Ránk figyelt a világ, mára a világ szégyene lettünk – Interjú a kilencvenéves Görgey Gáborral

2019. november 22. 14:01 - szerző: D.Magyari Imre

November 22-én ünnepli kilencvenedik születésnapját Görgey Gábor. A Horthy-korszakban született, a Rákosi-korszakban volt fiatal, a Kádár-korszakban felnőtt, s aktív maradt a rendszerváltás után is, sőt akkor lett a Magyar Televízió művészeti vezetője, a Magyar PEN Club elnöke, nem különben néhány hónapra a Medgyessy-kormányban a nemzeti kulturális örökség minisztere. Noha lezártnak is tekinthetné az életművét, változatlanul dolgozik. Legfontosabb alkotásainak az Egy vacsora anatómiája című, Graves-díjas, 1976-ban az év versének választott költeményét, Utolsó jelentés Atlantiszról című regényciklusát és mindig sikerrel játszott 1966-os drámáját, a Komámasszony, hol a stukkert tekinti. Tavaly jelent meg új kötete a Szépmívesnél, a Görgey, amelyben apai dédapjának testvérével, Görgey Artúrral kapcsolatos írásait gyűjtötte össze. Köztük a legfontosabb a 2012-es, eddig Egerben és Révkomáromban bemutatott dráma, amelynek címe az 1848–49-es szabadságharc fővezérének vezetékneve.

– Önmagában is különleges, hogy valaki ilyen magas kort érjen meg, a magyar irodalomban pedig pláne az; alig tudok mondani olyanokat, akik megérték: Faludy György, Hubay Miklós, Lengyel Menyhért… A titkotok nyilván a nyugodt, eseménytelen század és a nyugodt, eseménytelen személyes élet.

– Elnézést kérek, hogy még élek… Színtiszta nyugalomról persze szó sincs. Végigcsináltam mindazt, amit egy 1929-ben, az én társadalmi rétegembe született magyar embernek végig kellett csinálnia. Voltam kitelepített, kényszermunkás, hivatalsegéd – igaz, jóval később miniszter is. Az egyetemről – angol–német szakon tanultam – 1949-ben kizártak, akkor kerültem színházközelbe. A Nemzetinél olyan színészóriásokat láthattam közelről, mint Bajor Gizi, Básti Lajos, Tőkés Anna. Még játszottam is! 1951-ben telepítettek ki, este előadásom lett volna. A gyerekkorom szép volt, a hányattatások 1945 után kezdődtek, akkor viszont eltartottak egy darabig.

Fotó: Merész Márton

– Ez a solymári ház, ahol ülünk, mennyire emlékeztet arra a rózsadombi villára, ahol felnőttél, s amit édesapád vett a harmincas évek második felében? Egyáltalán hol állt?

– A Felvinci út 7.-ben. Amikor a második feleségemmel, Iván Ildikó operaénekesnővel a kilencvenes évek elején az agglomerációban elkezdtünk keresni egy házat, ahol a különböző bérelt lakások után végre együtt élhetünk, egyszer Solymáron át mentünk haza. Az én vágyam az volt, hogy egy régimódi házunk legyen, ami kicsit felidézi nem is a villát, hanem a nagyapai kúriát. És hirtelen megláttam egy timpanont és rajta egy törött vázát, a kertben pedig két ezüstfenyőt – a házat, egy táblával, hogy eladó. Bejöttünk, és akkor azt is megláttam, hogy az ablakon spaletták vannak. Odasúgtam a feleségemnek, hogy „Ez a mi házunk!” – és ez is lett. Ízlésünk szerint átépíttettük, hogy még kúriaszerűbb legyen az épület, amit egyébként egy kútfúró mester építtetett magának, az unokája szerint azzal a szándékkal, hogy a legszebb lesz a faluban. Ahogy berendeztük, az emlékeztet a rózsadombi villára, sőt az előző lakásunkra is. Eredetileg a Vérmezőnél laktunk az Attila út és a Mikó utca sarkán. A harmincas évek elején még nem volt kötelező egy úri család számára a saját ház. A szép budapesti bérházak tele voltak államtitkárokkal, tábornokokkal – apám is katonatiszt volt, lovassági tábornok és méneskari felügyelő, az összes magyarországi ménes hozzá tartozott. A Vérmező akkoriban nem park volt, hanem lovaspálya, ahol apám is lovagolt.

– Van is egy Galopp a Vérmezőn című darabod. Ebben a szobában és a többiben milyen tárgyak idézik a múltat?

– Például a biedermeier ülőgarnitúra, amit szerencsére a kitelepítés előtti napon sikerült az akkori szerelmemhez menekítenem, vagy a falakat borító fotográfiák és festmények, köztük László Fülöp Görgey-portréi, a rengeteg könyv és még ez az íróasztal is, amin dolgozom. Az egésznek a hangulata idézi a múltat, igyekeztünk megteremteni valami régimódi otthonosságot. Az említett színdarabot Mensáros Lászlónak írtam, ő ’26-os, fiatalkorunktól barátok voltunk, róla szól a 2011-es Öt arckép egyike.

– A bal kezed gyűrűsujján kellene lennie egy pecsétgyűrűnek, ami a családi hagyomány szerint Görgey Artúré volt. Hová lett?

– Megvan, csak itthon nem hordom.

– Mindig is tudni lehetett, hogy Görgeyt igazságtalanul nevezik árulónak. Mennyire zavart, hogy így emlegetik?

– Édesapám 1882-ben született, ő még járt is ki hozzá Visegrádra, ahol az 1867-ben hazatért Görgey utolsó évtizedeiben az öccse birtokán élt. 1916-ban halt meg, élete kilencvenkilencedik évében. Apám sokat emlegette őt később, Artúr bácsi ezt mondta, Artúr bácsi azt mondta, amit én kisgyerekként őszintén szólva untam. Kamaszként ismertem meg, mi is történt valójában, akkor viszont alaposan utánanéztem a történteknek. Rengeteget olvastam tőle és róla. Már az öccse, István is próbálta őt rehabilitálni. Ő fordította magyarra Görgey németül 1852-ben Lipcsében megjelent visszaemlékezését: Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849. A szabadságharc után száműzték, rögtön belekezdett. Magyarul csak 1911-ben adták ki. Az árulás vádját kezdettől fogva rágalomnak tartottam. A vidini levél a magyar történelem egyik legaljasabb irománya. Amikor minden összeomlott, Kossuth átadta a hatalmat Görgeynek, majd beült a hintóba, és megszökött, majd pedig leárulózta írásban egykori harcostársát, ami bűn, de ma is látjuk, hogy egyes politikusok sok mindent megengednek maguknak. Mindig is felháborított, hogy hamisan és gyalázatosan vádolják. És természetesnek vettem, hogy ez a név engem is kötelez.

– 1976-ban az Élet és Irodalomban Mezei András még arról kérdezett, miért nem írsz drámát Görgey Artúrról. 2012-ben aztán mégis írtál. Íróilag mi volt számodra izgalmas Görgey Artúr történetében?

– Először is maga a karakter. Van egy alapgondolat a visszaemlékezéseiben. A bukás, a fegyverletétel után nem magyarázkodott, hallgatott, amit félreértettek, bűntudatot képzeltek mögé. A memoárjában megírta, hogy egy nemzetnek egy nagy tragédia után az önérzete fenntartása miatt szüksége van bűnbakra, és Görgey vállalta a bűnbak szerepét, ha már Kossuth kinevezte annak. Vállalta egészen a haláláig. Közben nyilván várta, hogy valaki tisztázza a vád alól. Elképzeltem azt is – ez persze az én fikcióm –, hogy szeretne találkozni Kossuthtal, és számonkérni, hogyan volt képes a vidini levél megírására. Kossuth is az említett betegségben szenvedett, nem tudott szembenézni a bukással, nem tudott szembenézni a saját tévedéseivel. A legnagyobb tévedése szerintem az volt – és ezért romlott meg közte és Görgey közt a viszony –, hogy 1849 áprilisában a debreceni Nagytemplomban teljesen fölöslegesen kimondatta a kormánnyal a trónfosztást. Végső soron ez robbantotta ki a szabadságharcot. A drámában az aggastyánkorban is megmaradt gerinces férfiasságot akartam ábrázolni és a Kossuthtal való találkozást megírni. És kimondani, hogy nem Görgey az áruló, hanem Kossuth, aki elárulta Görgeyt. Ezt a drámában Görgey mondja ki. Így gondolom én is.

Fotó: Merész Márton

– Kiírtam néhány érdekes mondatot a drámádból. Görgey egy alkalommal ezt mondja: „Én nem a valódi rangra érdemes hazafiakról beszélek, hanem azokról, akik hivatásszerűen űzik magyarságukat.” Máskor ezt: „Nekem ebben a szabadságharcban mindig az amatörizmussal volt a legtöbb bajom.” És kijelent ilyeneket is: „A dilettantizmus hazafias formában is fárasztó. Hiába a jóakarat. A rosszakaratról nem is beszélve.” Leírtad volna-e ezeket a mondatokat, ha 2002 májusától jó néhány hónapig nem vagy a Medgyessy-kormány kulturális minisztere?

– Le, mert ugyanarról a betegségről szólnak, amiről az előbb beszéltem, s aminek a megismeréséhez nem kellett miniszternek lennem. Ezek számomra nagyon fontos mondatok.

– Fontos mondat az is – Széchenyinek mondja Görgey –, amiben arról van szó, hogy a magyar közgondolkodásból hiányzik az irónia és „legfőképpen” az önirónia. Minden nagy, magasztos, szent – gyönyörű példa, hogy legújabban még a dohánybolt is nemzeti.

– Németh László, akit sok mindenért tisztelek, valahol azt írta, hogy az irónia nem magyar tulajdonság. Neki se volt. Pedig nagyon kellene. Én fontos nemzeti tulajdonságnak érezném, íróként magam is alkalmazom szinte mindig. Az irónia és az önirónia megvilágít valamit, amivel nem szeretünk szembesülni.

– Van a drámádban egy különleges mellékszál. Akikkel Görgey beszélget, mind halottak. Egyre kíváncsibb lesz a túlvilágra, a látogatói „állagára”, Andrássyt a testi feltámadásról kérdezi, Széchenyit a túlvilág rendjéről… Ezt a mellékszálat régebben is beleszőtted volna a drámába?

– Nem ilyen hangsúlyosan. Most viszont ez izgatott a legjobban. Alakul egy Utazás a végtelenbe címmel megkezdett regényem – nem tudom, lesz-e módom befejezni, a szemem romlása miatt egyre nehezebben dolgozom. Évekkel ezelőtt kezdtem el. Foglalkoztat, hogy mi lesz velünk a halálunk után. Hívő ember vagyok, de a testi feltámadásban nem hiszek, túlságosan képtelen. A léleknek viszont kell hogy valamilyen utóélete legyen, hisz különben nincs értelme az egész teremtésnek.

– Te magad megbékéltél az elmúlással?

– Nem, mert Petőfivel szólva nem értem, hogy „eliramlott” az élet. Azt tudom, hogy meg kell halni, de még nem szeretnék. Még dolgozgatok ezen-azon. Két megkezdett munkám van, azokat szeretném befejezni legalább. Az egyikről épp az előbb beszéltem. A másik szénakazal, anekdotákból, történetekből, gondolatokból. Életemben először nem komponálok és nem is akarok. Két dologért szeretnék élni. Az egyik – tudom, bombasztikusan hangzik, de kimondom – a családom. Ildikó, a feleségem, Anna, a lányom, a párja, a három unokám. Nagyon szeretek velük lenni. A másik az írás. Addig élek, amíg írok. És remélem, addig írok, amíg élek.

– 1969-ben írtál egy Interjú című, egyszerre játékos és szomorú verset, amit akár ciklusnak is tekinthetünk, s amiben elképzelt, a szövegben nem szereplő kérdésekre válaszolsz. Az utolsó előtti szakaszban a boldogságról beszélsz, amit már akkor nagyon törékenynek tartottál: „…tán semmi más, / mint az iszonyat ritmus-zavara.” Szerepel még ez a szó a szótáradban?

– Magánemberként és íróként elégedett vagyok. Hálát adok a Teremtőnek, amiért ilyen életet élhettem, beleértve a kitelepítést, a kényszermunkát, minden rosszat is. Állampolgárként nem vagyok boldog. 1989-ben, 1990-ben fantasztikus lehetőséget kaptunk, ránk figyelt Európa, Amerika. Ezt a lehetőséget eljátszottuk, mára a világ szégyene lettünk.