnyomnia egyetlen szót sem ahhoz, hogy értsük egymást, kölcsönös játék ez.

És elég szomorú. Nincs benne indulat, csak sok rezignáció – ugrik a történet előre-hátra; látjuk a szétbombázott lakást, és tudjuk, nem csak a falak omlottak le ott, a Mikó utca sarkán. Lassan, szinte kíméletesen hatol csontig a fölismerés: szellemileg mélynövésű percemberek rombolják az örökkévalóságot.

Voltaképpen ugyanez a summája egy másik monológnak, amelyet Znamenák István terít elénk az Asbóth utcai ministúdióban, amely az Örkény legújabb játszóhelye lett. Eörsi István Emlékezés a régi szép időkre című börtönnaplójából van a szöveg (Bagossy László és Ari-Nagy Barbara szerkesztette), amely egyszerre ironikus és önironikus, mindvégig ott van benne az a furcsa „vigyormosoly”, amely a szerző arcáról sem olvadt le soha.

És sokszor ott van Znamenák István arcán is, aki társalgós modorban mesél nekünk; megint azt érezzük, hogy akár közbe is szólhatnánk, annyira kollokviális az egész. És ott van az a bizonyos jellemző gesztus is, a fejtetőre helyezett tenyér – mint valami sapka. De mégsem az történik, hogy Znamenák – az amúgy általa is jól ismert – Eörsit utánozná, imitálná. Hanem hogy néhány jellegzetes gesztussal, mimikával, hangsúllyal megidézi. Odateremti. Mint egy varázslat.

Amihez persze kell a rendező, Polgár Csaba is. Ahogy Hegedűs D. Gézának Marton László. Manapság, amikor az úgynevezett „önálló est” azt jelenti, hogy a magányos színész megvalósítja régi álmát és egyúttal önmagát, és többnyire a saját „rendezésében” összerak egy estet a kedvenceiből, kínosan privát dolgok születnek az ilyesmiből, a közönség (a rokonokat, drukkereket leszámítva) leginkább fölöslegesnek, zavaró tényezőnek érzi magát. Mintha kukkolna. Ezek ugyanis magánügyek, nem színházi előadások. A Márai-monológ esetében Marton rendezőnek nemcsak arra kellett ügyelnie, hogy külső szemként kontrollálja a befogadhatóságot, hanem a mozgástól kezdve a közönséggel tartott kapcsolatig mindenre. Ahogy Znamenák körül is egész stáb dolgozott: a piros-fehér-zöld lufikkal borított padlón óvatosan lépdelő színész természetesnek és lazának ható viselkedése „társulati munka”. Méltóság, tekintély a Máraiban, közvetlenség és barátságosság Eörsiben.

znamenakfotoorkenyszinhaz Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre     Fotó: Örkény Színház

Eörsi azt ígérte a feleségének és az anyósának egy decemberi vasárnap reggel, 1956-ban, hogy ebédre hazamegy – majd elindult a szakszervezeti székházba. Három és fél év múlva engedték ki (és még szerencséje is volt, hiszen másodfokon nyolc évet kapott). Nemcsak a szinte véletlenek (és Eörsi krakélersége) okozták a késedelmet, hanem a kor maga, amelyről beható, érzékletes képet kapunk, az író szokásosan éles és célratörő stílusában. Znamenák farmerban és kockás ingben olykor szinte rabruhás Eörsi, aki a börtönviszonyok közt is lankadatlan kíváncsisággal és fáradhatatlan gunyorossággal közlekedett – vagyishogy ült – a benti népség közt. Kihallgatók és rabtársak, smasszerek és spiclik világa kel életre a börtönre csöppet sem emlékeztető térben. Talán csak az Angyal István végrendeletét, utolsó üzenetét kívülről megtanuló Eörsi felidézésekor rendül meg Znamenák jobban a kelleténél – de hát mennyi is a kellete pontosan?

Van ennek az egyszemélyes színháznak nem kevés nehézsége és kockázata. Vagyis tétje. És van ideje a múlt fölidézésének – minél nagyobb erőfeszítés irányul a megváltoztatására, annál inkább. Most ilyen idő van.