Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni!

Fityisz a koronavírusnak – Nemzetközi artistakavalkád, szűk körben

2020. március 24. 19:00 - szerző: Bóta Gábor

Amikor már csak százan tartózkodhattak a koronavírus miatt egy légtérben, akkor meglehetősen zárt körben, a szakmából szűk létszámú nézőket meghíva, a premier napján telefonon meginvitálva tartotta meg a Magyar Nemzeti Cirkusz a Fesztivál sztárjai című új műsorának premierjét.

Tavaly Európa harmadik legjobb cirkuszának minősítették a kétszáz éves artistadinasztia, a Richter család cirkuszát. Két olyan szám is van a műsorban, amely a világ legjelesebb cirkuszfesztiválján, Monte-Carlóban aranyérmet nyert. És van egy olyan produkció is, melynek artistái – nem a mostani attrakciójukkal, de –már szintén első helyezést értek el ott. Amúgy látható egy ezüstérmes is. És hát a többi is jó.

Március 10-én délután 2-kor jelentik be, hogy éjféltől nem lehet száz főnél többnek előadást tartani. Gyorsan telefonálok a Budapesti Operettszínház titkárságára, hogy aznap este meglesz-e még a Boris Vian életéről szóló Tajtékos dalok második szereposztásának bemutatója. Igen, várnak minket, mehetünk. Aztán telefon id. Richter Józsefnek, aki 26 éve alapította a Magyar Nemzeti Cirkuszt, és az egyetlen Kossuth-díjas artista, hogy hát akkor a holnapi premiernek, amire évről évre hivatalos vagyok, ugye sajnos annyi… Azt mondja, mindjárt kezdődik a nyilvános főpróba, amit még megtartanak közönség előtt, de holnap már nincs előadás, és ennek a sokat próbált cirkuszi embernek elcsuklik a hangja. Sorolni kezdi, hogy Brazíliából jött öt motoros, Ukrajnából a hattagú zenekar, Kínából is jött volna egy remek csoport, négy számuk is lett volna, de ők nem tudtak jönni. De azért van egy kínai mutatvány, éppen az egyik monte-carlói nagydíjas, azonban aki csinálja, nem Kínából érkezett, máshol vendégszerepelt a világban. Kétségbe van esve, a repülőjegyeket már kifizette, mindenkinek egészen októberig megvan a szerződése, el kell szállásolni a művészeket, fizetni, ami jár. Nem tudja, meddig tart ez, így kalkulálni se tud, hazaküldjön-e mindenkit, de akkor netán az egész szezonban nem tudnak játszani. És nekik nincs egy fillér állami támogatásuk. Bevétel meg semmi.

Fotó: Patrik Veres

Végighallgatom ezt az egy szuszra elmondott panaszt, és persze semmi értelmeset, valami legalább enyhén vigasztalót sem tudok kinyögni. Együttérzek, sajnálom és hasonló botorságok hagyják el a számat, miközben tisztában vagyok vele, hogy most ezek a szavak milyen üresen csengenek. Az 1956-os forradalom óta nem volt példa arra, hogy Magyarországon színházakat és velük együtt cirkuszokat, koncerttermeket bezártak volna. Este még elmegyek az Operettszínház Kálmán Imre Termébe, ahol azzal kezdődik az előadás, hogy egy halottat, a 39 évesen meghalt Boris Viant alakító színészt az utcáról, ravatalon betolják az előtérbe, majd onnan a színházterembe. Ez meglehetősen bizarr a járvánnyal teli vészhelyzetben, de mint a premierbanketten Kiss Csaba rendező mondja is, illik a szituáció az extrém helyzeteket kedvelő Vianhoz.

Másnap délelőtt hív ifj. Richter József, a Magyar Nemzeti Cirkusz igazgatója. Kösz, hogy telefonálsz, szólok a kagylóba, de már tegnap az édesapáddal beszéltem, tudom a rossz hírt. De erre azt válaszolja, nem bírják ki, hogy ne tartsák meg a premiert, hosszú-hosszú ideje készültek rá, ha csak így lehet, akkor néhány szakmabelinek előadják, és az egészet élőben közvetítik az interneten. Azt kérdezi, hogy elmennénk-e. Hát hogyne mennénk, vágom rá rögtön, és azon nyomban megborzongok, már előre átérzem, hogy furcsa élmény lesz a sikeres cirkuszt szinte üresen látni, és úgy végignézni a műsort. És tényleg, amikor közelítek a cirkusz felé, és nem látom az előtte parkoló autókat meg a felé tartó nézőket, elbizonytalanodom, hogy egyáltalán lesz-e itt előadás. Aztán a bejárat közelében ott vannak neves cirkuszosok, például Kristóf István, aki 19 évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt, a fia, Kristóf Krisztián világot járt zsonglőr, a Müpában székelő Recirquel társulat nemzetközi menedzsere, Eötvös Tibor, a magyar Artistaművészek és Cirkuszi Dolgozók szakszervezetének elnöke, Simet László, az ugyancsak világot járt drótkötéltáncos. Kis kupaktanácsban tárgyalják a helyzetet.

Amikor a zenekar játszani kezd, már ezt többen megtapsolják, sőt ovációval fogadják, nagy az öröm, hogy egyáltalán láthatjuk az előadást. És mivel zömében szakmabeliek vannak, érzik, hogy nemcsak az artistáktól jön az élmény, hanem a nézőtéren ülők reagálásai, hangulata is visszahat rájuk, és most sok-sok néző jelenlétét kell valahogy pótolni, hogy a fellépők elfelejtkezhessenek a kényszerűen, csúnyán üres széksorokról, és teljes odaadással szerepeljenek.

Már az elején szépen, együttérzően „összejátszanak” a művészek és a szűkös közönség tagjai. Bálint György gyönyörű kifejezésével emberiségfürdőnek nevezte a cirkusz közönségét, mert az annyira sokféle és színes, ezt a művészetet a hároméves gyerek és a furmányos agyú professzor egyaránt élvezheti. Hát ebből itt most semmi nincs, de azért van pár gyerek.

A műsor elején egészen remek a Spanyolországból érkezett Quincy Azzario kézegyensúlyozó. A hölgy, mintha nem is lennének csontjai, bármelyik testrészét oda hajlítja, tekeri, ahová csak akarja, és mindezt sikkesen, üdén, kitörő életkedvvel teszi. A Franyó Viktorból és Tóth Gabriellából álló Duo Exxtrem erőteljes, szenvedélyes szerelmes számot ad elő a levegőben, majd behuppan egy hatalmas, vízzel teli akváriumba, ahol szintén tanúi lehetünk mámoros összeölelkezésüknek, valóságos eggyé olvadásuknak. A Duo Bobylev bohócai Oroszországból érkeztek, olyanok, mint a vásott kölykök, akik egyfolytában rossz fát tesznek a tűzre, elevenek, pajkosak, megfékezhetetlenek. A német – monte-carlói nagydíjas – Casselly család tagjai hat éve lépnek fel ebben a cirkuszban, családi kötelékek miatt is. Ismét impozánsak az elefántjaik, a lovaik, a pónijaik, látható szeretettel partnereiknek tekintik őket. René Casselly Juniornak remek új száma van: az elefánt dobbant azon az ugródeszkán, aminek a másik végén ő áll, majd ettől elrepül, és közben egy labdát bedob a magasan lévő kosárba. Olyan odaadással játszik az elefántokkal, mint mások a kutyájukkal. A mexikói Juan Pablo Martinez villámsebesen zsonglőrködik. Amikor jókora szalmakalapokat dobál szédítő magasra, még a közönség közé is kimegy, nagy derültséget keltve, és így kapja el őket. A kínai Li Wei attrakciójában az a fantasztikus, hogy nem kifeszített kötélen lavíroz, hanem olyanon, ami jócskán megereszkedett, ez hatványozottan nehéz.

Fotó: Patrik Veres

A zenekar nagyszerű, a hangzás hozzásimul a különböző mutatványokhoz, melyek jelentős részét ének is kíséri, a hat esztendeje a cirkusszal dolgozó markáns egyéniségű afrikai Lady Masallah jóvoltából. A Monte-Carlóban és a budapesti cirkuszfesztiválon is aranyat érdemlő ifjabb Richter József és a Casselly családhoz tartozó Merrylu – aki immár Merrylu Richter – fantasztikus balettje két csodálatos paripán a szerelem himnusza, ember és állat harmonikus együttműködése. A zárószám elementáris, öt brazíliai férfi egymástól alig ujjnyi távolságban motorozik különböző alakzatokban szélsebesen az úgynevezett halálgömbben összezárva.

A kisszámú közönség a műsor után állva tapsol, üdvrivalgásban tör ki, majd pezsgőzik, sütizik, búsong a koronavírus miatt, aminek ennek a rendkívüli estén mégiscsak fityiszt mutatott.