Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Az irodalomban nincs demokrácia – Háy János: A baloldali és a jobboldali kormányok egyaránt a saját holdudvarukra fókuszáltak

2020. július 6. 05:57 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Az Európa Kiadó felkérésére született meg Háy János karanténnaplója, a Ne haragudj, véletlen volt. Az ajánló szerint a könyv magáról a szerzőről szól, „nem a világról, hanem annak csak egy kicsiny darabjáról, amelynek működéséért ő, és csakis ő felel”. A József Attila-díjas író, költő új könyve azonban nem hagyományos napló, jóval több annál: szembenézés a személyes és a társadalmi múlttal. Az utolsó szöveg pedig írói erőpróba egy tragédia feldolgozására.

Hivatalosan is vége nálunk a koronavírus-járványnak. A karanténnak volt olyan tanulsága, amit érdemes lenne megőrizni?

A legoptimistább feltételezés az, hogy egy ilyen orrbavágás után az euro-atlanti ember kicsit visszavesz az arcából, szerényebb és alázatosabb lesz, kevésbé akarja leuralni a világot. Én ebben azért nem nagyon bízom. Inkább az várható, hogy amint visszaáll minden a megszokott kerékvágásba, lassan újra megfeledkezünk a törékenységünkről.

Miben kellene visszafogni magunkat? A túlhajszolt fogyasztásban?

Fotó: Marton Meresz

Abban is, bár itt, a Föld gazdagabb felén nemcsak az anyagi javakat hajszoljuk, hanem az élményeket is. Élményhajhászok vagyunk, úgy rohanunk át az életünkön, mint a fesztiválturisták, ötkor kezdődik egy program, utána a másik, majd a következő, és holnap már semmire sem emlékezünk abból, mit is láttunk, hallottunk. Nem hagyunk magunknak időt a várakozásra és a lelki feldolgozásra. Aztán ha a végén visszanézünk az egészre, azt vesszük észre, hogy átrohantunk mindenen, s csak egyet felejtettünk el: megélni a nekünk kiszabott időt.

A karantén alatt mintha szolidárisabbá váltunk volna egymással. Vajon mi marad meg ebből?

Szerintem hamar felszámolódik ez is. A modern nyugati ember rendkívül individuális, elfelejtette azokat a közösségi kapcsolódásokat, amelyek az archaikus világban megvoltak, és a keleti társadalmakban még léteznek. Eltöltöttem néhány hónapot Vietnamban, és megtapasztaltam, mit jelent ott például a család. Egy vietnami barátom elmondta: a testvérének rákos lett a kisfia, és attól kezdve a család minden tagja tudta, hová kell utalni a pénzt. Azt hiszem, az európai társadalmakban ez már régen a múlté.

Viszont Európában a kormányok komoly segítséget nyújtottak azoknak, akik a járvány miatt elveszítették a munkájukat, vagy eleve munkanélküliek voltak. Kivéve a magyar kormány, amely épp a legkiszolgáltatottabbakat hagyta cserben.

Nem követtem a napi híreket, fogalmam sincs arról, hogy kik, hol, kiknek mennyit adtak, és mi lett volna a megfelelő eljárás. De az biztos, hogy a magyar politikai elit, a baloldali és a jobboldali kormányok egyaránt, szinte kizárólag a saját holdudvarukra és a középrétegre fókuszáltak. Mélységesen csalódtam a rendszerváltás utáni politikában, mert a középrétegeknél lejjebb csak elvétve akad meg a politikusok tekintete. A jelenlegi jobboldali kormány még erőteljesebben középrétegpárti, hiszen az összes adó és adókedvezmény főleg azokat a jólétben élőket szolgálja, akik a legkevésbé szorulnak rá erre. Épp azok vállalnak jóval kevesebbet a közteherviselésből, akiknek sokkal több jutott. 2020-ban én úgy gondolkodom a magyar társadalomról, ahogyan az 1848-as forradalmárok gondolkodtak a tizenkét pontban. Hol van ma a sajtószabadság, a közteherviselés, törvény előtti egyenlőség? És folytathatnám tovább. Ezeket kellene megvalósítani a szabadságharc után 170 évvel. A járványhoz visszatérve: nem vagyok szakember, de meggyőződésem, hogy a koronavírusnál is több áldozattal jártak a hónapokig tartó korlátozások. Emberileg és gazdaságilag is hatalmas terhet jelentettek, és ez mindig a legszegényebbeket sújtja leginkább. Azok a perifériára szorult milliók, világszinten milliárdok jártak a legrosszabbul, akiknek annyi bevételük sincs, hogy egy hónapot kihúzzanak.

A könyve elején feltüntette, hogy az a Térey-ösztöndíjból jöhetett létre. A közelmúlt irodalmi életének egyik legszomorúbb botránya volt ez. Többen, akik elutasították az ösztöndíjat, árulással vádolták azokat, akik elfogadták. Még az azonos politikai oldalon álló írók is egymásnak estek. Önt is támadták?

Persze, de már megszoktam. Amikor a kötelező magyar irodalomról szóló Kik vagytok ti? című kötetem megjelent, akadt olyan liberális kritikus, aki azt írta: az ilyen könyveket nem lenne szabad kiadni, mert ártalmasak a magyar ifjúságnak. Amúgy nemigen olvasok sajtótermékeket, így a botrányokból is kevesebb jut el hozzám. A Térey-ösztöndíjra a Szépírók Társasága jelölt, megkérdezték, hogy elfogadom-e a jelölést, és igent mondtam. Nekem az számított, hogy milyen szerződést kell aláírnom. Korlátozzák-e bármilyen módon az írói szabadságomat? És mivel a szerződésben ilyen nem szerepelt, nem volt kérdés, hogy az ösztöndíjat elfogadom. Ez nem a kormány pénze, hanem közpénz, állami támogatás, ahogyan például a Digitális Irodalmi Akadémia tagságával járó havi apanázs is az.

Kérdés, hogy a központi kegyből osztogatott forrás nem készteti-e fokozott lojalitásra az írókat.

Engem ez egyáltalán nem veszélyeztet. Attól, mert kaptam egy ösztöndíjat, a gondolkodásom, a politikai véleményem nem változik meg. Soha semmiféle hatalom nem befolyásolhatott abban, hogy mit írok, és ezután se fog. Mindig is csak egy dolog érdekelt, a jó minőségű munka.

A Ne haragudj, véletlen volt nem hagyományos napló, mégis egyfajta szembenézés a személyes és a társadalmi múlttal. Egy hónapon át naponta írta a karantén alatt.

Ez az időszak nekem azt is jelentette, hogy elmaradtak a fellépések. Én általában minden író–olvasó találkozóra elmegyek, mert fontosnak tartom, hogy az alkotók megszólíthatók legyenek. Főleg egy ilyen világban, ahol ennyi a közéleti szájtépés, és alig adódnak lehetőségek valódi beszélgetésekre. Csakhogy rohadt fárasztó, mondjuk, háromkor elindulni Debrecenbe, és hajnal egyre hazaérni. Másnap nem vagy annyira fickós, hogy gyorsan írj valamit. Íróilag is problémát okoz, hogy ha az ember folyton dolgozik, semmit sem tud igazán végiggondolni. Ez a könyv nem arról szól, hogy mivel töltöttem a napjaimat a karantén alatt. Inkább kipróbálhattam új narratív írói technikákat, és elmélyedtem azokban a dolgokban, amelyek régóta foglalkoztatnak: mit is jelent az emlékezés és a felejtés, a véletlen, az eleve elrendelés, milyen a viszonyom az időhöz, az öregedéshez, a halálhoz.

A könyv arra is rákérdez, mik határozzák meg a sorsot, az egyéni döntések, vagy a véletlenek szövevénye. Miért izgatja ez annyira?

A felvilágosodás egyik nagy eszménye volt, hogy a világ racionálisan leírható, mindennek megvan az oka és a következménye. Azután a 20. század elején a kvantumfizika tudományosan bebizonyította, hogy ez a kauzális rendszer megkérdőjelezhető. A saját írói és az életből vett tapasztalatom is ezt igazolja: ma már nem lehet regényt írni úgy, mint a 19. században, hogy mondjuk Anna Karenina egy bálban megismerkedik Vronszkijjal, és borítékolhatjuk, hogy a történet szükségszerűen tragédiába fut ki. Ha a sorsunkat értelmező, szilárdnak hitt struktúrák eltűnnek, minden elbizonytalanodik, és ez elég ijesztő. Ha visszanézünk az életünkre, nem tudjuk, mikor miért döntöttünk úgy, ahogy, valódi döntés volt-e, vagy csupán a véletlenek és a külső kényszerek irányítottak minket.

Fotó: Marton Meresz

Az életünk mégis folyamatos választásokból áll, és a bukásokat sem mindig könnyű elkerülni. Ön is volt ilyen helyzetben?

A gimnáziumban például rosszul tanultam, nem kedveltek a tanárok, nem volt esélyem arra, hogy bekerüljek a felsőoktatásba. A gimi után volt néhány év, amikor rezgett a léc, hogy merre megy az életem, és nem bukom-e el. Persze mit tekintünk bukásnak? Nagy belső erők kellettek ahhoz, hogy végül mégis főiskolára menjek, és ne a meg nem értett dilettánsok asztal alá ivós életmódját kövessem.

Az, hogy író lett, tudatos döntés volt? Vagy revánsot akart venni azért, mert megbuktatták a gimnáziumban magyarból?

Kiskoromtól írtam, noha abban a közegben, ahonnan jövök, ez finoman szólva nem volt elvárás, sőt egyáltalán nem akarták, hogy írjak. Foglalkoztam rockzenével és képzőművészetekkel is, valamennyire ma is benne vagyok ezekben, mert úgy gondolom, a művészetek lényegében egy tőről fakadnak. De az írás volt az, ami mindig benne volt a kalapban. Nem a revánsvágy hajtott, a gimnáziumban nem a magyar egyes volt a legnagyobb problémám. Faluról kerültem fel Budapestre, a középiskola alatt azt éltem meg, hogy atomjaira hullik az öntudatom és az önérzetem. Sokáig nem is tudtam írni. Gyűjtöttem a bátorságot, hogy egyáltalán újra le merjek írni egy sort, és elhiggyem: képes vagyok hiteles mondatokat írni.

Pedig az íráshoz kell némi exhibicionizmus is. A szerzőnek bíznia kell abban, hogy a gondolatai több ezer olvasót érdekelnek.

Ez így van, ugyanakkor az az író, aki nem szórakoztató termékeket akar létrehozni, hanem műalkotást, munka közben nem arra koncentrál, hogy a könyvét hányan olvassák majd. Abban kell hinnie, hogy képes leírni azt a szót, ami a mondatban épp odavaló. Itt nincs demokrácia. Az irodalomban nincs olyan, hogy ez is lehet, meg az is. Hogy utána mi lesz a művel, más kérdés. Az alkotó úgy is dönthet, hogy az egészet megtartja magának. Emily Dickinsonnak két vagy három verse jelent meg az életében, a többit nem adta ki. Van Gogh annak tudatában festett, hogy életében soha senki nem fogja megvenni a képeit. Vagy ott van Krúdy Gyula példája, aki feljutott a csúcsra, s utána azt is megélte, hogy a kutyát sem érdekli már, hogy mit ír. A polgári értelemben vett siker nem része a műalkotásnak.

Pedig az irodalomban most is brandek árazzák be a szerzőket. Ha úgy vesszük, a Háy János név is egy brand.

Amikor elkezdtem írni, az volt a szándékom, hogy név nélkül jelenjenek meg az írásaim. Ez a ’80-as évek elején történt, a szegedi tanárképző főiskolára jártam, de még az ottani szerkesztőségen sem tudtam átvinni, hogy névtelenül publikálhassak. Az anonimitással azt szerettem volna elérni, hogy a művek harcoljanak a figyelemért, és ne brandek. Viszont attól kezdve, hogy egy könyv a kiadóhoz kerül, üzleti tárgyként is működnie kell. Ma már olyan közegben élünk, ahol sokszor tartalom nélküli brandek épülnek, ismerek olyan írót is, akinél produktum nincs, csak a pofázás. Én az írás pártján vagyok, mondjuk úgy, munkapárti. A többi másodlagos.

„A napi kudarc épp oly fontos, mint a napi betevő. A napi kudarc életben tartja az esendőséget” – írja. Keresi is a kudarcokat?

Azt talán nem, de az esendőséget fontosnak tartom, mert szerintem az az emberi kommunikáció alapja. Akkor tudsz kapcsolódni valakihez, ha ugyanolyan ügyefogyottan éli az életét, mint te. Azok pedig, akik folyton a tökéletesség látszatát igyekeznek kelteni, és majd kicsattannak a sikertől, elvesztik a kapcsolatukat a való világgal. Amikor például befutott vállalkozók, bankosok partnert keresnek, mintha a divatmagazinok kínálata alapján választanának új nőt. Nem a belső értékek szerint. Tárgyiasult világban élnek, azt akarják megszerezni, amire a környezetük is elismerően bólint: igen, ez a 150 ezer forintos cipő rendben van, ezt hordhatod! Ezt a nőt a megfelelő mellbőségével szintén hordhatod. Csakhogy az idő múlása mindenkin kifog, túl sokáig senki nem áltathatja magát az örök fiatalság és sikeresség illúziójával. Michael Jackson egyszer azt mondta: ő sohasem fog meghalni. És mit ad isten, korábban meghalt, mint bárki hitte volna.

A dalaiban és a rajongók emlékezetében viszont tovább élhet.

Aki nem él, az halott. És aki a művészetek területén dolgozik, annak még kevesebb a lehetősége arra, hogy hamissággal fedje el a lét tragikumát. Sokan szeretnék az egyszeri individuális lényüket többnek értelmezni, mint ami. De az ember csak egy bizonyos tól–ig él, és a létezése nagyon kicsi intermezzo a világ történetében. Egyetértek József Attilával, aki a Két hexameter második sorában azt írta: „Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Szerintem, ha van rá lehetőség, jobb tisztességesnek lenni.

Naplójában az utolsó nap szövege merész írói kísérlet: egy napon át minden órában írt egy fejezetet. Az írás a saját tragédiájáról is szól: néhány éve meghalt a felesége egy autoimmun betegségben. Ez a személyes gyász feldolgozásának kísérlete is?

Talán, bár engem az írás szempontjából nem érdekelnek a privát problémáim. A naplót napi rendszerességgel írtam, aztán úgy gondoltam, hogy az utolsó napot megpróbálom óráról órára megírni. Fizikailag is megterhelő volt, de próbatételnek szántam. A feleségemet több mint három éve veszítettem el, és addig, amíg ez eleven seb volt, a gyászt nem tudtam szövegbe átemelni. Az ősi kultúrákban a gyász feldolgozását szolgálta az újratemetés rítusa is. Az ókori Izraelben, a mai Távol-Keleten, körülbelül három év után újratemették a halottakat. Annak is, hogy Jézust sziklasírba tették, épp ez a tradíció volt az oka.

A huszonnégy órás írás a felesége szimbolikus újratemetése is volt?

Ez jól hangzik, de elsősorban jó szöveget akartam összehozni, bár nem tagadom, írás közben néhányszor megroppantak az idegeim. A művészetben az a nehézség, hogy állandóan turkálni kell a saját szennyesben, és felszakítani a sebeket. Az írásnak az önismeret rendkívül fontos része, íróként nem botoxolhatod magad, mert az a mű bukását jelentené. Megvan annak is a fájdalma, ha a saját tragédia szöveggé válik. Ha meghal valaki, akivel rengeteg közös emlék kötött össze, valahol az emlékeid is meghalnak. És akit szerettél, a maga elevenségéből szintén emlékké válik, és a szövegben még inkább eltávolítod magadtól, tárgyiasítod. Az írás így magánéletileg dupla veszteség. Kicsit olyan, mint amikor kinyitod a szekrényt, és azon gondolkodsz, kidobáld-e a másik ruháit, vagy őrizgesd tovább, hátha visszajön. Meghalunk, és csak lomok és szemét marad utánunk. Ez az igazság. A közösségi oldalak persze mást ígérnek, ott bemutathatjuk, milyen fontosak és nélkülözhetetlenek vagyunk, mennyire nagyszerű az életünk, és rengeteg lájkot gyűjthetünk. De ez a látványvilág csupán megejtő küzdelem az elmúlással, nehogy kiderüljön, mennyire félünk a pusztulástól, és attól is, hogy a teremtő vagy a sors „mindent visszavesz az utolsó órán”.