Egy nyár Andrássy Katinkánál
Művésztelep, magasan Nizza fölött. Kanyargós hegyi utak tetején. Talán négy-öt kilométer, de sokkal többnek tűnik a hajtűkanyarok meg az autóbuszok zötykölése miatt. Öröm kiszállni végre!
Férjemmel, Somlyó Györggyel mi voltunk az első magyarországi vendégek, 1962 nyarán. Egyedül nem tudta volna fenntartani Katinka a telepet, de olyan támogatói voltak, mint Pablo Picasso, Yehudi Menuhin és Bertrand Russell professzor.
A „telep” hatalmas kiterjedésű erdőség volt. Nem a mi erdőfogalmaink szerint való. Beláthatatlan kuszaságban, egymásba gabalyodott olajfák és fügefák rengetege. Ehetsz, ha akarsz, egész nap érett fügét és olajbogyót.
A „telepen” három ház áll egymástól elég nagy távolságban. Szoba-konyha-fürdőszobás mindhárom. Kisméretű, de kényelmes lakások. Odalent pedig éjjel-nappal zúg a tenger.
Az egyik házban Pierre M’Poy dél-afrikai néger fiú, a másikban Sudhir Kakar indiai író, és mi ketten a harmadikban. Katinka háza jóval lejjebb, a kanyargós hegyi úton. Hatalmas konyha, tágas szalonféle és a háló. A szalonban egyik este kérésére verseket mondtam. Vendége volt aznap, rokona, Szapáry grófnő Svájcból.
Babits Mihály Balázsolás című versét, Kosztolányi Dezső Hajnali részegségét és József Attila Töredékjét mondtam. Kért, hogy ismételjem meg a Töredékeket. Az utolsónál lehajtott fejjel ült. „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” Láttam, hogy sír.
Naponta lejártam Vence-ba, kanyargós hegyi utakon, a piacra vásárolni. Mindig nagy sétáló voltam (még ma is, nyolcvanöt évesen három órát járok a pulimmal). Néha meghívtam Katinkát lecsóra, palacsintára (húst nem evett), ő meg minket kuszkuszra. Néhány évig nála nyaralt két fiúunokája Angliából, úgy emlékszem, Szabó Zoltán fiai. Amikor felvitt minket nyitott sportkocsiján a vízesésekhez, és megpillantottam egy feneketlen, koromfekete tengerszemet (még ma is látom, iszonyatos kép!), belém állt a görcs a vásott kamaszok miatt. Néhány órácskára ottfelejtett minket, és leszáguldott Nizzába bevásárolni. Szó szerint: száguldott – egyszer sikerült rávennie, hogy vele menjek. Nem vagyok ijedős, sem imádkozós alkat, de Katinkának sikerült belőlem mindkettőt kiváltania.
El akart vinni minket Picassóhoz (negyedóra kocsival az ő tempójával), de a Mester éppen Párizsban volt. Helyette elmentünk Biotba, az üvegfúvó műhelybe. Ma is itt áll szobámban a vízzöld színű bioti váza. Az, hogy vízzöld, nem sokat mond, de az üvegben foszforeszkálnak a vízgyöngyök ezrei.
Itt, Vence-ban ért minket Marilyn Monroe halálának a híre. Megölték? Öngyilkosság? Máig nem tisztázott. Norman Mailer könyve, a Marilyn is e ritka, különös csodáról szól, a szerencsétlen kis árváról, a világ szexkirálynőjéről, akinek talán egyetlen boldog perc sem jutott osztályrészül. „Egy görcsösen szorított telefonkagyló s egy senki-se hallotta utolsó sikoly” – így kezdődik Somlyó György verse, az In memoriam Marilyn Monroe.
Esténként a csillagos égbolt alatt ez a Pierre M’Poy afrikai barátunk néger spirituálékat énekelt. Én magyar népdalokat. Másnap kottapapírt hozott, hogy lejegyezzen közülük néhányat. Az indiai fiú pedig útra kelt. Úti terveiben szerepelt egy budapesti látogatás is. Jeleztük anyósomnak, hogy ne lepődjön meg, fogadja szeretettel. Néhány napot nálunk fog tölteni. Anyósom mégis meglepődött, mert amikor reggel teázni hívta volna, a nagyszobánk közepén egyszemélyes sátor állt, abban aludt becipzárazva Sudhir Kakar. Így aludt ott egész héten át, amíg hazánk fővárosával ismerkedett.
Andrássy Katinkával még egyszer találkoztam. Az évszámot már nem tudom. Budapesten járt, múzeumot nyitott, és megnézte valamelyik előadást a Nemzetiben, amelyikben játszottam. Akkor még állt a Nemzeti a Blahán.
Atyám, Vitézcsernus is eljött, és előadás után olyan mély tisztelettel csókolt kezet Katinkának, hogy alig bírtam megállni nevetés nélkül. Mert emlékeztem fiatalkorom atyai mondataira, amelyekben ízes szavakkal ócsárolta Károlyi Mihályt és az egész „vircsaftot”. Különös, nem? Bizonyos dolgok vissza-visszaköszönnek az időben.
