Előrehozott szerelem

2020. november 27. 21:49 - szerző: Papp Sándor Zsigmond

Egy újabb ünnepi film, amely pont olyan megbízható, mint a Mikulás, aki minden évben sálat és pulcsit hoz. Pontosan az történik benne, mint az eddigi összes romantikus karácsonyi történetben, csak most talán kicsit még kínosabb a dolog.

Nekem évről évre úgy tűnik, hogy az univerzális rénszarvas- vagy Jézuska-lobbi közelebb lopja a karácsonyt. Azt még meg tudom érteni, hogy a türelmetlen hatévesem már november harmadikán adventi naptárért és karácsonyi díszekért nyaggat, mert ő még nem ért hivatalosan a naptárhoz, de hogy a boltokban már gond nélkül lehessen válogatni ezekből, az szinte sokkoló. (Még ki sem hevertük a halloweent.) De nemcsak a kereskedelemben lett a november az új december, hanem a streamingszolgáltatóknál is: a Netflixen az Alkalmi randevú már a második karácsonyi vígjáték.

Rendben, annyit korrigálhatunk, hogy John Whitesell munkája nem kizárólag az év legnagyobb (kereskedelmi) ünnepéről szól, hanem általában az ünnepekről. És arról, hogy milyen borzasztó érzés szinglinek lenni az ilyen nagy családi csődületeken, amikor mindenkinek van egy-két szava (vagy kérdése) arról, hogy ivarérett felnőttként miért is jöttünk egyedül a buliba. Csak nincs velünk valami baj? Mert ezt sugallja hol burkoltan, hol nyíltan majd minden anyai és testvéri tanács, részvétteljes mosoly, ráadásul az ünnepeken (karácsony és szilveszter) még a lánykérések száma is ugrásszerűen megnő. És ehhez mind jó képet kell vágni.

Az Alkalmi randevú alapötlete kissé erőltetett, ám annál egyszerűbb. Adott egy szingli férfi és szingli nő, akik minduntalan egyedül maradnak az ünnepekre. (Csak magunk között: nehezen tudok elképzelni olyan univerzumot, ahol egy Emma Robertsre és Luke Bracey-re távolról is hasonlító ember petrezselymet árulna a hormonmegmozgató ünnepnapokon, hacsak ő nem akarja ezt kifejezetten – de rendben, fogadjuk el.) Épp túl vannak egy nem túl jól sikerült karácsonyon, amikor összefutnak a kassza előtt kígyózó sorban, hogy visszaváltsák az ajándékaikat. Szó szót követ, végül megegyeznek, hogy „szabipárok” lesznek (erre utal az eredeti cím is: Holidate, de átérzem a fordító gondjait, ezt tán még Kazinczy sem tudta volna jól megoldani): a piros betűs ünnepeket egymást támogatva vészelik át, szex és mindenféle érzelem nélkül, csupán szükség törvényt bont alapon.

Fotó: Netflix

Aki már látott két romantikus komédiát életében, annak innentől nem nehéz levezetni a filmet az utolsó képkockáig. Pedig isten bizony csak az első húsz percet foglaltuk össze. Van egy pillanat a filmben, amikor felcsillan a kreativitás halvány visszfénye. A volt pasiját és kapcsolatát sirató Sloan kifakad a vígjátékokra, mert milyen uncsi már, hogy mindig ugyanaz történik: megismerkedés, minden klasszul alakul, aztán jön egy kamukonfliktus, hogy egy kicsit mindenki sírdogáljon, majd egy nagy finálé (lehetőleg minél több ember előtt), hogy a szerelem elsöprő erővel törjön utat magának. Ekkor kezdtünk reménykedni, hogy az alkotók ezek után már nem vetik be a leszólt sablont, de itt az lesz a poén, hogy de, juszt is.

És itt jön az Alkalmi randevú legnagyobb problémája: nincs olyan jelenetmorzsa, fordulatszerűség, történetszilánk, amely ne lenne ismerős valahonnan. A film tudatosan is rájátszik az idézetekre, ám ettől még gátlástalanul csen és lopkod össze mindent mindenhonnan. (Persze mit is várhatnánk egy olyan rendezőtől, akinek a legnagyobb dobása a Gagyi mami 2. és 3. volt?) Talán csak annyit írhatunk a javára, hogy a páros jól fest a képernyőn, és valóban hihető, hogy egymásba bonyolódnak a sok álkaland után. Mert az akad bőven. És álpárbeszéd. A legkínosabb, amikor Sloan mindenáron ki akarja mondatni leendő sógornőjével a „baszás” szót egy kerti partin a család füle hallatára. Mert a távol-keleti származású lány pont olyan merev és szabálykövető, ahogy a távol-keleti származású embereket szeretjük elképzelni. És persze, hogy az a szakállas poén is előkerül, hogy mi van, ha savlekötő helyett késleltetett hashajtót adunk valakinek.

Az Alkalmi randevú kellemes időtöltés lehet egy kedvetlenül borongós novemberi délután, ha épp semmilyen elvárásunk nincs a világ és a filmművészet felé. Csak jóképű embereket akarunk látni a megszokott slamasztikában jól bevált végkifejlettel. És akkor sincs baj, ha néhány jelenetre elszundítunk a képernyő előtt. A szerelemvonatból ugyanis most sincs kiszállás.

(Alkalmi randevú, 104 perc, Netflix)