Történelmi királycselek – Gárdos Péter sakkpartikról és királyi játszmákról

2019. november 13. 20:00 - szerző: Sándor Zsuzsa

Nemrég jelent meg Gárdos Péter új regénye, a Királyi játék. Ez a műve is játékfilmnek készült volna eredetileg, ám a megvalósításra egyelőre nincs pénz a filmalapnál. A történet a világhírű magyar tudósról, Kempelen Farkasról és a rejtélyes sakkozógépéről szól. Kultúrtörténeti krimi a felvilágosodás korából, ugyanakkor két zseni barátságának sűrű drámája. S bár a könyv az olvasókat a 18. századba, a felvilágosodás korába viszi vissza, a jelenünk társadalmi problémáira is rávilágít.

Gárdos Péter filmrendező tíz éve írta meg első forgatókönyvét Kempelen Farkasról és a rejtélyes sakkozógépéről. Ám a felvilágosodás korában játszódó történet túl költséges mozi lett volna. Négy éve átdolgozta a forgatókönyvet, és beadta az Andy Vajna vezette filmalaphoz, ahol egy évig fejlesztették, majd elfogadták a forgatókönyvet. Aztán mégis úgy döntöttek: a filmre nincs pénz. Gárdos viszont addigra már annyira beleszeretett a történetbe, hogy úgy döntött, regényt írt belőle: így született meg a vérre menő sakkpartikről szóló Királyi játék. A rendezővel a szokásos reggeli úszása után, egy budai kávézóban beszélgettünk.

A sakkozás amúgy Gárdosnak is szívügye, sőt másodosztályú sakkjátékos, nem múlhat el úgy nap, hogy legalább egy partit ne játsszon. A sakkszenvedélye nehéz élethelyzeteken segítette át. Az első igazi kamaszkori sikerét is a sakkozásnak köszönhette. Meséli a rendező, az ötvenes évek végén a Hernád utcai általános iskolába járt. Hatodikosok voltak, amikor egyik osztálytársának sakkmester édesapja eljött a suliba, és szimultán partira hívta ki a srácokat. A tornateremben felállítottak vagy harminc asztalt sakktáblákkal, és indult a szimultán parti. Mindenki kikapott, csak két fiúnak sikerült döntetlent kiharcolnia. Az egyikük Gárdos Péter volt.

Fotó: Merész Márton

– Suta, ügyetlen gyerek voltam, de akkor mindenki nekem tapsolt. A sakkozó pedig azt mondta, nagyon ügyes fiú vagyok. Sokáig ebből a sikeremből éltem.

Gárdos 1971-ban végzett az ELTE magyar–orosz szakán, majd a Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójába került. Heti két-három perces híradós anyagokat gyártott, délutánonként pedig órákon át sakkozott kollégáival. Pénzben játszottak, és gyakran nyert. Akkoriban ő már játékfilmesnek készült, ám a színművészetire nem vették fel.

– Azokban az években a sakk mentett meg, legalábbis segített elviselni a várakozást, hogy végre játékfilmet csinálhassak. Nem kezdtem inni, nem züllöttem el, s főként nem adtam fel az álmaimat.

Pár évvel később, 1983-ban Gárdos a Magyar Televíziónál tehetséges gyerekekről akart dokumentumfilmet forgatni. Többek között az akkor hétéves Polgár Juditot mutatta volna be, aki sorra aratta nemzetközi sikereit. A kislánynak a tévékamerák előtt kellett partit játszania az egyik híres magyar nemzetközi nagymesterrel. Az MTV kibérelte forgatási helyszínnek a Különlegességi Cukrászdát, meg is érkezett a Polgár apuka a csöppnyi bajnokkal. Ám az ellenfélre hiába vártak. Gárdos idegesen hívta őt, de a nemzetközi nagymester nem vette fel a telefont. A Magyar Sakkszövetség elnökét viszont sikerült elérnie, aki zavartan közölte: ne várakozzanak, mert senki sem fog játszani Polgár Judittal. Ő és a többi Polgár lány is tiltólistára kerültek a sakkszövetségben. A filmrendező utólag úgy véli, a történet a Kádár-kor parabolája is lehetne. Polgár apuka mind a három lányát kivette az iskolából, magántanulók lettek, vagyis rendszeren kívüliek. Hiába éljenezte őket a világ, itthon persona non gratának számítottak. Csakhogy a Különlegességi Cukrászdában már ott toporgott az egész stáb… Gárdos odahajolt a kislányhoz: „Nézd, Judit, én csak másodosztályú sakkozó vagyok, tudom, hogy semmi esélyem veled szemben, de muszáj játszanunk. Hogy csináljuk?” Judit közölte: vakon fog játszani Gárdos ellen. Hátat fordított a sakkasztalnak, és rendelt egy csokitortát. A papája hangosan mondta a lépéseket, a kislány pedig fejben játszotta a partit. A 17. lépésben mattot adott a filmrendezőnek. A riportot sosem adták le az MTV-ben. Gárdos viszont a veresége ellenére sakkrajongó maradt.

Aztán 2007-ben ő is elment a Műcsarnokba, hogy megnézze a Kempelen Farkas két fantasztikus találmányát bemutató kiállítást. Az egyik a híres sakkozógép másolata volt. Az eredeti darab ugyanis alkotója halála után egy philadelphiai múzeumba került, ahol tűzvészben megsemmisült. A rekonstruált változat pontosan úgy nézett ki, mint amit Kempelen 1769-ben elkészített: egy sakkasztal mögött életnagyságú bábu ült törökös jelmezben, fején turbánnal. Egyik kezében pipa füstölt, a másikkal mozgatta a sakkfigurákat. Az automata Török néven vált ismertté. Le lehetett ülni az asztalához, a Török „érzékelte” ellenfele lépéseit, a bábu megfogta, felemelte a sakkfigurákat, és lépett velük. A Műcsarnokban kiállított sakkozógépet 21. századi technikával ötvözték: a Törököt számítógépes sakkprogram működtette. Az viszont rejtély, hogy a komputer feltalálása előtt 250 évvel Kempelen eredeti sakkozógépét mi, pontosabban ki működtette. Ez a titok kezdte foglalkoztatni Gárdos Pétert is.

– Nyilvánvaló, hogy a sakkasztalban egy törpe volt elrejtve, aki periszkóppal nézhetett ki a szerkezetből, és mágneses karokkal mozgatta a Török kezét. A törpe rejtekhelyén olajmécses világított, a füstjét a bábu pipáján keresztül vezették ki.

Vagyis a sakkozógép bűvészmutatvány volt, szemfényvesztés. Kempelen minden játszma előtt elöl és hátul is kinyitotta a színpadon a sakkasztalt, amelyben fogaskerekeken és drótokon kívül semmit nem lehetett látni. Az asztalban elbújó törpét trükkös optikai rendszer tette láthatatlanná. Csakhogy a törpéről semmilyen följegyzés nem maradt, pedig e névtelen kis ember korának legnagyobb sakkozója lehetett. A sakkautomatát Kempelen Mária Terézia szórakoztatására találta ki, a királynő játszott is a géppel, de esélye sem volt ellene. Ahogyan aztán Katalin orosz cárnő is mattot kapott a Töröktől. A sakkozógépet Goethe is kihívta egy partira, de ő is veszített. Állítólag a kor nem hivatalos sakkvilágbajnokát, Philidort is legyőzte Kempelen Törökje.

Ha nem egy ember bújt volna el a gépben, hanem az alkotója valóban feltalálta a mesterséges intelligencia ősét, azt Kempelen nyilván dokumentálta volna. Életrajzában azonban meg sem említette a sakkautomatát. Pedig más találmányaira nagyon is büszke volt. Fő művének tekintette a Műcsarnokban szintén kiállított beszélőgépet, amely a megadott mondatokat angolul, franciául és németül is hangosan, hibátlan kiejtéssel elmondta. Például azt: „Mama, mikor érkezünk Párizsba?” A dobozalakú gépben különböző fújtatók és szelepek utánozták le az ember beszédképző szerveit, s formálták meg a hangokat, holott a fonetika tudománya akkor még nem is létezett. Kempelen erről a találmányáról több száz oldalas, német nyelvű könyvet írt. A sakkozógépről egy sort sem.

A felvilágosodás korának egyik tudományos eszménye a mesterséges ember létrehozása volt. Kempelen és tudóstársai hittek abban, hogy ez megvalósítható. A párizsi Nemzeti Múzeumban 1773-ban állították ki Jacques de Vaucanson alkotását, a Fuvolást, ami egy ember nagyságú felöltöztetett bábu volt, kesztyűs kezében fuvolát tartott, mozgatta az ujjait, és több mint tizenöt dalt tudott lejátszani. Hömpölygött a tömeg, hogy lássa a csodát. Vaucanson három livre-ért felhúzta a masinát, és megszólalt a kért dallam. A Fuvolásban tizenöt emelőrendszer működött. Ám a gépek nemcsak ámulatba ejtették az embereket, de féltek is tőlük. Gárdos említi, Vaucanson alkotta meg az első szövőgépet is. Az akkori szövőmunkások, takácsok megrémültek, hogy a masina elveszi majd a munkájukat, ezért összetörték.

A korszak idolja a szinte isteni tudással rendelkező, mindenhez értő polihisztor volt. Mint például Kempelen Farkas, aki 1734-ben Pozsonyban, magyar nemesi családban született, 21 éves korában Bécsbe ment, és latinról németre fordította Mária Terézia törvénykönyvét. Kempelen kilenc nyelven beszélt, mechanikai zseni volt. Ő tervezte a schönbrunni kastély ma is működő szökőkútját. Mária Teréziának különleges mozgatható ágyat készített, a királynő vak unokatestvérének pedig olyan írógépet, amelyen a betűk kitapintható domborulatok voltak. Amit a vak lány leírt, alul papírhengerre festék nyomtatta ki. Sok évvel megelőzve korát voltaképp feltalálta a Braille-írást. Megtervezte a gőzturbina ősét és az első gőzgépet. Emellett Kempelen verses műveket, balladákat írt, gyönyörű rézkarcokat csinált. Udvari tanácsosként szolgált nemcsak Mária Terézia, de a fia, II. József mellett is. Kempelen nagy becsben állt a császári udvarban. Anyagilag is rendkívül megbecsülték, Bécs központjában házat tartott fenn. Összehasonlításként: Mozart csak lakást tudott bérelni Bécsben, noha II. József kedvenc muzsikusa volt. A Così fan tutte operájáért az uralkodó dupla honoráriumot: 900 guldent fizetett neki, ami nagy pénz volt akkoriban. De egy olyan tanácsos, mint Kempelen, 9000–20 000 gulden között keresett évente.

Igazi függetlenséget azonban nem élvezhetett az uralkodó mellett. Gárdos Pétert az egész történetben leginkább a hatalom és a tudós-művész viszonya érdekelte. Vajon II. József miért kényszerítette birodalmának egyik legsokoldalúbb tanácsosát arra, hogy két évre elhagyja az udvart, és európai körútra induljon a sakkozógéppel? Hogy királyokkal, hercegekkel és a korszak szellemi nagyságaival mérkőzzön meg? Az utazásokról és sakkpartikról fennmaradtak korabeli beszámolók. Netán a szenzációs partiknak az volt a céljuk, hogy eltereljék a figyelmet a nagypolitikai játszmákról? A sakkozógép sikerei lázban tartották a népet, s így kevésbé lázongtak? Gárdos úgy véli, Kempelen találmányát valójában politikai marketingre használták. Az írót az is foglalkoztatta: egy világhírű tudós miért haknizta végig Európát egy blöffel, egy bűvészmutatvánnyal? Ha kiderült volna, hogy Kempelen a sakkozógépben egy törpét rejteget, rajta röhögött volna a világ, és tudományos tekintélye is oda. A sors fintora, hogy bár a tudósnak valóban voltak zseniális találmányai, igazi hírnevét ezzel a nagy átveréssel szerezte. Nem lehetett büszke rá, talán ezért is hallgatott róla. De Gárdos Pétert leginkább Kempelen és Arnold kapcsolata érdekelte – a regényben így hívják a törpét. E két ember abszolút kiszolgáltatott volt egymásnak. Kempelen nem nélkülözhette a törpét, hiszen nélküle nem működött a sakkozógép. Vajon a kis ember miért adta el a tudását neki, miért vállalta, hogy a világ egy bábut ünnepeljen, és ne őt? Teljes inkognitóban kellett élnie, sohasem láthatták együtt Kempelennel, nehogy lebukjanak. Persze az is lehet, hogy sokan sejtették: a sakkozógép csak blöff, de nem akartak tudomást venni róla. A regényben Arnold, a törpe mondja is: „Az embereknek sokkal nagyobb szükségük van a csodára, mint a rejtély megfejtésére.”

Fotó: Merész Márton

Gárdos Péter könyve úgy is olvasható, mint egy 18. századi kalandregény, amely a felvilágosult abszolutizmus izgalmas éveiben játszódik. S bár 250 évet utazunk vissza a múltba, mégis úgy érezzük, minden sora a jelenre világít. A felvilágosodás eszményképe volt a népét szolgáló jó király is. Ilyen próbált lenni II. József is, aki még megkoronáztatni sem volt hajlandó magát, ezért nevezték „kalapos királynak”. Megszüntette az udvartartás pazarló fényűzését, korlátozta a nemesség előjogait, eltörölte a jobbágyok röghöz kötését, lehetővé tette a szabadon költözésüket, népiskolákat nyitott, ahol a legszegényebbek is tanulhattak. Noha hívő katolikus volt, türelmi rendeletében vallásszabadságot hirdetett, egyenlő jogokat kaptak a református és protestáns egyházak is. Anyja, Mária Terézia megkülönböztető jelzés viselésére kötelezte a zsidókat, és annyira gyűlölte őket, hogy ha izraelita küldöttséggel kellett tárgyalnia, spanyolfalat rakatott maguk közé. Úgy gondolta, minden zsidó fertőz. A fia, II. József levetette a zsidókról a sárga csillagot, és azt is megengedte, hogy Bécs belvárosába költözhessenek. Toleráns, befogadó politikájának köszönhető, hogy Bécs gazdag kereskedőváros lett, Európa szellemi központja. S mivel az akkori hatalmi propaganda nem tüzelte az embereket idegengyűlöletre, a bécsiek is megfértek a zsidókkal. Okos taktikával az uralkodó a szólásszabadságért is sokat tett. Említi Gárdos, Bécs utcáin röplapok jelentek meg Miért nem szeretjük II. Józsefet? címmel. A királyhoz is eljutott egy példány, s elrendelte: az őt kritizáló irományt jó minőségű papírra, a királyi nyomdában nyomtassák ki. Egyébként a legnagyobb felháborodást azzal váltotta ki, hogy megtiltotta a koporsós temetést. A halottakat zsákban tették a gödörbe, és meszet szórtak rájuk. A rendelkezést a fertőzésveszély elkerülésére hozta a király, és uralkodása tíz éve alatt nem is pusztított súlyos járvány az országban. Csakhogy az emberek sérelmezték, hogy nem vehetnek méltó módon búcsút a halottaiktól. A „jó királynak” tehát bőven volt oka arra, hogy az elégedetlenkedők figyelmét olyan látványos attrakciókkal kösse le, mint amilyen a verhetetlen sakkozógép is volt.

Gárdos Péter regénye nem követi végig Kempelen Farkas sorsát. A történelemkönyvekből viszont tudjuk, hogy a nagy magyar tudós végül elfeledve, szegényen halt meg Pozsonyban, 1804-ben. A kalapos király utódja, II. Ferenc még a havi járandóságától is megfosztotta őt, valószínűleg azért, mert Kempelen a jakobinusok és a szabadkőművesek mozgalmához csatlakozott.

Kempelen elsősorban világpolgárnak tartotta magát, talán ez is oka annak, hogy egyetlen utcai, köztéri szobra sincs itthon. Bár például a Várban, az egykori kármelita rend épületében kiállították a mellszobrát. Még II. József határozott arról, hogy a templomot színháznak alakítsák át, és az építkezéssel Kempelent bízta meg. A teátrum 1787-ben meg is nyílt, s egészen 2001-ig működött itt a Várszínház, majd a Nemzeti Táncszínház. Mígnem 2016-ban, egy másik, sokkal kevésbé felvilágosult abszolutista uralkodó úgy döntött: a kultúrának semmi helye itt. Az épületet sokmilliárdos közpénzből felújította magának, és hivatalával együtt birtokba vette. Ez persze már nem a regény fantáziajátéka, hanem jelenlegi közéletünk krónikája. Gárdos Péter könyve alkalmat ad arra is, hogy végiggondoljuk, hogyan jutottunk el a felvilágosodástól a mai magyar rendi társadalomig.