Én mindenkinek énekelek – Halász Judit a közös múltról és arról, ami összeköt minket

2018. december 25. 06:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Dalain generációk nőttek fel, koncertjein gyerekek, szülők, nagyszülők együtt énekelnek. S azt, hogy „hull a hó és hózik, Micimackó fázik”, világnézettől függetlenül mindenki dúdolja. Halász Judit több mint ötven éve a Vígszínház tagja, kitüntetéseit a Kossuth-díjtól a Hazám-díjig alig tudnánk felsorolni. De számára a legnagyobb elismerés a közönség szeretete, amely árad felé évtizedek óta.

– Mire az interjú megjelenik, túl lesz a szokásos adventi-karácsonyi vígszínházi koncerteken. Akadt olyan vasárnap is, amikor egymás után két Karácsonyi Csiribiri koncertet énekelt, táncolt végig. Húszévesnek is sok lenne. Hogy bírja erővel?

– Azelőtt napi három koncert sem döntött le a lábamról, de az idő múlik, és ez ma már túl sok lenne nekem. Persze a színészek tudják: a színpadon az ember nem érzi, ha fáradt vagy fáj valami, mert a szerepre koncentrál. De a regenerálódás utána már sokkal tovább tart, mint harminc éve. A zenekarom tagjai fiatalabbak nálam, a koncert végére mégis jobban elfáradnak, mint én. Nekem annyival könnyebb, hogy elöl állok, és a közönségtől rengeteg energia és szeretet áramlik felém. Persze csak ha jól végzem a dolgomat. A vígszínházi koncertek előtt nincsenek az utcán plakátok, sem máshol hívogató hirdetések, és mégis megtelt hatszor a nézőtér, ami hatezer nézőt jelent. Közben a vidéki meghívásainknak is eleget teszünk, emellett még van néhány előadásom is repertoáron a Vígben, illetve a Pesti Színházban.

Fotó: Bazánth Ivola

– Amikor a beszélgetésünkhöz asztalt foglaltam a kávézóban, és említettem, hogy Halász Judittal készül interjú, a pincér rögtön mosolyogni kezdett. Szerintem több millióan mosolyognak ebben az országban, ha meghallják az ön nevét. Hogy csinálja?

– Nem csinálom sehogy, nincsenek praktikáim, sem sikerreceptem. Nekem fontosak az emberek, a közönség, és vannak, akikkel sok éve személyes kapcsolatot tartok. Akadnak köztük, akik még gyerekként hallgatták a dalaimat, később pedig már a saját gyerekeikkel jöttek el a koncertjeimre. Hallatlan örömmel tölt el, amikor látom, hogy anyuka, apuka és a gyerekek együtt énekelnek velem. Nem okozhatok nekik csalódást.

– A fiatal színészeknek is fontos a közönség, csak nekik sokkal kevesebb megmutatkozási lehetőség jut.

– Ez tény. Amikor mi a hatvanas évek közepén elindultunk a pályán, a színház mellett rádió- és tévéjátékokban szerepeltünk, szinkronizáltunk, filmeztünk. Több mint száz tévéfilmben játszottam. A zenekarom dobosa annyira aranyos, felveszi minden régi filmemet, amit újra leadnak valahol a televízióban. Hozott nekem vagy tizenöt DVD-t, és azt mondta, ez a szerepeimnek csak a töredéke. Ha visszagondolok, tényleg rengeteget dolgoztunk húsz-harminc éves korunkban, napi 16 órát biztosan. Pedig pályakezdő koromban azt tanácsolták filmes barátaim: ne vállaljak el minden munkát, mert nagyon fontos, hogy egy színész jól induljon, és megőrizze a hitelességét. Megriadtam: én, a névtelen kis senki hogyan utasíthatnék vissza felkéréseket? Mégis megfogadtam a tanácsot, és bizony kaptam olyan forgatókönyveket, amelyeket visszaadtam. Lehet, hogy emiatt akadtak, akik megsértődtek rám, mások viszont a barátaim lettek.

– Szabó István filmjeivel – Álmodozások kora, Szerelmesfilm – vált országosan ismertté. Filmbeli partnerét Bálint András játszotta, mindketten huszonévesek voltak, a rendező is alig több. Egy új filmes korszakot indítottak el.

– Ezek az alkotások abszolút a mi generációnkról szóltak, és bemutatkozásunk egybeesett a magyar film megújulásával. Hasonló volt az ízlésünk, a világról alkotott véleményünk. Semmire sem becsültük az ötvenes évek sematikus népnevelői filmjeit vagy az olcsó vígjátékokat. Ahogyan egyébként az Oscar-díjat sem tartottuk sokra, annál inkább csodáltuk a Cannnes-ban, Berlinben, Velencében díjazott filmeket. Nemzedéki érzéseinket erősítette, hogy közösek voltak a gyökereink, a múltunk. Én a háború közepén születtem, átéltem Budapest bombázását, és a rossz emlékekből annyi megmaradt, hogy ha később repülőgép zúgását hallottam, nem egy kellemes repülőút, hanem egészen más jutott eszembe. Mi az ötvenes évek végén lettünk kamaszok, akkor kezdtem versenyszerűen lovagolni. A lovaglás csapatszellemre, a mások iránti felelősségre is megtanított, és ennek később, a színészi pályámon is nagy hasznát vettem.

– Gyerekkora óta színész akart lenni, és elsőre felvették a színművészetire Pártos Géza osztályába.

– Osztálytársam volt többek közt Béres Ilona, Szegedi Erika, Tordai Teri, akikkel ma is összejárunk. A színészeten kívül minket az égvilágon semmi nem érdekelt. Úgy éreztük, tehetségesek vagyunk, és minél többet akartunk tudni a mesterségről. A főiskolai óráink után este gyakornokként játszottunk valahol, vagy előadásokat, filmeket néztünk. A közélettel csak annyit foglalkoztunk, amennyi feltétlenül szükséges volt. Mi a szakmánkban hittünk. Akkoriban az volt a szabály, hogy a főiskola után két évet vidéken kellett tölteni. Akik vidéki teátrumokhoz kerültek, sokan ott is maradtak. A következménye az lett, hogy a fővárosi társulatok kezdtek elöregedni, például a Vígszínházban negyven év volt az átlagéletkor. Várkonyi Zoltán, a Vígszínház főrendezője, a főiskola nagyszerű tanára kiharcolta, hogy a vidéki kötelező időszakot megszüntessék. Én a Pécsi Nemzeti Színháznál voltam, és fél év után vendégszínészként már a Vígben játszottam. A következő szezonban, 1965-ben Darvas Ivánnal együtt kerültem a Víg óriási társulatába, amelynek tagja volt többek közt Páger Antal, Bulla Elma, Sulyok Mária, Ruttkai Éva.

– Ki az, aki emberileg, szakmailag leginkább hatott önre?

– Az emberi és művészi nagyság nem mindig esik egybe. Szakmailag a legtöbbet Sulyok Máriától tanultam, de ő borzasztóan nehéz ember volt. Nem érthettem meg, hiszen én színészként és felnőttként is kezdő voltam. Ő viszont rengeteg problémával küzdő, idősödő, magányos ember. Főleg akkor volt nehezen elviselhető, amikor nagy teher nehezedett a vállára. Mint például a Macskajátékban, ahol Orbánnét alakította, én pedig Egérkét. Örkény István darabját vendégként rendezte nálunk Székely Gábor, aki akkor még a szolnoki színházat vezette. Az előadásokat egy asszisztens ügyelte, de Sulyok úgy érezte, minden felelősség őt terheli. Neki kell a díszletet, a kellékeket, a kollégákat, a hangot, a világítást is ellenőriznie. Zseniálisan játszott, de kollégaként nagyon nehéz volt vele. Olyan mondatot is mondott nekem a színpadon, amit Örkény bele sem írt a szerepébe. Ha nem tetszett neki a frizurám, rám förmedt: „Máskor fésülködj meg!” A közönség nem vett észre semmit, mivel Orbánné karakterébe belefértek ezek a szavak. Csak Bullát nem intette meg soha, köztük mindig volt három lépés távolság. Viszont amikor Sulyok kevésbé fontos szerepet játszott, tüneményes, művelt úriasszonyként viselkedett, lágy hangon kiszólt az öltözőjéből, „gyere, beszélgessünk egy kicsit”. Érdemes volt minden, színpadon töltött percét nézni, sokat lehetett belőle tanulni.

– Játszott Latinovits Zoltánnal is. Vele milyen volt a kapcsolata?

– Nem játszottunk sokat együtt, mert hangulatától és Várkonyihoz való viszonyától függően hol elhagyta a társulatot, esetleg felmondtak neki, majd a helyzet változtával újra visszaszerződött. Ahhoz kétség nem fért, hogy zseniális színész, kiváló külső adottságokkal, ami mindig hiány a magyar színpadokon. O’Neill Amerikai Elektrájában szerepeltünk először együtt. A mű testvérszerelemről szól, Latinovits volt Orin, aki a húgába, Laviniába (Ruttkai Éva) szerelmes. Tudni kell, hogy engem elsősorban vígjátékokban akart játszatni Várkonyi. Első szerepemet Csurka István Az idő vasfoga című bulvárkomédiájában kaptam Darvas partnereként, és óriási siker lett. Az Amerikai Elektra teljesen másféle feladat volt, nekem be kellett ugranom két próba után egy, a színháztól akkor távozott kolléganő szerepébe. Az első felvonás végén volt egy közös jelenetünk Latinovitscsal. Megjelenünk a színpadi lépcsősor tetején, és hirtelen meglátjuk, amint Lavinia csókolózik egy fiatalemberrel. Mire én azt mondom, „Félek, hogy rosszkor léptünk be.” Függöny. Ez egy tragikus pillanat, a közönségnek zokognia kellett volna, ehelyett kitört a röhögés a nézőtéren. Latinovits a szünetben tombolt, lerohant a lépcsőn, rugdosni kezdte a függönyt, és rám ordított: „Hogy képzeli?! Ez itt nem az idő vasmicsodája!” Másnap rettegve találkoztam vele előadás előtt, de Zoli bocsánatot kért, én pedig a segítségét kértem, és ő elmagyarázta, hogyan oldjam meg a jelenetet. Aznap este már nem nevetett a közönség, megszületett a drámai pillanat.

– Akadt, akihez közel került a társulatban?

– Gyakorlatilag mindenkivel igazi jó viszonyban voltam. Nagyon szerettem például Ruttkai Évát. Bámultam elbűvölő nőiességét, erejét, amivel képes volt fogva tartani a közönség figyelmét órákon át. Natalia Ginzburg A hirdetés című kétszemélyes darabját együtt játszottuk. Ebben egy negyvenes nő albérlőt keres, jelentkezik nála egy fiatal lány, akinek elmeséli az életét. Ruttkai egyfolytában beszélt a színpadon, nekem annyi volt a dolgom, hogy néha közbeszóljak: „Tényleg? Nahát!”

– Boldoggá tette a szerep?

– Szomorú lettem volna, ha nem Ruttkai Éva a partnerem. Fantasztikus volt figyelni a játékát, ahogy estéről estére mindig egy kicsit másmilyen, de a lényegen soha nem változtat. Nagyon szerettem Darvas Ivánt is. Tapasztaltabb kollégáim gyakran próbáltak tanácsokkal ellátni, ha küzdöttem egy feladattal. Jót akartak, mégsem tudtak segíteni. Darvas sosem volt kioktató, néha kérdezett valamit a szerepemmel kapcsolatban, és rögtön beugrott a megoldás. Borzasztóan tiszteltem Várkonyi Zoltánt is. Noha nem volt a tanárom, a mesteremnek tekintem. Remekül vezette a színházat, társulatban, a színészeiben gondolkodott. Létrehozta azt a csodát, hogy Págerék korosztályától a miénkig, akik a legfiatalabbak voltunk, mindenkinek jutott olyan feladat, amit fontosnak érzett, ami érdekelte. Ennek a korszaknak már vége. Már nem vágynék arra, hogy két-három nagy szerepet játsszak egy szezonban, de legalább egyet azért szeretnék. Múlnak az évek, és még jó lenne sok-sok fontos dolgot csinálni. Arra már nincs időm, hogy számomra színészileg vagy gondolatilag érdektelen dolgokban vegyek részt. Ugyanakkor továbbra is él bennem az az ambíció, hogy az együttes munka sikeréért lelkesedjek. A rendszerváltás után azonban sok minden megváltozott, nemcsak nálunk, hanem az egész színházi szakmában. A teátrumok vezetésének nagy dilemmája lett, hogy a gazdasági vagy a művészi szempontoknak kell-e jobban megfelelni.

– A Nem születtem varázslónak című önéletrajzi könyvében őszintén beszél arról is: az éneklés és a koncertezés mentette meg attól, hogy elégedetlen, csalódott színész legyen.

– Amikor az első albumom, a Kép a tükörben 1973-ban megjelent, még évekig sokat játszottam, és jó szerepeket. Később viszont lett volna okom csalódottságra is, amikor úgy éreztem, olyasmivel akarnak foglalkoztatni, amit gagyinak tartok. Jó barátságban voltam Bródy Jánossal, aki elkezdett nekem dalokat írni, elsőre a Csiribirit és a Micimackót. Ezeket még ma sem lehet kihagyni a koncertjeimből. Rákerültek az első lemezre, amelyhez Tolcsvay László is írt számokat. Aranylemez lett, ami akkor százezer eladott példányt jelentett. Amikor a Kép a tükörben megjelent, kétéves volt a kisfiam. És amikor kimentünk a játszótérre vagy később az óvodába, azt láttam, hogy az album dalait minden gyerek ismeri. Fantasztikus érzés volt. Úgy gondoltuk, ha ennyien szeretik ezeket a számokat, akkor érdemes folytatnunk, és a gyerekeknek énekelni. Weöres, József Attila, Babits verseit zenésítettük meg, és persze Bródyéit, akinek akkor még egyetlen gyereke sem volt, de tökéletesen beleérzett a gyerekek világába.

– Sikerük is igazolja: voltaképp új irodalmi-zenés műfajt teremtettek.

– Gyerekeknek szóló megzenésített versek azelőtt is léteztek. Mi viszont a korszak szerintem legjobb könnyűzenészeivel dolgoztunk, és ezt a zenét nemcsak a kicsik, hanem a felnőttek is szívesen hallgatták. E dalokat teljes mértékben vállalni tudtam. Ennek is köszönhetem, hogy nem kellett pusztán a megélhetésért olyan munkákhoz adnom a nevemet, amiért szégyenkeznem kellett volna. A koncertezést missziónak tartom, sokszor nagyon szegény településekre is eljutottunk. Azt remélem, azok a gyerekek, akik megszeretik az énekelt verseket, később talán a költők köteteit is előveszik.

Halász Judit Jászai Mari-díjas színésznő
Fotó: MTI/Benkő Imre

– Átélte azt is nemegyszer, hogy a közönség szeretete szó szerint gyógyít.

– Sok évvel ezelőtt elütött egy rendőrautó, és hetekig eszméletlenül feküdtem a János kórházban. Amikor magamhoz tértem, a portás mindennap kosárban hozta a leveleket, rengeteg gyerek írt, rajzolt nekem. Nagyon sok erőt adott, hogy ennyien gondolnak rám. Amikor felgyógyultam, meghívtam ezeket a gyerekeket a Vígszínházban rendezett „visszatérő” koncertemre. Aztán az ezredfordulón ismét súlyosan megbetegedtem, daganatos betegséget diagnosztizáltak. Sokáig nem beszéltem róla, nem akartam, hogy sajnáljanak. De miután ez nyilvánosságra került, megint elhalmoztak levelekkel. Akkoriban ritkán láttak színpadon, de akikkel mégis találkoztam valahol, elmondták, gyerekkorukban milyen sokat jelentettek nekik az én dalaim. Akkor határoztam el, hogy ezentúl nemcsak a gyerekeknek, hanem a szüleiknek is, családoknak fogok énekelni. Bródyra ezúttal is számíthattam. Megírta, hogy A dal ugyanaz marad.

– Gyakran vállal jótékonysági fellépéseket. Egyszer azt mondta, a szüleitől tanulta, hogy segíteni kell a rászorulóknak.

– A mi családunkban természetes volt, hogy aki bajban van vagy elszegényedik, azt nem szabad magára hagyni. Noha akkoriban, a negyvenes-ötvenes években mindenki szegény volt. Tőlem mindig azt kérdezik: milyen volt gyerekkorom legszebb karácsonya? Ha visszaemlékezem, nemigen tudok karácsonyi ajándékokról beszámolni. Nem nagyon lehetett semmit sem venni, és nem is vártam el nagy ajándékokat. Legfeljebb egy-két könyvet vagy egy babát kaptam. Én annak örültem, hogy karácsonykor ott voltak a nénikéim, a nagymamáim, mindenki eljött. És az anyukám nagyon jókat főzött, olyan finomságokat, amiket máskor nem. Együtt voltunk, énekeltünk, nevettünk, játszottunk.

– Ma viszont érzelemhiányos világban élünk, önből mégis árad a derű. Mit tesz azért, hogy ezt a harmóniát megőrizze?

– Na látja, ezen még sosem gondolkodtam.

– Nyilván tudja, milyen gyűlölködés és megosztottság van az országban. Vagy önvédelemből nem néz híreket?

– Dehogyisnem! Természetesen én is sokszor bosszankodom, ugyanúgy, mint más. Csakhogy én mindenkinek játszom és mindenkinek énekelek. Kimegyek a színpadra, és ott a szerepeimre, a dalaimra kell koncentrálnom. E dalok közvetítik a véleményemet a világról. Talán segíthetnek abban, hogy a nézőtéren ülők úgy érezzék, vannak még közös élményeink, és ezek az örömök, bánatok is összekötnek bennünket. Ahogy az egyik dalomban éneklem: „Tanítsuk meg gyermekeinknek a szeretet dalát, ahány ember, annyiféle csodálatos világ. Mindannyian mások vagyunk, bár egyben-másban hasonlítunk. Jó, hogy van néhány közös dalunk.”

– Minden dala valahol az életörömről és a szeretetről szól. Sosem fogy ki belőle?

Öröm és harmónia nélkül sokkal üresebb és nehezebb az élet. Radnóti azt mondja az Ikrek havában, hogy nagy dolog a gyerekkor. A szüleim népes családjában hosszú évekig én voltam az egyetlen gyerek. Nagyon szerettek engem, vigyáztak rám. Úgy látszik, eleget kaptam tőlük szeretetből, hogy az életem végéig kitartson, és adjak belőle másoknak is.