Ha nem állnánk ki, nem tudnánk tükörbe nézni – Wéber Kata az új magyar művésznemzedékről

2020. október 16. 12:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Az egyik legrangosabb amerikai filmes magazin, a Variety nemrég a világ legígéretesebb tíz forgatókönyvírója közé választotta Wéber Katát. Ő írta Mundruczó Kornél Fehér Isten, valamint a Jupiter holdja című filmjének forgatókönyvét. Első angol nyelvű filmjüket, a Pieces of a Womant is közösen jegyzik. A Netflixen látható alkotás executive producere Martin Scorsese. A mostani Velencei Filmfesztiválon két elismerést is kaptak: a gyermekét elvesztő főhősnőt alakító Vanessa Kirbynek ítélték a legjobb színésznő díját, és a diákzsűri díját is ez az alkotás nyerte el. A magyar művészpár jelenleg Németországban él. Wéber Katát Berlinben hívtuk fel, és a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetéről is kérdeztük.

Mekkora esélyt adott annak, hogy a világ legígéretesebb tíz forgatókönyvírója közé választják?

Abszolút váratlanul ért. Ritkán olvasom az amerikai szaklapokat, azt azonban tudom, hogy a Variety az egyik legrangosabb. Óriási megtiszteltetés, hogy úgy gondolták, helyem van ezen a listán. Annál is inkább, mert szinte csak amerikai filmeseket, forgatókönyvírókat válogatnak be, legalábbis azok a kollégák, akikkel ezúttal beszéltem, mind az Egyesült Államokban élnek. Mivel a Pieces of Woman amerikai–kanadai koprodukcióban készült, valószínűleg a scriptjét is amerikainak tekintették.

Talán nem is tudták, hogy a film írója magyar?

Szerintem tisztában voltak ezzel, hiszen Mundruczó Kornéllal készített első közös munkánkat, a Fehér Istent az amerikai mozikban is sikerrel játszották.

Mivel jár ezen a listán a top tízbe kerülni? Pénz, presztízs, sarkig táruló produceri ajtók?

Pénzt nem kapunk, viszont annál több kitüntetett figyelmet. A nemzetközi filmes világban a bizalom nagyon sokat számít, és ez az elismerés azt is jelenti, megbíznak abban, hogy tudok már valamit a filmírásról. S mivel nekem ez nem az eredeti szakmám – színészként végeztem a színművészetin –, ezt még nagyobb elismerésnek érzem.

Máris elárasztották megrendelésekkel?

Már a Fehér Isten után is nagyon sok megkeresés jött, de ezeknek a nagy részét én magam utasítottam el. Nem vágyom mindenáron arra, hogy befutott amerikai forgatókönyvíró legyek, ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy egy felkérésből munka is lesz. Ahhoz, hogy egy film megvalósuljon – tehát az ötlettől a fejlesztésen át eljusson a finanszírozásig –, sokaknak kell kitartóan küzdeniük akár éveken át. Még nehezebb, ha valaki európai alkotó, és olyan filmet csinál, amely csak egy szűkebb közönségréteghez szól. A mi filmünk is hatalmas erőfeszítések és összmunka árán valósult meg. Rengeteget köszönhetünk az összes résztvevőnek, köztük Martin Scorsesének is, aki látta a filmünk első vágott verzióját, és felajánlotta a segítségét a film forgalmazásához. Az, hogy a nevét adta a filmünkhöz, nagyon sokat jelent nekünk.

Mégis azt mondja, nem feltétlenül akar amerikai filmek forgatókönyvírója lenni. Miért?

Nem is tudnék az lenni. Az amerikai kultúra teljesen más, mint az európai, akár egy félmondatnak is más a jelentése ott, mint itt. A filmünk magyar forgatókönyvvel indult, majd a lengyel TR Warszawa színház felkérésére átdolgoztam színdarabnak, és ebből lett később újabb masszív átdolgozással az amerikai script. Közben kemény harcot vívtam magammal és a szöveggel is, sok mindent kellett elvennem és hozzátennem, hogy a különböző közegekben is hiteles maradjon. De úgy érzem, a folytonos átírástól erősödött is a szöveg. Megtanultam, hogy ne frusztrációnak éljem meg, ha negyvenegyszer kell átalakítani egy jelenetet. Szóval ebben is van lecke.

Az ön sikere azért is jelentős, mert a magyar filmeket leginkább a forgatókönyvek miatt szokták bírálni. Mit gondol erről?

Én szeretem a hazai filmeseket, és megbocsátó vagyok a magyar forgatókönyvekkel. A rosszul megírt magyar scriptek szerintem sokszor jobbak, mint a jól megírt amerikaiak. Az elmúlt években sok amerikai forgatókönyvet olvastam, sokat jártam is kint. Amerikában nagyon erős a filmes kultúra, a forgatókönyveik nagy része remekül van megírva, de ez nem jelenti azt, hogy szól is valamiről. Attól, mert jót ír valaki, nem biztos, hogy az egyúttal fontos is. A magyar filmesek munkái lehet, hogy nem mindig tökéletesek, de legalább beszélni akarnak valamiről.

A Pieces of Woman is eltalált valami fontosat, ha országhatároktól függetlenül is érvényes.

Olyan témát dolgoztunk föl, ami sokak számára még mindig tabu: és ez a gyermekhalál. Mit él át egy anya, ha elveszti a gyermekét? Foglalkoztatott a magyarországi otthon szülések viszontagságos története is, ahogyan ez is át lett politizálva, és élesen megosztotta az embereket. Megnéztem azt is, miben tér el például Amerikában, Kanadában, Angliában az otthon szülés jogi, társadalmi, orvosi megítélése. Szakértőkkel beszéltünk, valamiféle kutatómunka lett ebből. Számomra ez a téma alapvetően fontos emberi, morális kérdéseket vet fel: ki birtokolja egy nő testét? Kinek van joga dönteni az élet első pillanatainak szabadságáról? Ki a hibás, ha az otthon szülésnél baj történik, illetve miért ítéljük meg másként a felelősöket egy kórházban? Az az anya, aki elveszti a gyerekét, hogyan küzd meg a bűntudattal, vagy azzal, ha másokat hibáztat? A megrekedt gyászfolyamat okai is érdekeltek. Sok érintett nővel is interjúztunk, és mindannyian elmondták, mennyire magukra maradtak a traumájukkal. A környezetük általában azt várta tőlük, hogy mielőbb lépjenek túl a tragédián, felejtsék el. Csakhogy filmünk főhőse képtelen erre, mivel a gyász az egyetlen kötődése ahhoz, akit elveszített.

Egy kocka a Pieces of a Womanből

A filmbeli Martha harmadik generációs zsidó nő, holokauszt-túlélők leszármazottja, és a történet azt is fölveti: hogyan lehet a személyes gyászt feldolgozni egy súlyos történelmi traumákat hordozó családban.

Én is ehhez a harmadik generációhoz tartozom, s ezeket a családi mintákat ismerem legjobban. A holokauszt-túlélők családjában kimondatlanul is erős az az elvárás, hogy alkalmazkodni kell a társadalmi normákhoz, nem szabad kirívónak lenni, és soha nem szabad hibázni. Mert aki hibázik, az gyenge. Egy ilyen közegben nagyon nehéz megküzdeni a veszteséggel és a bűntudattal, és szabadon megélni a gyászt.

A forgatókönyvet először a Vajna vezette filmalapnak adták be, de ott elutasították. Ami a nemzetközi filmes mérce szerint kiemelkedő, az idehaza nem kell?

A filmalap valószínűleg nem látott nagy lehetőségeket egy olyan filmben, amely egy gyerek elvesztéséről szól, de ezért nem kárhoztatom őket. A magyar producerünk, Petrányi Viktória adta be az anyagot a filmalapnak, én nem ismerem az elutasítás indoklását.

Az idei Velencei Filmfesztiválon viszont két díjat is kaptak. A színpadon „freeszfe” feliratú pólókban jelentek meg, és a nemzetközi sajtónak is beszéltek az itthoni helyzetről. Miért érezték fontosnak ezt a kiállást?

Kutya kötelességünknek tartjuk, hogy ne hagyjuk cserben az alma materünket. Tiltakozunk az egyetemünk szellemi ledózerolása ellen. Számunkra ez nem politikai, hanem morális kérdés, és ha nem állnánk ki, nem tudnánk tükörbe nézni. Láthatóvá akartuk tenni ezt az ügyet, felhívni rá a világ figyelmét. Én különben soha nem politizáltam, mert úgy vélem, egy alkotónak a műveivel kell véleményt mondania. A művészet az én felfogásomban nem lehet sem baloldali, sem jobboldali, hanem ideológiáktól függetlenül szabad. És Magyarországon a művészet szabadsága kerül egyre nagyobb veszélybe.

A kultúrharc újabb állomása lenne az SZFE „modellváltása”?

Ami az SZFE-vel történt, az nem csupán antidemokratikus, hanem példátlan a nyugati világban, sehol nem lehet erővel lenyomni egy egyetemet. A Vidnyánszky vezette kuratórium azzal vádolja az SZFE-t, hogy nem hajlandó párbeszédre. Miközben ők fosztották meg a szenátust minden jogától, és a delegáltjaik közül egy sem kerülhetett be a kuratóriumba. Én is ott végeztem, és tíz évet töltöttem el otthon ezen a pályán színészként. Ismerem jól a kollégáimat, és azt is tudom, hogy bármennyire is megosztottak, pártállástól függetlenül szeretik egymást. Tapasztalatom szerint a szakma csak azzal kirekesztő, aki alacsony színvonalat képvisel.

Vidnyánszky Attila, vagy a kuratóriumi tag, Rátóti Zoltán megnyilatkozásaiból nekem nem az jön le, hogy mennyire szeretik a „libernyák” kollégáikat.

Ez a populista megosztó politika következménye. Ha a hatalom elkezd szándékosan árkot ásni, akkor mindenki politikai oldalakra szorul. Onnantól kezdve nincs mit mondani egymásnak. És az emberek belekényszerülnek a politikai választásaikba, ahogyan Vidnyánszky, Rátóti vagy akár Dörner György is belekényszerült. Elképzelhető, hogy aki politikai szerepet vállal, azt a pénz vagy a hatalomvágy is hajtja, de én inkább félelmet és sértettséget érzek a mondatok mögött. Amikor Vidnyánszky azt mondja, meg kell védeni a keresztény és nemzeti értékeket az SZFE-n, én azt kérdezném tőle: miért is kell ezeket védeni? Kitől, mitől kell félni? A multikulturális világ egyeseknek ijesztő is lehet, pedig a kulturális sokféleség elől úgysem lehet elzárkózni. És ettől még lehetne azt az álláspontot képviselni, hogy bár nem kell mindenkit a keblünkre ölelni, de lehet békében békén hagyni egymást.

Az új kancellár, Szarka Gábor az SZFE dolgozóinak jelentős béremelést ígért, s azt is, hogy megduplázzák az intézmény büdzséjét. Feltéve, ha a diákok megszüntetik a blokádot. A hallgatók azonban a végsőkig kitartanak az egyetemi autonómia mellett. A kancellár – miután nem engedték be a Vas utcai épületbe – azt nyilatkozta: nem vállalnak felelősséget mindazért, ami az SZFE-n történik, ők egy másik helyen kezdik meg az alternatív oktatást. Ám hogy ez mit is jelent, egyelőre nem tudni.

A hatalom arra játszik, hogy anyagilag kivéreztesse az egyetemet, zsarolja és megossza az ellene szegülőket. Nagyra becsülöm a diákokat az ellenállásuk miatt, és pozitív fejlemény, hogy a színházi és filmszakma talán még soha nem volt ennyire egységes és szolidáris. Biztos vagyok benne, hogy a jelentős többségük az SZFE mellett áll. Úgy hiszem, mindenki átlát ezen az alantas és aljas hatalmi játszmán. Szerintem ezt azok is látják, akik csinálják, és talán csodálkoznak is, hogy ennyire le kellett aljasuljanak a céljuk eléréséhez. Külföldön is egyre nagyobb a visszhangja ennek az ügynek, itt Németországban a különböző városok színházai kifejezték a szolidaritásukat az SZFE-vel. Bárhogy is lesz tovább, a diákok hosszú távon mindenképp győztesei ennek a küzdelemnek. Minél inkább erősödik az autoriter hatalmi nyomás, az ellenállásuk is erősödni fog, és az autonómia melletti elkötelezettségük is. Mindez egy új művésznemzedék morális tartását és elhivatottságát is megalapozza.