Egyetlen levegővétellel

2019. augusztus 9. 11:05 - szerző: Herskovits Eszter

Koncertet adott Iggy Pop a Budapest Parkban. A tőle megszokott elemi, nyers erővel énekelte végig a másfél órát. Nem hagyott pihenőt, persze a közönség szemlátomást nem is igazán vágyott rá.

Közhely, hogy Iggy Pop számára a kor nem tartozik az élet nagy horderejű ügyei közé. Hogy noha a felsőteste, az ikonikus, első blikkre tényleg hetvenkét éves, ahogy megjelenik vele a színpadon, már nem az elnyűtt test látszik. Annak, amit ő képvisel – az örök és elpusztíthatatlan rocknak – nincs teste. Sem öreg, sem fiatal. Közhely ez mind, igen, de nem lehet úgy írni Iggy Popról, hogy ne essen szó a döbbenetes kortalanságáról.

Főleg nem egy ilyen koncert után. A Budapest Parkban egy órával a koncert előtt már gyülekeznek, szól az előzenekar. Fogy a sör és a sült krumpli. Hátulra helyezkednek a hetvenesek, a harmincas vagy inkább negyvenes ifjúság előrenyomul, ott keres helyet. Legalábbis a többség, itt a közönségnél sincsenek kőbe vésett szabályok.

Iggy Popnál meg sosem voltak. Kezdődik a koncert, néhány akkordnyi időre marad csak egyedül a zenekar, Iggy Pop berobban a színpadra, I wanna be your dog, harsan fel hibátlanul, elemi erővel. Nincs felesleges tapsoltatás, a közönség mesterséges izzítása. Nincs felvezetés. Punk rockkal rúgja be a bulit. Vagyis a punk rock prototípusával: ’69-ben íródott a szám, nagyjából egy évtizeddel előzte meg a korát.

És végig szemberöhögi a konvenciókat. Harmadikként már az egyik legismertebb sláger, a The Passenger szól. Nem az a finom falatokat a végére hagyó típus. De nincs is rá szüksége, a koncert nem ül le, nincs pihenő, sem pillanatnyi megingás. Egyetlen levegővétellel letolja az egészet.

I got a lust for life, vágyam van az életre, énekli. Vitathatatlan. Ez az életigenlés, a csillapíthatatlan vitalitás határozza meg az estét. Ez adja meg az alaphangot.

Bevallom, nekem mindig is Nick Cave volt az etalon, már ami az előadói színvonalat, az előadás erejét és persze a zenei minőséget illeti. Több koncertjén voltam, Bécsben és Budapesten, fesztiválon és stadionban, de nem számított a közeg, mindenhol hozta ugyanazt a csodát: egyszerre sok ezer ember volt meggyőződve arról, hogy végig a szemébe nézett és csak neki énekelt.

A Nick Cave-mérce tehát nagyon magas, nem sokan lépik át. De Iggy Pop magasan felette van. Pont ugyanolyan intenzív a kapcsolata a közönséggel. A Search and Destroyt már velük énekli, egészen közel megy a kordonhoz, így elérik, mit elérik, ölelgetik, és persze szelfiznek vele. Ő pedig még mindig ugyanazzal az elemi erővel énekli, hogy Somebody gotta save my soul, valaki mentse meg a lelkemet. Jelentkező bőven van, sok tucatnyi kar nyúl ki érte, a biztonságiak nem túl nagy örömére.

A Montreux-i Dzsesszfesztivál Iggy Pop
Fotó: Valentin Flauraud

– Épp azon gondolkodtam, hogy mikor lesz már David Bowie-feldolgozás – mondja a férjem, amikor végre felhangzik a The Jean Genie. David Bowie nyugodtan nevezhető így – mestere, sőt megmentője volt azokban az időkben, amikor kortársai nem fogadtak volna nagy tételben arra, hogy Iggy Pop meg tud szabadulni a kábítószer-függőségétől. A példakép emlékére szól tehát a szám, persze hibátlanul ez is.

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ér a koncert. Elillan ez a másfél óra. Most sincsenek felesleges körök, Iggy Pop integet, lemegy a színpadról, de nem várja meg a szokásos, perceken át tartó tapsorkánt – persze elkezdődik az így is –, már jön is vissza. Vagyis csak jönne. A zenészek sehol. Ők már befejezték, tízig tartott a koncert, és úgy tűnik, náluk vannak betartandó szabályok.

Iggy Pop egyedül marad, de persze hogy nem vonul le csak úgy, csendben. Előtte még összetöri a mikrofonállványt. Rutinos rockermozdulat ez, nem az a tüzes Jimi Hendrix-i gitártörés, inkább önironikus kikacsintás, szép befejezése egy koncertnek – és folytatása egy még nagyon is aktív életútnak.