Egyre inkább a félelem és a hallgatás uralja a magyar kultúra területét

2018. november 27. 07:50 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Június végén a Belügyminisztérium csaknem négyezer kulturális közfoglalkoztatott elbocsátásáról döntött. Ezek az emberek múzeumokban, levéltárakban, művelődési házakban és könyvtárakban dolgoztak. Közülük sokan több nyelven beszélő diplomások. Szerettük volna megtudni, mi történt velük azóta. Ám úgy tűnik, a kultúra területét is egyre inkább a félelem és a hallgatás uralja.

A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ) elnöke, Csóti Csaba azt mondja: a június végén utcára került kollégáik sorsáról nem készültek felmérések, holott ez állami feladat lenne.

A 168 Órának sikerült több elbocsátott közalkalmazottal felvenni a kapcsolatot, ám egyikük sem akart névvel nyilatkozni. Beszélgettünk múzeumi dolgozókkal, múzeumvezetővel is. Ők is névtelenséget kértek. Megdöbbentő, hogy a kulturális szférában mekkora félelem uralkodik. Mindenki félti a munkáját, vagy nem akarja intézménye pályázati forrásait kockáztatni.

A kormány naponta hangoztatja, hogy a legfőbb célja a nemzeti kultúra megvédése Brüsszeltől és a migránsoktól. Holott az Európai Unió sokmilliárdos támogatást nyújt például a hazai közgyűjtemények felújítására. Az idehaza gyakorlatilag nem létező migránsoktól sem kell félteni a kultúránkat. Az igazi veszélyt maga az Orbán-kormány jelenti. A kulturális esélyegyenlőséget fenyegeti azzal, hogy a közművelődési és közgyűjteményi ágazatban szinte feudális állapotokat teremtett.

– A mi területeinken dolgozó közalkalmazottak 70 százaléka garantált bérminimumot kap. Ez havi bruttó 180 500 forint, azaz nettó 120 000 forint. Ehhez jön még a bérpótlék, ami az említett 70 százalék esetében nettó 5000 forint – közli Csóti Csaba.

Petícióban követeli a bértárgyalás megkezdését a KKDSZ Csóti Csaba sajtótájékoztatója januárban az Emmi kulturális államtitkársága előtt
Fotó: MTI/Illyés Tibor

A közszférában kilenc éve volt utoljára általános béremelés. Azóta a közalkalmazotti bértábla nem változott. Az Orbán-kormány például az egészségügyben és oktatásban életpályamodellt vezetett be, de a közművelődés szakembereinek ez sem jutott. Pedig 80 százalékuk diplomás.

– Ár-érték arányban a többi ágazathoz képest is hátrányos helyzetben kerültünk – hangsúlyozza a szakszervezeti elnök. A kulturális szférában sokak jövedelme annyira alacsony volt, hogy fel kellett emelni, hogy legalább a garantált bérminimumot elérje. Ennek következtében viszont egy teljesen torz egyenlősdi jött létre.

„Nálunk a nyolc éve pályán levő, doktori fokozattal rendelkező muzeológus bére is csak nettó 120 ezer forint. Ugyanennyit keres az érettségivel rendelkező teremőr is” – írta lapunknak egy kisváros múzeumigazgatója. Csóti Csaba hozzáteszi, ennél többet főleg a kiemelt országos intézményben dolgozó többdiplomás kollégáik keresnek. Ők átlag havi 150 ezer forintot visznek haza.

Egykor a muzeológus, könyvtáros komoly társadalmi presztízsnek örvendő értelmiségi volt. Ha ma valaki elmegy egy szupermarketbe pénztárosnak, akár havi 100 ezer forinttal is többet kereshet, mint, mondjuk, egy PhD-vel rendelkező muzeológus vagy művészettörténész.

Ezek az emberek szakmai elhivatottságból maradtak a pályán, és gondozzák a nemzet kulturális vagyonát. A vidéki múzeumigazgató azt is írta: „Egy-egy muzeológus jelenleg Magyarországon minimum 50 millió forint értékű műtárgy felelőse, de nem ritka a több száz milliós érték sem. Az állami vagyon szempontjából sem mindegy tehát, hogy milyen a múzeumok személyi állománya.”

Az éhbérért dolgozó szakemberek helyzetén azonban az Orbán-kormány nem akart segíteni. Sőt további forrásokat vontak ki az ágazatból, és szakmailag elhibázott átszervezésekkel közalkalmazottak tömegét kényszerítették el a pályáról.

– A megyei múzeumi és levéltári hálózat átszervezése 2011 és 2014 között zajlott le – folytatja Csóti Csaba. – Ennek következtében rengeteg munkatársunk hullott ki a rendszerből. Sokan maguktól távoztak, mivel még több munkát kellett volna végezniük ugyanennyi pénzért.

Ehhez jött hozzá, hogy az emberminisztérium 2012-ben elrendelte, hogy a hozzá tartozó kulturális intézményekben húsz százalékkal kell csökkenteni a bérkiadásokat. – A határozat miatt minden ötödik kollégánkat el kellett küldenünk – mondja egy országos múzeum művészettörténésze.

A KKDSZ tiltakozására a tárca kulturális államtitkársága akkor azt válaszolta: „A létszámcsökkentés nincs hatással az érintett intézmények működésének színvonalára. A létszámleépítésre a hatékonyság növelése érdekében van szükség.”

Ehhez képest alig másfél év múlva több ezer fővel töltötték fel a korábban „racionalizált” közművelődési ágazatot. Ám az intézmények már nem vehettek fel közalkalmazottakat.

– Minket arról értesítettek, hogy az elbocsátott kollégáink helyére kulturális közmunkásokat kell felvennünk – folytatja a múzeumi művészettörténész.

No de kik is azok a kulturális közmunkások? Minimum érettségizett, gyakran diplomás értelmiségiek. Munkanélkülivé váltak, mert, mondjuk, elmúltak 45 évesek, és sehol nem kellettek. Vagy pályakezdők, esetleg olyan nők, akik több gyerek szülése után nehezen tudnak visszakerülni a hivatásukba. A kulturális közmunka számukra mentőövnek tűnt: legalább a végzettségüknek megfelelő helyen dolgozhatnak, és még kereshetnek is. Aztán szembesültek azzal: valójában jogon kívüli, szegregált emberekké váltak. A kultúra napszámosai lettek. Magyarországon az általános minimálbér nettó 84 700 forint. Ennyit kap a vécépucoló is, ha egy cég felveszi. A kulturális életben dolgozók bére ezt nem éri el, ők napi nyolcórás műszakkal havi 70 800 forintot keresnek. (Egyébként a kevésbé képzett „normál” közmunkások bére havi 55 000 forint.)

– Ráadásul a közmunkásoknak csak a 20 napos alapszabadság jár. Nem számít az életkor és a szakmában eltöltött évek. A gyerekeik után sem kaphatnak pluszszabadnapokat. És legfeljebb egyéves munkaszerződést köthetnek velük – jegyzi meg Dobrovits Orsolya, a KKDSZ irodavezetője.

A kulturális közmunkásokat is a Belügyminisztérium felügyeli. A többdiplomások ügyeit is a szürreális nevű Közfoglalkoztatási és Vízügyi Helyettes Államtitkárság intézi.

Az állam számára ők tehát rendészeti problémát jelentenek. Megalázó, megbélyegző stigma ez. Dobrovits Orsolya hozzáteszi: vannak olyan közgyűjtemények és közművelődési intézmények, ahol azokat vették vissza közmunkásnak, akik korábban alkalmazásban voltak náluk. A fővárosi intézményeknél az állomány körülbelül 20 százalékát kulturális közmunkásokkal töltötték fel, vidéken ennél is jóval nagyobb volt az arányuk. A helyi önkormányzati vezetők közül sokan úgy érezték, segítő kezet nyújtanak azzal, ha kulturális közmunkásként dolgoztatják azokat, akiknek a munkahelyi jogviszonyát előtte megszüntették. Az intézmények pedig kapva kaptak a közmunkásokon, mivel nekik nem kellett fizetést adniuk. A közmunkásnak leminősített kollégáik ingyenes munkaerőt jelentettek számukra. Az országos foglalkoztatási program költségeit az állam finanszírozta. A vidéki múzeumigazgató azt is írta lapunknak: amikor négy éve posztjára került, vele együtt négyen voltak alkalmazásban a múzeumban. Kötelezték, hogy ebből egy főt küldjön el, így maradtak hárman, ami semmire nem volt elég. Kénytelen volt ő is közmunkásokat felvenni. Az elmúlt évben már 12 közmunkásuk volt, köztük diplomások is. A létszámuk tehát jóval meghaladta az alkalmazottakét.

Bálint Mónika a Magyar Szegénységellenes Hálózat munkatársaként tavaly augusztusig vezetett csoportot kulturális közfoglalkoztatottaknak. Kutatásokat is végeztek. Azt tapasztalták, hogy főleg a fővárosi intézményben dolgozó diplomás közmunkások élték meg nagyon megalázónak a helyzetüket.

– Úgy érezték, őket nem kezelik egyenrangúként a munkahelyükön, hiába van ugyanolyan végzettségük, mint másoknak. Volt, ahol nem köszöntek nekik, helyileg is elszeparálták őket. Ha valaki korábban magasabb pozíciót töltött be, még inkább megviselte az alárendelt szerepe. Elvileg a diplomás közmunkások is csak kisegítő munkát végezhettek. A munkaerőhiány miatt ezt sok helyen nem tartották be. A felsőfokú végzettségű közmunkások – nem hivatalosan – szakmunkát is elláttak. Egyikük muzeológusként részt vett egy kiállítás katalógusának elkészítésében. De mivel közmunkás volt, a nevét nem tüntették fel a többiek mellett a katalóguson. Megalázásukhoz tartozott, hogy a Belügyminisztériumtól e-maileket kaptak, milyen piaci területeken helyezkedhetnének el. Például a nyugdíj előtt álló történész elmehetett volna minimálbérért targoncásnak vagy hegesztőnek – sorolja Bálint Mónika.

Akadt olyan múzeum is, amely meghirdette: pályakezdőket keres gyakornoknak. Valójában kulturális közmunkásoknak vettek fel fiatalokat.

Anna két éve diplomázott művészettörténész szakon Budapesten. Évfolyamtársaitól hallotta, hogy az egyik múzeum pályakezdő művészettörténészeket keres. Felvételi beszélgetésre is behívták. A lánynak ugyan elmondták, hogy kulturális közfoglalkoztatottnak tudják felvenni, de fogalma sem volt arról, hogy az mit jelent. Örült, hogy bekerül egy múzeumba. De csalódnia kellett.

– A hetvenezer forintos fizetés nem tesz jót az ember önbecsülésének.

Szüleimnél laktam, különben nem tudtam volna megélni. A múzeumban a közvetlen kollégáim is művészettörténészek voltak, hozzám képest persze sokkal jobban kerestek. Nekem napi nyolc órában fotókat kellett digitalizálnom. Ehhez nem kell diploma, bárki meg tudja csinálni. Ment a klikkesedés. Azokat a munkákat, amiket a státuszos kollégáinknak nem volt kedvül megcsinálni, odadobták nekünk, közmunkásoknak.

Anna több mint egy évig bírta ezt, azután felmondott. A szakmájában azóta sem tudott elhelyezkedni, jelenleg recepciós egy cégnél. Nem szereti, de háromszor annyit keres, mint a múzeumban. Menedzsertanfolyamra jár, s azt is tervezi, hogy külföldre megy. Kint talán nem kellene a hivatását feladnia. Szerinte a kulturális közmunkaprogram leginkább a kormánynak jó arra, hogy a diplomás munkanélküliséget a statisztikákból eltüntesse. A közmunka ugyanis munkaviszonynak számít.

Tamás könyvtár szakot végzett Budapesten, későbbi felesége az évfolyamtársa volt. Könyvtárosi fizetésükből nem tudtak lakást venni. Albérleteztek. Tamás anyósa egy alföldi kisvárosban élt, s amikor meghalt, a lakását lánya örökölte. A házaspár beköltözött a kisvárosba.

– Tíz éve már ennek – mondja a férfi. – Hogy többet keressünk, a város egyik nagyobb könyvesboltjában vállaltunk munkát. Én boltvezető-helyettes lettem. Úgy két éve a könyvesbolt csődbe ment, és a nejemmel utcára kerültünk. Mindketten ötven fölött voltunk, amikor kulturális közmunkára jelentkeztünk a helyi könyvtárba. Egyéb megoldást nem találtunk. A könyvtár raktárában dolgoztunk.

A nélkülözésekbe Tamás felesége belebetegedett. Fél éve meghalt. A férfi egyedül maradt, július óta csak „normál” közmunkát kap. Ároktisztítás, utcaseprés, mikor mi adódik. Havi ötvenötezerért.

A kormányt láthatóan nem érdekli a kulturális ágazat és a közmunkások sorsa. A KKDSZ több konferenciát is szervezett, meghívta az Emmi és a Belügyminisztérium illetékeseit is. Egyikük sem jött el.

Amikor 2013-ban az állam elindította az első kulturális közfoglalkoztatási programot, 2,5 milliárd forintért négyezer embernek biztosított közmunkát. A szakmában úgy vélik, ennél az is jobb lett volna, ha feleannyi emberre fordítják a pénzt, de őket ugyanolyan feltételekkel alkalmazzák hosszú távra, mint a többieket.

– Mi mindig azt képviseltük, hogy a kulturális közmunka tarthatatlan és megalázó. Ám az, ahogyan ezeket az embereket utcára tették, még megalázóbb. Ráadásul a közszférában júniusban létszámstopot rendeltek el, s ez az állami fenntartású közművelődési intézményekre és közgyűjteményekre is vonatkozik. Vagyis ha akarnának, akkor sem tudnának felvenni senkit – állítja a KKDSZ elnöke.

A hetvenezer forintos fizetés nem tesz jót az ember önbecsülésének
Fotó: 168 Óra archív

Az anyagilag kivéreztetett vidéki önkormányzatoknak sincs forrásuk a helyi kulturális intézményeik fejlesztésére. Vidéki múzeumigazgatónk azt írta: június óta már csak „normál” közmunkában tud elhelyezni embereket, havi nettó 55 000 forintért. Ennyi pénzért már nem lehet őket a múzeumnál tartani. Egyikük sem maradt meg a saját szakterületén.

A Policy Agenda tavaly a közmunkások társadalmi megítélését kutatta. 500 kis- és- középvállalkozótól azt kérték: értékeljék 1-től 5-ig, mennyire alkalmaznák a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó munkavállalókat. Kiderült, a közmunkásokkal szemben a legerősebb az előítélet.

– Őket ítélték meg a legnegatívabban. A cégvezetők 80 százaléka a közmunkásokat egyáltalán nem venné fel – magyarázza Kiss Ambrus, a Policy Agenda vezető elemzője. – Inkább választanának idős munkavállalókat, megváltozott munkaképességűeket, pályakezdőket, sőt, külföldi vendégmunkásokat is. A közmunkások rossz megítélése összefügghet azzal, hogy a kormány a rendkívül alacsony bérekkel leértékeli őket. Az ellenzék is hangoztatja: a közmunka nem értékteremtő. Ez sokakban úgy csapódik le, hogy nemcsak a közmunka rendszerével van baj, hanem azokkal is, akik benne dolgoznak.

Az Alaptörvény előírja a művelődéshez való jogot. Ezt, főleg vidéken, az iskolákon kívül csak a helyi könyvtár, faluház, múzeum biztosíthatja. Ha az intézmények megfelelő működésének feltételeit nem garantálják, az állampolgárok alkotmányos joga sérül – hangsúlyozzák a szakszervezet munkatársai.

Tegyük hozzá, a kulturálisan is egyre jobban leszakadó régiók a politikai propaganda könnyű terepévé válnak. Így a kulturális esélyek csökkentése a hatalom ideológiai céljait is szolgálhatja.