Ez a nép sokáig tűr, aztán felrobban az egész – Radnóti Zsuzsa és Závada Pál a politikai színházról

2019. március 3. 07:53 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Radnóti Zsuzsa évtizedekig volt a Vígszínház dramaturgja, 2017-ben kapott Kossuth-díjat. Úgy döntött, az ezzel járó juttatás egy részéből megalapítja a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amelyet először idén februárban adtak át. Radnóti Zsuzsa – Örkény István özvegye és hagyatékának gondozója – korábban elmondta: „Olyan kortárs drámákat, színpadi írásműveket díjazunk, amelyek közéleti tartalmúak, kritikus hangvételűek; tehát történelmi múltunk és jelenünk eddig kibeszéletlen, fájdalmas eseményeiről beszélnek.” Idén az egyik díjazott fiatal író, Kelemen Kristóf eredeti dokumentumok alapján írta Megfigyelők című darabját, és rendezte meg a Trafóban. A másik díjat az Egy piaci nap kapta, amelyet Závada Pál írt, a színházi szöveg megalkotásában Mohácsi János és Mohácsi István is részt vett. Az előadás a Radnóti Színházban megy. Egyébként Závada új regénye az idei könyvhéten jelenik meg, a Weiss Manfréd család leszármazottjairól szóló mű drámaváltozatát is elkészítette a szerző. Az utolsó üzlet című előadást nemrég mutatták be a szegedi Kisszínházban Lukáts Andor rendezésében.

– Ínséges idők járnak a kultúrában, ön mégis úgy döntött, hogy a Kossuth-díjával járó pénzből Kortárs Magyar Dráma-díjat alapít. Nemes gesztus, de miért tartotta ezt fontosnak?

– Radnóti Zsuzsa: Én egész életemben színházi háttérember voltam, az előtérben álló alkotókat, kollégákat segíthettem. S most, hogy ezért a munkámért megkaptam a szakma által felterjesztett Kossuth-díjat, úgy éreztem, szeretnék visszaadni valamit azoknak a drámaíróknak, színházi pályatársaimnak, akik erős közéleti, politikus alkotásokat hoznak létre, múltunkat és jelenünket értelmező társadalomkritikus darabokat. Számomra ugyanis az ilyen drámák megszólaltatása a színház egyik legfontosabb feladata, és a díj talán hozzájárulhat, hogy ezek a színházi esték még nagyobb figyelmet, nyilvánosságot kapjanak.

– Díjazhatná a legjobb rendezést, előadást is, hiszen a színházakban az író is csak háttérember. Závada Pál hogy látja ezt?

– Závada Pál: Bizonyos tekintetben ez igaz, legalábbis az író akkor érzi jól magát a színházban, ha odahívják, ha van ott valaki, aki felhívja a direktorok, rendezők figyelmét a szerzőre vagy a darabjára. Ők lennének a dramaturgok, és közülük is mindig Radnóti Zsuzsa volt az, aki legelőször olvasta el az új darabokat, sokszor a még félkész műveket elkérte, tanácsot adott, biztatott mindenkit. Önzetlenül segített akkor is, ha a mű nem hozzá, a Vígszínházba került. Zsuzsával először egy színházban találkoztam véletlenül, nem sokkal az után, hogy megjelent első regényem, a Jadviga párnája. Odajött hozzám ismeretlenül, és azt mondta: a Jadvigából darabot kellene csinálni. Zavarba jöttem, addig még sosem írtam drámát, és a regényből már filmforgatókönyvet ígértem Deák Krisztina rendezőnek. Később viszont elkészítettem a színműváltozatot, és ebben benne volt Radnóti Zsuzsa biztatása is.

Fotó: Hernád Géza

– A Kortárs Magyar Dráma-díj leírásában szerepel, hogy a díjátadóra a Tóték ősbemutatójának napján vagy ahhoz közeli időpontban kerüljön sor minden évben. Miért épp a Tótékat választotta?

– R. Zs.: Ez nem az én ötletem volt, mint ahogyan a díj odaítéléséről sem egyedül döntök. Felkértem Lőkös Ildikó dramaturgot, Csizmadia Tibor rendezőt, Nánay István színikritikust és Németh Gábor írót, hogy az alapítvány kuratóriumi tagjaiként segítsenek a munkában. Minél több szakmai oldalról nézünk rá a színpadi szövegekre, annál nagyobb az esélye annak, hogy nem döntünk rosszul. Felvetődött, hogy a díjnak valami módon kötődnie kellene Örkény Istvánhoz is. Először zavartan tiltakoztam, nem akartam, hogy úgy tűnjön, Örkény nevét szeretném felhasználni vagy mögé elbújni. Aztán valaki közülük azt ajánlotta, a díjátadót köthetnénk a Tóték ősbemutatójához, ami 1967. április 24-én volt, és ez szerinte a modern magyar dráma első megszólalása volt. A darab látszólag egy tragikomikus háborús történet, de ez csak elfedi az erős, többrétegű jelentést. A groteszk nyelvén beszél a magyar nemzeti karakterológiáról, amelyhez hozzátartozik a hallgatás, a belenyugvás. Ez a nép sokáig képes eltűrni a zsarnokságot, engedelmeskedni a hatalmi tébolynak, mígnem egyszer csak felrobban az egész, és fellázadnak a zsarnok ellen.

– Ha úgy vesszük, az Egy piaci nap is a hallgatásról szól, a kibeszéletlen múlt bűneiről. Azt is bemutatja, hogy a háború és a gyűlölet hogyan torzítja el az emberi lelkeket. Ez azonban nem abszurd játék. Závada Pál eredeti dokumentumok és bírósági jegyzőkönyvek alapján dolgozta fel az 1946-os kunmadarasi és miskolci pogromok történetét.

– Z. P.: Nekem ez a téma már a nyolcvanas években megvolt, de nagyon sokáig nem tudtam, íróként mit is kezdhetnék vele. Milyen kontextusba helyezzem, hogy korunk lenyomata is legyen? Amikor évekkel később a Természetes fényt írtam, a háború utáni fejezetbe próbáltam a pogromot is belevenni, de túlfeszítette a regény kereteit. Az Egy piaci nap témájából először színdarabverziót írtam, de két színháznál is sikertelenül próbálkoztam vele.

– Tartottak a témától?

– Z. P.: Nem hiszem, hogy politikai okokból mondtak volna nemet. Talán nem érezték a szöveget elég drámainak és érdekesnek, vagy azt gondolták, Závada írjon inkább prózát, ahhoz jobban ért, mint a drámához, és ebben igazuk is van. Nem volt bennem semmi sértődés. De mivel a darabbal elakadtam, nekifogtam a regénynek.

– Ez a háború után játszódik, véget ért az állami zsidóüldözés, megalakult a köztársaság. A koncentrációs táborból néhány túlélő zsidó visszatér a falujába. A házaikban azonban már mások laknak. A helyiek ellenségesen fogadják őket, újraéled a vérvád is, végül a zsidókat saját szomszédjaik gyilkolják meg. Önként ölnek, már senki nem kényszeríti őket erre.

– Z. P.: Csakhogy a népet nem világosították fel arról, hogy akik addig büdös zsidók voltak, már nem azok. Az emberekkel elhitették, hogy zsidó honfitársaikkal bármit megtehetnek. Téboly és zavar van a fejekben. Pusztán attól, hogy kormányváltás volt és megváltozott a politikai konstelláció, a fölizzított gyűlölet nem fog hirtelen kialudni.

– R. Zs.: Az Egy piaci nap tabudöntögető mű, ugyanis a pogromok kapcsán nemcsak a politikai, hanem az egyéni és kollektív felelősséget is felveti. Úgy tárja fel a 20. századi történelmünk egyik szörnyű tragédiáját, hogy közben jelenkori állapotainkkal is szembesít: hová vezethetnek az elszabadult, parttalan indulatok, milyen következményei lehetnek, ha a hatalom hazugságáradata manipulálja a tömegeket.

Fotó: Hernád Géza

– Z. P.: Pedig amikor ezt írtam, még nem lepték el idehaza az utcákat az uszító plakátok, nem indult be az állandó sorosozás és migránsozás. Mire a Radnótiban bemutattuk az előadást, a valóság utolért bennünket, és a téma még aktuálisabbá vált.

– R. Zs.: Sokszor idézem Várkonyi Zoltán mondatát: azok az igazán jó művek, amelyeknél a színpadi idő és a nézőtéri idő egybeesik. Vagyis ha a nézők zsigerileg is átélik, hogy róluk, rólunk szól az adott előadás. Saját történelmünkkel vagy saját jelenkori, eltorzult társadalmi viszonyainkkal szembesít. Közös életünkkel. Marton László mellett is dolgozhattam több ilyen drámán. De manapság már egyre ritkábbak az ilyen típusú művek, ha játszanak is hasonló tematikájú darabokat ma, többnyire egyre kisebb terekben. Ezért is kell megbecsülni a Radnóti Színház nagyszerű vállalását, hogy az Egy piaci napot műsorra tűzte. Az előadás azt is példázza, hogy egy színházi produkció ma már gyakran nem úgy születik, hogy van egy író által írt dráma, és azt kisebb korrigálásokkal színre viszik. Závada Pali is a drámaváltozat és a regény után Mohácsi Jánossal és Mohácsi Istvánnal közösen hozta létre a végleges színpadi szöveget. Pali rendkívül nyitott a színházi közös munka iránt.

– Z. P.: A 2016-os könyvhéten a Radnóti Színházban tartottam felolvasást a regényemből, és utána Kováts Adél igazgató felajánlotta, hogy mutassuk be náluk az Egy piaci napot. Amikor megtudtam, hogy a Mohácsi testvérek kezébe kerül a darab, megnyugodtam. Húsz éve figyelem a munkásságukat, ismerem a munkamódszerüket is, és számomra ez garancia volt. Igazán nyitott, kísérletező a munkamódszerük, a színészek is hozzák az ötleteiket, mindent kipróbálnak, majd a végső változat bekerül a szövegkönyvbe, amit másnap továbbformálnak. Ez a légkör hihetetlen asszociációs erőket mozgat meg. És ehhez még hozzájön Kovács Márton és zenekarának fantasztikus színpadi zenéje és jelenléte. Egy írónak persze bátorító élmény, ha ennyi visszajelzést kap, fölszabadító látni, hogy a mondatát kreatívan alakítják, és az milyen eredeti és erős színpadi helyzetbe kerülhet.

– Említették, hogy a közéleti drámák iránt ma kisebb az igény, mint a múlt rendszerben volt, amikor pedig az íróknak akár a betiltással is szembe kellett nézniük. A hatvanas, nyolcvanas években mégis virágzott a magyar dráma. Ez Radnóti Zsuzsa érdeme is, neki köszönhető, hogy Örkény István, Szakonyi Károly, Spiró György, Bereményi Géza, Kornis Mihály, Nádas Péter, később Esterházy Péter is darabokat kezdtek írni.

– R. Zs.: Sokkal fontosabb volt akkoriban a színház, a nyilvánosság tere. Egy-egy nagyszínházi bemutatónak gyakran élénk visszhangja, közvélemény-formáló hatása lett, és ez nagy ismertséget, társadalmi tekintélyt jelentett az íróknak és persze a színháznak is. Az előadások döntő többsége természetesen csak fedetten, áttételekkel beszélhetett a súlyos emberi és társadalmi problémákról. Ritkán lehetett előre tudni, mi az, amit majd tiltanak, mit lehet majd játszani. Örkény Pisti a vérzivatarban című darabját tíz évig nem lehetett bemutatni, miközben a Tótékkal és a Macskajátékkal külföldi sikereket ért el. Évekig tiltólistára került Nádas Péter Találkozás című drámája is, és még jó néhány nagyszerű mű. De idővel a kultúrpolitika tűrt kategóriája egyre szélesedett, és a cenzúra is lazult.

– Horváth Péter író nyilatkozta lapunknak nemrég: szerinte a nyolcvanas években szabadabb volt a hazai kulturális élet, mint ma. Egyetértenek?

Z. P.: Van ebben igazság. A pártállami vezetés akkor már nagyobbrészt elengedte a kultúra direkt irányításának gyeplőjét. Tudták, hogy a legértékesebb progresszív kortárs film, színház és irodalom afféle ellenzéki dolog, és inkább nem firtatták, ki mennyire rendszerhű. Mindinkább az látszott bölcsebbnek, ha közvetlenül nem ártják bele magukat a művészet kérdéseibe. Volt néhány tabu, a szovjet megszállásról vagy ötvenhatról sokáig nem lehetett beszélni, de később már ezekről is egyre nyíltabban. És úgy vélték, a hazai művészek nemzetközi sikerei a szocialista rendszer külföldi megítélésének is jót tesznek. A kultúra szabadabb légköre mindannyiunkra felszabadítóan hatott, nem beszélve a jó művek élvezetének katartikus hatásáról. Mekkora érzésekkel töltött el bennünket, mikor 1981-ben bemutatta a kaposvári színház a Marat halálát, amely a forradalmi ellenállásnak és a forradalom elsiratásának metaforájává vált! Fiatalok voltunk, és nagy örömünkre repedezett, aztán össze is omlott a rendszer. Az igazán fölszabadító élmény volt – szemben azzal, hogy most az ellenkező előjelű változást kell elviselni. Azokhoz az időkhöz képest a kultúra egyenirányítása ma jóval durvább eszközökkel folyik. Elég belenézni az uszító cikkekbe, a listázásokba, a közmédiából áradó gyűlöletkampányokba.

– Ez is oka annak, hogy a színházaink kevesebb kortárs drámát játszanak?

– R. Zs.: Mindenképp, de több más oka is van, üzleti szempontok is belejátszanak. Könnyedebb előadásokkal nyilván egyszerűbb megtölteni a nézőtereket. Emellett ismét erősödik a politikai félelem, a színházvezetők attól tartanak, ha radikálisan rendszerkritikus előadásokat mutatnak be, csökkenthetik, megvonhatják a támogatásukat. A kiszolgáltatottság vidéken még nagyobb. Ráadásul a közönség is megosztott világnézetileg, tehát a politizáló színházak elveszíthetik nézőik egy részét. Régen egyszerűbb volt a helyzet: a közönség egyöntetűen rendszerellenes volt, homogénebb.

– A félelem és a megfelelési kényszer várhatóan fokozódni fog a hazai színházaknál. Már nem juthatnak hozzá a számukra korábban felajánlható társasági adóforintokhoz. Helyette a minisztérium, illetve a fővárosi önkormányzat politikai döntnökei határoznak majd arról, melyik teátrum mennyi pénzt kapjon. A kézből etetés is a lojalitást erősítheti. Még nehezebb a független és a magánszínházak helyzete, ahol a bevétel 40 százalékát is elérte a tao. Fogalmuk sincs arról, mi lesz velük, meddig tudnak még működni.

– Z. P.: A kormány arra hivatkozik, hogy a taotámogatásokkal számos visszaélés történt, ezért kellett megszüntetni. Ha valóban a csalókkal akartak volna leszámolni, már rég megtehették volna. A sajtó feltárt konkrét ügyeket, a szakmában is tudják, kik azok, akik csak papíron eladott jegyekre vettek fel taopénzeket, kik azok, akik szélhámoskodtak a külföldi előadásaikkal, de ellenük nem indult eljárás.

– R. Zs.: A tao eltörlése valójában a színházak központosítását szolgálja: a jelenlegi hatalom mindent maga alá akar gyűrni, mindent egy kézből akar irányítani. Sikerült a színházakat is megosztaniuk. Én, aki sokáig kőszínházban dolgoztam, megértem azt az igazgatót is, aki úgy gondolja, neki elsősorban a saját intézményének érdekeit kell képviselnie, hiszen egy csomó emberért felelős, egzisztenciák függnek tőle.

Fotó: Hernád Géza

– Z. P.: Másfelől a szakma képviselői lehettek volna szolidárisabbak egymással. Alföldi Róbertnek is igaza van, amikor nemrég azt nyilatkozta: a kőszínházak elárulták, cserbenhagyták a függetleneket. Lehet erre azt mondani, hogy ő könnyen beszél, már nem színházigazgató, nem felelős egy társulatért. Csakhogy egy ideje lehetett tudni, hogy a kormányzat a tao megszüntetését tervezi, felkészülhetett volna erre jobban a szakma. Benyújtottak ugyan egy tervezetet arról, miként lehetne úgy átalakítani a tao rendszerét, hogy a visszaéléseket kiszűrjék, de a javaslataikat félresöpörték. Ha egységesen kiálltak volna a kőszínházak, alternatívok és függetlenek, és azt mondják: a javaslatukra közös tárgyalási alapként tekintenek, amelyhez ragaszkodnak, és senki nem keres különalkukat, talán többet is elérhettek volna.

– R. Zs.: Egy direktortól nem várható el, hogy nyíltan szembemenjen a hatalommal, főleg, ha úgy érzi, egyedül van, és bármikor félreállítható. Abban egyetértek Palival: ha az egész szakma, az igazgatók szolidaritást vállalnának egymással, nagyobb erőt képviselhetnének, és kevésbé lennének támadhatók.

– Z. P.: A kultúrának azok a területei vannak most veszélyben leginkább, amelyek az állami finanszírozástól függenek, mint például a színháziak, a filmesek vagy a komolyzenészek. Nekünk, íróknak valamivel könnyebb a helyzetünk, a könyves szakma állami támogatása elenyésző, a kiadók jelentős része magánkézben van, kivéve a tankönyv-engedélyeztetést és -kiadást, amely az ötvenes évekbe illően diktatórikus. De az írók írhatnak, meg is jelenhetünk, és önerőből még az olvasókkal is találkozhatunk. Szabadabban jártathatjuk a szánkat, úgyhogy a társadalmi felelősségünk is egyre nagyobb.