Egyforma köztünk a különbség! - Sziámi dalépítő kirakós játéka az interneten

2020. augusztus 4. 13:10 - szerző: Barát József

Minden magyar popfesztivál ősapja Müller Péter Sziámi, a később hatalmasra nőtt Sziget Fesztivál ötletadója és első szervezője, aki a miskolci Bartók Plusz Operafesztivált is megalapította. Sziámi idén, a COVID-válság idején a világhálón új ötlettel, afféle társszerző játékkal jelentkezett. A hálózat középpontjában természetesen a dalok vannak.

A Sziget Fesztiválnak azt a szlogent találtad ki: Kell egy hét együttlét. Mostanában viszont elkezdtél valamit, aminek azt a mottót lehetne adni: Kell egy év együttlét.

Általában a legegyszerűbb hívószavak a legigazabbak, nyilván azért, mert kell a közös nevező ahhoz, hogy mások is igaznak érezzék azt, amit az ember megfogalmaz. Így lett a Szigettel is, amely valóban ezzel a mottóval kezdődött, majd óriásira nőtt, és egy időre elhagyta ezt a szlogent. Ám a kollégáim épp mostanában visszavették. Nem találtak igazabb közös nevezőt. Amikor egy év együttlétről beszélsz, nyilván a YouTube-os Napidal „projektemre” utalsz, amely mostanában az életem egyik fókusza lett. Január elején támadt egy elsőre egyszerűnek tűnő ötletem. Arra gondoltam, hogy egy évig minden- nap írok egy dalt, pontosabban egy dalvázlatot, egy strukturált dalszöveget, kitalálva hozzá a tempót, a tagolást, a szerkezetet, a hangsúlyozást, esetleg az énekdallamot, amit kitennék egy YouTube csatornára azzal, hogy társszerzőt keresek hozzá. Szinte evidens gondolat. Mint ahogy annak idején nagyon egyszerű volt minden idők legsikeresebb internetes kampánya is: egy angol srác még a világháló történetének kezdetén közzétett egy rövid kis felhívást: Join me! Csatlakozz hozzám! Ennyi volt. És tömegek csatlakoztak hozzá.

Nem kérdezték, hogyan, miért, miben?

Semmit sem kérdeztek, és ez nem is hülyeség, mert az ember társas lény, aki szeret együtt lenni másokkal. A magyar együtt szó egyébként nagyon szép, mert kifejezi azt is, hogy külön-külön mindenki csak egy, de nagyon sok mindenben mi emberek egyek vagyunk. Hasonlóak, összetartozók. Hogy magamat idézzem: „Egyforma köztünk a különbség...” Én általában is azt gondolom, hogy ami az összetartozás felé mutat, az jó, ami ettől eltérít, az veszélyes és káros. A történelem is folyamatosan ezt szemlélteti. Nekem például egy pillanatig sem jut eszembe az, hogy ne mondhatnám ki bárhol, bármikor jó érzéssel, hogy én ember és magyar vagyok. Aminek kicsit se mond ellent a „Ne legyél túl magyar!” című szövegem sem, amit a napokban kitettem a Napidalra. Ezen persze pont azok akadtak ki, és főleg azok értették félre, akikről szól, és azonnal el is küldtek engem mindenfelé. Természetesen álnéven írva neveztek gyávának, mondván, hogy nem vállalom a magyarságomat. Innen és ezúton is üzenem, hogy én magyar költő és magyartanár vagyok (meg francia-), és már gyerekkoromban versbe szedtem a székelyföldi Rapsóné várának legendáját és Botond bárdját. A dalszöveg egyébként így kezdődik: „Nem árt tudni, hogy mi a Magyar/ De meg ne kérdezd, hogy ki a Magyar”... És a refrén oda fut ki: „ne legyél túl magyar!” Érdekes volt olvasni a reakciókat. A reménytelenül buta névtelenül gyalázkodóktól elbúcsúztam, a jó szándékú félreértőkkel elbeszélgettem, a határon túli barátaimnak megírtam, hogy kicsit sem róluk szól (hiszen sokszor elmondtam, mennyire nagyra becsülöm, hogy az egzisztenciájuk, olykor az életük kockáztatásával is megmaradtak magyarnak), hanem a nem létező őseikkel hivalkodó itthoni, uszító álmagyarokról. Aztán kitettem Juhász Gyulának, a magyarság sorsát József Attila előtt talán legpontosabban megfogalmazó költőnek a rokon gondolatát: „Aki nagyon magyarkodik, az nem nagyon magyar.” Ő is kapott, ne félj!

Tehát naponta kiteszel egy dalszöveget a netre.

Így van. Januárban nekiláttam, és mindennap megírtam egy dalvázlatot azzal, hogy abba kell hagyni, ha unom, ha elfogy a mondandóm, vagy alámegyek a színvonalnak. De nemhogy nem untam meg, vagy nem lett gyengébb a dolog, hanem egyre jobban élveztem, bekerült a bioritmusomba. Amikor már 107 dalszövegnél tartottam, április 24-én, tehát már vastagon a járvány idején, akkor azt mondtam: oké, kezdhetjük! És elindítottam a YouTube csatornát, amelynek a neve Napidal Sziámival 365+1, mert egy évre tervezem, és ugye, szökőév van... Naponta kiteszek egy leírt és metronómra fel is mondott dalszöveget, és várom rá a megzenésítéseket. Tanítok csoportokat egyetemeken, az Íróakadémián, Turczi Istvánék VersDal Akadémiáján – gondoltam, majd jelentkezik húsz-harminc ember, akikkel létrehozunk egy virtuális dalműhelyt. Hanyatt vágott a meglepetés, amikor néhány nap alatt több mint ezren iratkoztak fel a csatornára. És a sziaminapidal@gmail.com címre özönleni kezdtek a megfejtések.

Fotó: Marton Meresz

Láttam a neten, hogy eddig nyolcvannyolc dalt tettél ki az oldaladra. Azóta már 1500 a feliratkozók száma, és a Facebookra is kitett dalszövegek olykor ötvenezer embert érnek el. Hány értékelhető dal érkezett?

Több mint száz szerző kapcsolódott be a munkába, és a dalok száma meghaladja a háromszázat. Ennél nagyobb öröm ritkán adódott az életemben. Ha belegondolsz, ez maga a dalból szőtt világháló, amit nem manipulál sem érdek, sem kereskedelmi vagy médiaambíció, sem a slágerlisták. Úgy gondolom, a dal a legsűrűbb része, az ősi közepe annak, amit művészetnek hívunk, és itt valami nagyon erős és fontos dolog történik, ha a dal hirtelen képes ennyi embert összekapcsolni.

Te már írtál számokat a magyar rockszcéna nagyon sok szereplőjének, közöttük Bérczesi Róbertnek, Bródy Jánosnak, Dés Lászlónak, Koncz Zsuzsának, Odettnek, Tolcsvay Lászlónak, Zoránnak, Kiss Tibinek. Ilyenkor az ő bőrükbe kell belebújnod. Van-e olyan, hogy egyszer csak magadra ismersz egy dallamban, amelyet egy vadidegen írt a versedre? És azt mondod: hiszen ez is én vagyok!

Minden érkező dal ilyen. Páran felszisszentek: hogy bírom ezt a strapát, hogy mindennap írok egy szöveget? Pedig szó sincs arról, hogy ezt bírni kellene, ha fókuszálok, megy kényelmesen, örömmel, még úgy is, hogy a feleségemmel naponta leforgatjuk hozzá a videót is, sőt, mindenkivel, aki beküld egy dalt, felveszem a kapcsolatot. E-mail címet és telefonszámot cserélünk, és órákig beszélgetünk, közösen fejlesztjük a dalt. Akkor is, ha az illető szakmabeli, és akkor is, ha kezdő. A társszerzőim között több Kossuth-díjas, népszerű fiatal és idős zenész mellett kezdők és műkedvelők is vannak. Mindig arról beszélgetünk, hogy mi tenne jót az ő dalának. Naponta öt-hat emberrel beszélek, például elmondom, hogy nem stimmel egy hangsúly, vagy miért gondolom, hogy az adott dal a szöveghez túl gyors, esetleg azt, hogy bár nagyon jó a zene, amit küldött, de más a hangulata, mint ami a szöveghez illene. Komolyan vesszük a közös munkát akkor is, amikor valaki élete első dalát küldi be. A beküldőkkel (köztük például a Kalákával, Polgár Péterrel, Kiss Lászlóval, valamint kevésbé ismert szólistákkal és zenekarokkal) közös műként már több számot bejelentettünk az Artisjusnál, ezeknek a daloknak megkezdődött a saját sorsuk. Azokat a szerző is játszhatja vagy továbbadhatja előadóknak, zenekaroknak. Ez a projekt nem egy tehetségkutató, hanem igazából egy nagy közösségépítő kirakós játék. Ezzel a felhívással egyszerre tudtam megszólítani egy kilencéves templomi orgonistagyereket, Szakcsi Lakatos Bélát, Jávori Fegyát, Darvas Ferencet, Másik Jánost, Sebestyén Áront, a Pál utcai fiúkból Leskovits Gábort, a Lóci játszik vagy épp a Villanyrendőr zenekart, a szintén miskolci Sziklai Zoltánt, és több mint száz, a nagyközönség számára még ismeretlen embert. Emblematikus mozzanat, hogy jelentkezett egy gitártanár-zeneszerző, akinek annyira megtetszett az ötlet, hogy mindennap – tegyük hozzá: tehetségesen – megzenésíti az aktuális szöveget. Ebből izgalmas partnerség, végül barátság alakult ki. Vele, Schwenk Andrással is van már olyan közös dalunk, amelyikről azt gondolom, hogy maradéktalanul érvényes, például a Halpedikűr című groteszk sanzon, amelyet be is jelentettünk szerzőtársként. A háló, amely így szövődik, egyszerre kiterjedt és mély, számomra megkérdőjelezhetetlenül nagyon jó dolog.

Beszélgetés közben eljutottunk a művészettől a mesterségig. Addig, hogy vajon a popzeneírás tanítható, tanítandó-e. Adódik a kérdés, amiről manapság sok vita folyik a Demeter Szilárd által készített nemzeti könnyűzenei stratégia kapcsán: szükség van-e állami szponzorációra? Kellenek-e járási popzenei műhelyek?

Nem látom, hogy miért kellene ellenezni, ha van egy olyan szándék, hogy a népszerű, mai zene is az oktatás része legyen, hogy létrejöjjenek olyan pontok, ahol a kreatív zenei szándék és a tehetség akkor is meg tud nyilvánulni, ha valakinek nincsen rá pénze. Vagy hogy ne legyen kizárólag fővárosfókuszú a popélet. Sokszor dolgoztam nem budapesti zenészekkel, akik a kétségtelen tehetségüket még komoly pluszmunkával is nehezebben tudták érvényesíteni. Én azt látom, hogy itt két alapvető cél van: az egyik, hogy mindenkinek legyen módja a zenélést tanulni és művelni (lásd még: A zene mindenkié!), másrészt, hogy exportképessé tegyük a magyar könnyűzenét. Ezek számomra elfogadható és progresszív gondolatok. A pop-rock-alter-dzsessz műfajok ma Magyarországon – leszámítva a sztárokat – nem élet- és fejlődőképesek támogatás nélkül. A könnyűzene tanítása tehát hasznos, nagy hozama lehet. Próbahelyek, stúdiók létrehozása közösségi használatra – kikezdhetetlen javaslat. Persze, az már egyéni döntés, hogy ki hogyan tud illeszkedni egy ilyen rendszerbe, ki mit kezd vele. Viszont ha annak idején Bozóki András, most Demeter Szilárd vagy bárki más erre jelentős pénzt tud szerezni állami forrásból, az jó, hiszen eddig ez a művészeti és pedagógiai ág alulértékelt volt. A pop- és a rockzene megkérdőjelezhetetlenül nagy teret foglal el a fiatalok és az idősebb fiatalok életében. Én ezt a bőrömön érzem, nemcsak évente (az AndFriendsszel és más formációkkal) sok ezer embernek fesztiválozó és klubozó énekes szerzőként, hanem mert a még otthon lakó három kisebb gyerekemmel is együtt hallgatom a track listjeiket. A dal az egyik legerősebb dolog, egy jól sikerült szám akkorát tud ütni a világon, mint egy nagyobbacska atombomba. Gondolj bele! Van valami, ami három perc, olyan illó anyagokból készül, mint hangok, szavak, akkordok, rímek, és tízmillió ember naponta meghallgatja, ugrabugrál rá, meg együtt üvölti. A dal nagy misztérium.

Fotó: Marton Meresz

Hiszen az egyik dalból Marseillaise is lehet, a másikból Örömóda.

Más dolog persze, hogy én mindig azt is gondoltam, hogy alkotóként csak az az ember lehet szabad, aki nem kiszolgálója semmilyen rendszerérdeknek. Ha ezt tudod, akkor nem mehetsz bele abba a csőbe, hogy vagy kormánypárti művész leszel vagy ellenzéki. Mert ha ebbe behúznak, akkor véged van. Akkor már nem vagy szellemi ember. Akkor közéleti ember vagy. Én szabad szellemi lény, költő, dalszerző akarok maradni. Olykor értem, és olyankor értelmezem is a dolgokat. Egyenként és együtt. Általában versben vagy dalban.

Tudok valakit, aki azt mondta, hogy ő nem a „sem sem”, hanem az „is is” embere.

Ezt a közhelyet is én mondtam. De kiegészítem azzal, hogy semmiképpen sem vagyok a „vagy vagy” híve sem. Zseniális barátom, Király Tamás, mielőtt agyonverték, megkért, hogy írjak mottót egy vele megjelent interjúhoz. Azt írtam: „A mi életünk meghatározó élménye az volt, hogy nem csupán toleránsnak kellett lennünk, hanem nekünk az intoleranciával kellett toleránsnak lennünk.”

Azt mondod tehát, hogy nem akarsz csatlakozni a hadhoz. Egyik oldalon sem. De ettől még újra és újra szálka lettél a hatalom szemében. Legutóbb éppen a Tézisek a kultúráról című versed lett valamiféle induló a színházi törvény elleni tüntetés résztvevői számára. Baj, hogy az lett?

Eredetileg versként jelent meg a Magyar Műhelyben hat éve, vizsgaanyag volt a MOMÉ-n, és jelenlegi zenekarommal, az AndFriendsszel, azon belül Winterwerber Csabával és Kirschner Péterrel írtunk belőle dalt, azt is már jó pár éve. A felhasználás már nem a gyártó felelőssége. Ha megnézem például a Napidalt, a sorsa szerint az is épp úgy kiterjedhet, mint a Kodály-módszer vagy ahogyan a nyolcvanfős Sziámi-nyaralásból néhány év alatt kinőtt a félmillió embert idevonzó Sziget Fesztivál. Valami olyasmi akart megszületni akkor és ott, ami nekem eszembe sem jutott, pedig folyománya volt annak, amit elkezdtem. Amit én csinálok, az személyes, de ha megtörténik a csoda, akkor akár ki is terebélyesedhet. És az sem elképzelhetetlen, hogy lesznek találkozási pontjai az alakuló intézményrendszerrel.

Neked a versek, dalszövegek mellett a fesztivál a műfajod. Nem tudjuk, hogy a COVID miatt mikor lehet megint fesztiválozni. Most mi lesz? A popzene a netre költözik?

Nem tudom, hányadik napon megszületett a Lesz még itt fesztivál című dalszöveg, amelyhez nagy, élő kórust képzelnék. A dal így kezdődik: „Most a csendben úgy van ez, találgatjuk, hogy mi lesz. Sehol se vagy mindenütt? Széjjelszór vagy összegyűjt?” A refrén pedig így szól: „Lesz még itt fesztivál óó, lesz még itt egy kiváló fesztivál! Lesz még tánc és lesz még ének, újra minden test és lélek, élni jár, élni jár, élni jár.” Csak egy dal, de emlékszel, mit mondtam az atombombáról? Hátha...