Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni!

Friss életmű, friss gyász – Nekrológ Csukás István halálára

2020. február 27. 20:00 - szerző: Lackfi János

Mi minden fog hiányozni nekünk! A lesből támadó szárítókötél, a madárvédő golyókapkodó, az órarugó-gerincű felpattanó, a szomorú szamovár (melyet még talán Kassák hajított el), a híres egyfejű, a papucs orráról a pamutbojt. Mégsem fognak hiányozni, mert nem létezik, hogy Csukás István lényei és szavai, mint régen a lápi lidérc, „ki ne elevenedjenek” a nyelvi-képi valóságból, megborzolva ma születők és a régebben születettek kobakját.

Szeretjük a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, minden csokoládét, amit csak készítenek a világon. Csukás Pista óta verbálisan a nem édesszájúak is. Csokoládékedvelők és -nemkedvelők visszatalálnak nemzeti totemmadarunkhoz, Gombóc Artúrhoz. Ő a túlsúlyos magyar testvér, a sebzett lábú gólya, a vízumkényszerrel nyomorított állampolgár, aki nem tud elrepülni Kaliforniába, sem Horvátországba, groteszk módon itt marad tehát, és bánatában még több csokit eszik.

Csukás István nemzedékeket gyúrt ki a képzelet tornaóráin. Nem azért tanított, mert nem tudta csinálni (aki tanítani sem tudja, az a tornatanár, mondta Woody Allen). Inkább azzal tanított, ahogy csinálta, ahogy formálta, kanyarította a mesét, a valóságot. Neki köszönhetően tudjuk, hogy nemcsak az vagy, akinek leírnak és törzskönyveznek (átlagos kinézetű, közepes termetű, különös ismertetőjel nélküli, blabla…), nemcsak az, amit megeszel (tíz deka párizsi, tizenhárom maradhat?), hanem mindaz, ami lehetnél, amire legvérmesebb álmaidban is félve gondolsz. Azzal vagyok teljes ember, amivé a képzeletem, vágyam, emlékezetem tehet. Teuton lovag vagyok és Hanyi Istók, láthatatlan ember és látható jövedelem, fejedelem és koldus, Lúdas és Döbrögi, hamvas Rómeó és lemart III. Richárd, minden, ami nagyszerű, szép, nemes, és minden, ami ijesztő, rettenetes és szokatlan. Csukás megtanított, hogy ne sikáljuk ingyombingyom tündérkisasszonyosra a világot, hogy ne nyomjunk minden sárkány pofájába leheletillatosítót, ne sminkeljünk topmodellé minden banyát, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az a gonosz, aki annak látszik.

Nemzet Művésze - Csukás István
Fotó: Mohai Balázs

És ne feledjük, hogy a most távozó Csukás Pista nemcsak zseniális gyermekirodalmat hagy ránk, hanem nukleáris horderejű kortárs költészeti életművet is, olyan hangütést, mely megismételhetetlen és a legjelentősebbekéhez mérhető. „Vad versenyfutás a bőröm alatt, / legelöl merészen a szív halad” – versei húsbavágók, tekintetköszörülők, képzeletrobbantók. „Isten kiöltött nyelve vagyok” – mondja érzékletesen, pimaszul és megrendítően. „Egyszerre voltam nő és férfi, / növény is, ásvány is és isten-sziluett, / az idő markában szunnyadva / bátran végigképzeltem minden életet.” És végig is érezte, végig is szenvedte, végig is ámulta, végig is dühöngte. Lüktetően eleven, harsány és sodró látleleteket varázsol elénk. Akad agyat zsongító piaci orrbeszámoló, őrjítően édes nyári szeretkezések, bánat ellen receptre felírt bogáncsos pofájú kutyahűség, éhgyomorra megevett nyarak, bevásárlószatyros albatroszok, semmibe nyúló libikókák.

Elment egy tüneményes ember – nem minden író édes pofa, de ő nagyon is az volt, áradó, közvetlen, cinkosan elfogadó. Elvesztése torokszorító, de szívtájon mégis forróság terjeng, és hála: teljes pályát futott be, még ha bármeddig el is hallgattuk volna, ahogy mesél. Merítsünk abból, amit ránk hagyott, mert ízes, szagos, kesernyés, ujjongós, fogvásító gyönyörűség, mint maga a nyers élet. Kérdezgessük Csukással tűnődve: „miért voltam, hogyha / eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?”