Ezer Buddha erős magyar kötődéssel

2019. május 15. 14:33 - szerző: Krajczár Gyula

Dunhuang kínai kisváros Gansu tartományban, az egykori Selyemúton. A közelében található az a sziklavonulat, amelybe 487 barlangot vájtak másfél évezreddel ezelőtt, és templomokként, istentiszteleti helyekként használtak őket. Ma a világörökség része, s erős magyar kötődései is vannak.

Buddháknak és a buddhista legendárium történetének sziklába vájása elterjedt hagyomány. Ha ma térképre tesszük ezeket a helyeket, szépen kirajzolódik a buddhizmus legnagyobb múltbéli elterjedtségének képe. Nagy templomrendszerek nyilvánvalóan ott jöttek létre, ahol spirituális szempontból jónak találták a helyet, s jól faragható volt a kőzet. Kína-szerte lenyűgöző központok jöttek létre, de Dunhuang még közülük is kiemelkedik.

A régóta lakott település a Han-birodalom idején került kínai fennhatóság alá, amikor is Wu császár az időszámításunk előtt 121-ben elkalapálta a szélesebb térséget addig uraló hunokat. Dunhuang a határt védő garnizonváros lett, s azt a státuszát, hogy a kínai civilizáció egyik nyugati bástyája, sokáig ténylegesen, de szellemében talán még máig is megőrizte. A későbbi századokban, a Sui- és Tang-időszakban, vagyis a 6. század végétől fontos utazási és kereskedelmi és ezek nyomán vallási és művészeti központtá nőtte ki magát.

Ez volt a virágkora a környéknek, amelyet Mogaónak hívtak, s ez a mai templomrendszer neve is. Aztán 780 körül elfoglalták a tibetiek, s innentől folyamatosan zaklatott, változó fennhatóságú világok követték egymást ezen a tájon, változó összetételű lakossággal, majd ezer évig. A 18. század elején került ismét tartósan kínai fennhatóság alá, s valójában a mai város léte is innen datálódik, az elpusztult régi közelében építették fel.

Fotó: Christian Lindgren

A Tang-korban a feljegyzések szerint ezernél is több barlang volt, s az egykori Mogao területén ma is 735-öt tartanak nyilván. Nem véletlenül hívják a helyet többek között az Ezer Buddha Barlangjainak. A már említett 487 barlangból álló komplexum a várostól délre van, s ezek színesen dekorált templomok, fohászkodóhelyek, a 19–20. századi megnövekedett érdeklődés célpontjai. Széchenyi Béla, Széchenyi István fia hosszú ázsiai expedíciója során, 1879. május 2-án érkezett meg ide, vagyis éppen 140 éve, s bár a társaság, Széchenyin kívül Lóczy Lajos és Kreitner Gusztáv, elsősorban földrajzi, térképészeti kérdésekkel foglalkozott, érthetően lenyűgözte őket a pusztulásában is impozáns látvány.

A 140. évfordulóra való tekintettel a múlt héten tekintélyes konferenciát szerveztek a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában. Hiszen később és azóta is halmozódik a magyar tudományos érintettség Dunhuang körül. Lóczy Lajos egy németországi konferencián felhívta Stein Aurél figyelmét arra, mit láttak Dunhuangban, s bár Stein elsősorban Nagy Sándor ókori mozgását igyekezett általában nyomon követni Ázsiában, ez beleült a fülébe. Főképp, hogy idővel arról kezdtek szólni bizonyos sivatagi pletykák, hogy valami nagy felfedezés történt ott.

Egyszer volt, hol nem volt ugyanis egy Wang Yuanlu nevű taoista, aki elhatározta, hogy gondnokolni fogja az egyébként elhagyatott komplexumot. Pénzeszközei nem nagyon voltak, de próbált ott valamiféle alapvető rendet teremteni. Kihordta a barlangokból az idők során felhalmozódott homokot, létrákat ácsolgatott, hogy jobban meg lehessen azokat közelíteni, és így tovább. Aztán 1900. június 25-én hatalmas felfedezést tett, feltehetően maga sem tudta, mekkorát. Az egyik templombarlangba vezető folyosón befelé haladva, a jobbra eső falon észrevette, hogy egy szakaszon nem az eredeti kőzet van, hanem mesterséges falazás. Kibontotta, s egy kicsi helyiségben összerakva nagy mennyiségű tekercset, könyvet, festményt, iratot s a kettő kombinációját találta. A tartalmuk szerint is nagyon sokfélék voltak, történelmi, matematikai tárgyúak is voltak közöttük, dalszövegek lejegyzései. Rengeteg volt a vallási szöveg, nagyrészt buddhista, de volt manicheus, nesztoriánus keresztény és taoista is. Nagy részük kínai nyelven íródott, de régi török, régi ujgur, tibeti, tangut, khotáni, szanszkrit, szogd és héber nyelvűek is voltak. Feltételezhetően valamilyen közeledő veszedelem miatt gyűjtötték össze őket az egész komplexumból, s falazták el. A termecskében lévő levegő összetétele s a klíma is kedvező volt ahhoz, hogy Wang ne egy nagy halom port találjon ott.

Wang nyilván nem értett hozzá, nem tudta igazán felmérni a lelet értékét és jelentőségét. A környéken megmutogatta néhány embernek, akikről feltételezte, hogy tudnak neki tanácsot adni. Senki sem volt meggyőző, senki sem volt igazán aktív, így annyit tudott elérni, hogy a hír elkezdett terjedni. Amikor Stein 1907-ben megérkezett, már pontosan tudta, mire kíváncsi. Valójában ő volt az első, akivel Wang érdemi diskurzusba tudott bocsátkozni. Szó szót, érv érvet követett, és Stein egy tekintélyes részét az anyagnak megvette Wangtól, aki így viszonylag jelentős összeghez jutott, amelyet a barlangcsoport állagmegóvására tudott fordítani. Aztán újabb vásárlók jöttek, először a jeles francia tudós, Paul Pelliot, mígnem a maradékot, nagyjából a teljes anyag húsz százalékát, az ugyancsak jelentős tudós, a kínai Luo Zhenyu gyűjtötte össze s vitte Pekingbe. Természetesen maga a templomrendszer a lenyűgöző freskóival, szobraival együtt azért maradt Dunhuangban.

Fotó: Christian Lindgren

A mozdítható anyagnak ma négy nagyobb csoportja van a világban. Éppen tavasszal volt száz éve, hogy a Stein által elvitt leletek nagyobbik részét állományba vette a British Museum. Mivel az ő expedícióját közösen finanszírozta az angol és az indiai kormány, egy tekintélyes lerakat Új-Delhibe került. Párizsban van a Pelliot által begyűjtött rész, s Pekingben, a Nemzeti Könyvtárban a Luo által összeszedettek. Dunhuangban pedig 1944-ben az akkori kormány megalapította a Dunhuang Akadémiát, pontosabban annak elődjét, azt a szervezetet, amelynek egyrészt a hely napi menedzsmentje, másrészt a tudományos kutatások összehangolása lett a feladata.

A Mogao-barlangok az utóbbi években brutális turistainvázió célpontjai. Ez a környéknek ugyan jelentős bevételeket hoz, a barlangrendszert és a környék egyéb emlékeit, a Han-korban épített fal és az egykori határátkelők, garnizonok maradványait erősen teszteli. A barlangok egy része persze egyáltalán nem látogatható, míg a többiből is egy algoritmus szerint egyszerre csak néhányba engedik be az embereket. Az akadémia egyik legfontosabb feladata egyébként éppen az állagmegóvás és a komplexum állapotának folyamatos monitorozása.