Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Elszabadul a pokol – Előadás a féktelen gátlástalanságról

2020. február 19. 14:00 - szerző: Bóta Gábor

Néró a féktelen hatalmi gátlástalanság megtestesítője. Úgy gondolja, hogy mindent megtehet, és bizony ebben igaza van. Így aztán elszabadul a pokol a Sztárcsinálók című rockoperában, és több hulla marad a színen, az Újpesti Rendezvénytérben bemutatott produkcióban, mint egy Shakespeare-tragédiában.

Azaz hogy a hullákat folyamatosan eltakarítják. Gyakran lábuknál megfogva húzzák ki az élettelen testeket a színről, nyilvánvalóvá téve, hogy már semmilyen emberi voltukat nem veszik figyelembe. Lehet, hogy percekkel előbb még hajbókoltak valamelyik hatalmasságnak, aki esetleg maga is sokakat tetetett el láb alól, most pedig már csak eltüntetendő tárgy, amitől meg kell szabadulni, mert zavarja az összképet. Bárkivel bármi megtörténhet, és ettől persze a totális félelem légköre uralkodik Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor művében, amely az első magyar rockopera. Már-már klasszikusnak nevezhető, hiszen ugyanúgy kiállta az idő próbáját, mint az István, a király. Erőteljes a zenéje, a szövege pedig óhatatlanul áthallásos. Regél arról, hogyan lehet valakit politikai mindenhatónak megtenni, megcsinálni. De arról is, ha az illető már átszakít minden gátat, ha ármánykodásai, nagyzolása, erkölcs nélküli cselekedetei totális káoszt, felfordulást, ugyanakkor mindenki számára elviselhetetlen drillt, fenyegetettséget, iszonyatossá váló kiszámíthatatlanságot eredményeznek, hogyan lehet eltüntetni őt a süllyesztőben. És ráadásul hogy tehetik meg ezt akár ugyanazok, akik valaha túlzottan magas piedesztálra emelték.

A partizánmódra feltűnő Rock Színház, amelynek, bár nagyon szeretett volna, soha nem volt saját kőszínháza, a győri ősbemutatót követően, immár csaknem negyven éve, a Hajógyári-szigeten cirkuszsátorban játszotta a darabot, Szolnoki Tibor igencsak emlékezetes Nérójával. Leckét adott a műfajból, remekül énekelt, géppuskalábúan táncolt, epésen gunyoros volt a humora, ami nagyon passzolt a császár fölényesen beképzelt modorához. A Rock Színház teljes csapata lendületes, friss, tettre kész, lelkes volt, fiatalos fuvallatot hozott a magyar színházi életbe. Ez csíphette többek szemét, komoly eredmények után sikerült is megfojtani.

A kezdeteknél ott bábáskodott Simon Edit menedzserként, akiben változatlanul lobog az egykori tűz, a mostani előadásnak ő a producere. Meglehetősen profi, és még mindig kilóg a színházi struktúrából. Már az azóta háromszázadik előadásán is túljutott, saját vállalkozásában létrehozott Vámpírok báljával jókora feltűnést keltett, hiszen akár teljesen ismeretlen színészek kaptak komoly lehetőséget, és igencsak befutottakat kikosaraztak a válogatáson. Ebből persze lett harag is, betettek neki többen, de az eredmény az azóta is működő, általa és a férje – az operaénekes Póka Balázs – által vezetett, zenés színházi előadásokra szakosodott PS Produkciót igazolta. Legutóbb 2017-ben tartottak premiert, a Queen-dalokat musicalben felvonultató We Will Rock You természetesen szintén műsoron van még, és ahogy a Vámpírok bálja, ugyancsak grandiózus kiállítású, izgalmas szereposztású.

Fotó: Kaszner Nikolett

És abban is főszerepet játszik Szemenyei János, aki ezúttal Nérót alakítja. Megformálta őt már Veszprémben, a Margitszigeten, az Óbudai Nyár keretében, más-más produkciókban, és az évek során szinte tökéletesre érlelte. Eljátszik egy tehetséges, feltörekvő fiatalt, akit az anyja, Agrippina, miután a férjét, Claudius császárt Senecával összefogva elteteti láb alól, odatolja a trónra. Előkészítik számára a terepet, mondanom sem kell, hogy ezt sem makulátlan, törvénytisztelő módon. Gondolják, hogy báburalkodót csinálnak belőle, de valójában mindent ők irányítanak, övék lesz a totális hatalom. Néró azonban elszabadul, túlnő rajtuk, fölöttébb élvezi, hogy középpontban lehet, szupersztárt faragtak belőle. Imádja, ha körülveszik, éljenzik, még kiváló költőnek is tartja magát, és családi kötelék ide vagy oda, leöleti azt is, aki jobb poéta nála. Megbundázva költői versenyt nyer.

Szente Vajk rendező a Madách Színház emlőin is nevelkedve abszolút otthon van a zenés színházban, játszott, rendezett és írt már musicaleket. Túri Lajos Péter koreográfussal együtt gondosan megtervezett színpadi ramazurit tud rendezni. Gyors táncokkal, magukat szerepük szerint kellető, felkínáló, a császárt körberajongó nőkkel, vérgőzös agyú, harcias, hirtelen haragú férfiakkal. A szereplők, miközben táncolnak, a testüket erősen igénybe vevő mozgásokat végeznek, ezzel egy időben énekelnek is, és karakteres figurákat teremtenek.

A tánckar tagjai között szintén érdekes arcok, markáns fazonok vannak. A Balassa Krisztián által vezényelt zenekar olykor őrjítő tempót diktál, ezzel is megmutatva, tébolyító, ami a korabeli Rómában történik. Várkonyi zenéje nem slágerek füzére, képes a feszültségteremtésre, a karakterek jellemzésére, a borzadályos világ kifejezésére. Miklós Tibor szövege sem avult el, nemritkán kimondottan ütős, az ember olykor gyanakszik, hogy ezt meg azt nem most írták-e bele, pedig nem, megvolt az már 1981-ben is, csak akkor nem pont ugyanazt asszociáltuk hozzá, mint manapság.

Kentaur díszletként olyan emelvényrendszert tervezett, amely jelképesen is megmutatja, hogy ki érzi magát legfelül, de hát nagyot is lehet onnan esni, sőt zuhanni. Horváth Kata a bájakból sokat megmutató női ruhákat, parádézó estélyiket, a férfiaknak izmukat fitogtató, testre simuló vagy éppen fenyegetően zárt, katonás jelmezeket tervezett. A Sári Éva által adott Agrippina akár hiú pávaként parádézik, vagy vesztét érezve, megrettenve, megtépázva magába omlik. Pavletits Béla Senecaként disztingváltnak tűnő, öltönyös, agyafúrt polgárként ármánykodik. Juvenalis szerepében Vecsei László a történet ironikus krónikása. A Csuha Lajos megformálta, rútul legyilkolt Claudius császár sem volt jobb a Deákné vásznánál. A népes szereplőgárda apraja-nagyja, így például az említetteken kívül Károlyi Krisztián, Veres Mónika Nika, Kovács Gyopár, Török Anna, Baksa András, Ágoston Máté belead apait-anyait. Sándor Dávid és Vadász Gábor két kegyetlen smasszere lidérces.

Azt nem állítom, hogy mindez egyfolytában gyomorszorító. Alapvetően egy profi módom megírt, eljátszott, elsősorban szórakoztató produkcióról van szó, aminek mégis van „huzatja”, ami, miközben jó nézni és hallgatni, igencsak fontos létkérdésekről, elviselhetetlen létről, brutális agresszióról, tragédiákról regél. De a groteszk látásmód, a vérpezsdítő, energikus táncok, a sebes tempójú dalok miatt mégis inkább jókedvre derít, mint letargiába taszít. És ez az amúgy eléggé letargikus korunkban vigaszt nyújtóan üdítő.