Cseresnyés-emlékezet – Egy tehetségmentő kollégium története

„Aranyak a sárban. Milyen jó lenne valami olyat tenni értük, hogy ne vesszenek el a sártengerben! Közös összefogással tanítani, nevelni őket, felsegíteni őket annyira, hogy valamikor beleszólhassanak a magyar élet vezetésébe” – Szénási Gyula kopáncsi tanyai tanító szavai 1938. január 6-án hangzottak el. Így kezdődött a hódmezővásárhelyi Cse­­resnyés Kollégium története. A nyolcvanadik évfordulóra készülve beszélgetünk a mai Cseresnyés könyvtárában e történet fő dokumentátorával, Pataki Béla nevelőtanárral abban az épületben, amely az idén ötvenéves.

2017. augusztus 9., 06:51

Szerző:

– A korábbi évfordulókon kis könyvet adtak ki, idén tavasszal is voltak megemlékezések a kollégiumban. Most pedig dokumentumfilm készül, amelynek a tanár úr a forgatókönyvírója, operatőre, rendezője.

– Huszonhárom éve dolgozom a kollé­­gium­­ban, ez idő alatt megismertem a teljes történetét. Az eseményeket most felpörgette, hogy az épület idén lett ötvenéves. Tavaly megnyertünk egy pályázatot az emlékév szervezésére. Mint ahogy a kezdet kezdetén is a tehetséges diákok kerülhettek be a tanyai tanulók otthonába, a pályázatba, amelynek a Cseresnyés csillagok címet adtuk, diákokat is bevontunk. Én vállaltam ennek történeti részét, fotókat, hangdokumentumokat, archív filmeket próbáltam összeszedni. Az ünnepségre elkészült az emlékkötet, amelynek DVD-mellékletére rákerültek ezek a dokumentumok.

– Idézzük fel a Cseresnyés Kollégium születését.

Pataki Béla

– Vásárhelynek a harmincas években óriási tanyavilága volt, sok elemi iskola működött, de a legtöbb jó tanuló gyerek a négy elemi után elkallódott. 1929-ben nyílt meg a Bethlen Gábor Gimnázium internátusa az ógimnázium épületében, amely ma az Alföldi Galériának ad otthont. De ez fizetős volt, csak a jómódúak gyerekei jutottak be. 1938. január 6-án a református egyház nevelésügyi konferenciáján Szénási Gyula kopáncsi tanító javasolta, hogy létre kellene hozni egy ingyenes parasztinternátust, hogy a tehetséges szegény gyerekek is tudjanak továbbtanulni. Neki is volt egy ilyen tanítványa, Tószegi Péter (később agrármérnök lett, egyetemi tanár, a keszthelyi Agrártudományi Egyetem rektorhelyettese – GNL). Szerencsére értő fülekre talált ez a javaslat, a gimnázium részéről Szathmáry Lajos szervezte meg ezt a kollégiumot. 1938 nyarán szigorú feltételek alapján kiválasztottak hat diákot. Egyetlen kikötés volt: ha a gyerek kitűnő tanuló, a szülők nem vehetik ki az iskolából. Mind a hatan kitűnővel végeztek. De hamar kiderült az is, hogy nem szerencsés összezárni a jómódú és a tanyasi gyerekeket, ebből elég sok konfliktus támadt. Így született meg a Csengettyű utcában egy megürült kántori lakásból 1939 őszén a tanyai tanulók otthona. Ez egy, a maga nemében országosan egyedülálló, bürokráciamentes, alulról szerveződő intézmény volt, amely kizárólag adományokból tartotta fenn magát.

– Az otthonnak hamar híre ment.

– Móricz Zsigmond volt az első olyan jeles személy, aki ellátogatott ide, írt is találkozásairól a Kelet Népében 1940-ben. Németh Lászlót, akit ő hozott el Vásárhelyre, elvarázsolta ez a kezdeményezés. Tőle származik a Cseresnyés név: 1939-ben megírta a Cseresnyés című drámáját, és az ebből származó teljes jövedelmét felajánlotta a kollégium fenntartására. 1942-re a diákok kinőtték az otthont, és ekkor a református egyház felajánlotta a Holló utcai üresen álló iskolaépületet, az ekkor vette fel a Cseresnyés nevet. Az ötlet az otthon akkori gondnokától, Sipka Sándortól származott, aki később nevelőtanára, majd igazgatója is lett a kollégiumnak.

– Németh László aztán a negyvenes évek második felében Vásárhelyen tanított, itt készült el az Anna Karenina fordításával, és itt született meg egyik nagyregénye, az Égető Eszter.

– Az író mind a fiú-, mind a lánygimná­­zium­­ban tanított, a Cseresnyésben ön­­képzőkört is vezetett. Legjobban a lányokat szerette tanítani, és miután elkerült Vásárhelyről, meg is írta ennek a történetét A drága jó nyolcadik címmel. Kapcsolata nem szakadt meg a kol­­lé­­gium­­mal, mert a régi „cseresnyések” rendszeresen tartottak találkozókat. A harmincéves találkozót itt, az új kollégium ebédlőjében rendezték meg, és erre meghívták Németh Lászlót is. Szerencsére beszédének szövege, sőt hanganyaga is fennmaradt. Emlékét őrzi a felesége által alapított Cseresnyés-díj, amelyet 1979 óta osztanak ki azoknak, akik kiemelkedő tanulmányi eredményük mellett a kollégiumi közösségépítésben is jeleskednek.

– De térjünk még vissza a Holló utcába.

– 1947-ig működött itt a fiúkollégium, akkor a Lázár utcai Balassa fatelep épületébe költöztek át, az ő helyükön pedig megalakult a Lorántffy Zsuzsanna lánykollégium. Mindez a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének fénykorára esett. Aztán 1949-ben Rákosiék államosították az oktatást, a Nékoszt megszüntették. Ettől kezdve párhuzamosan működött a fiú- és lánykollégium különböző helyszíneken egészen 1967-ig. Akkor adták át a mostani, Oldalkosár utca 1.-ben álló, 414 férőhelyes koedukált kollégiumot. Számos fotó került a birtokomba az építkezés stádiumairól is. 1965. szeptember 23-án kezdték építeni, és 67 májusában fejezték be.

– Ön igen kiterjedt kutatómunkát végzett, és nem csak az elmúlt ötven évről, amíg eljutott a film gondolatáig.

– Az utóbbi ötven év alatt a kollégiumnak öt igazgatója volt és legalább tízezer diák megfordult itt, de engem az egész történet izgatott a kezdeteivel, a különböző történelmi csavarokkal együtt, és igyekeztem mindenféle tárgyi emlékeket begyűjteni. A film a leglátványosabb emlék, ami felajánlható a városunknak, és ha még sikerülne eljuttatni egy országos dokumentumfilm-fesztiválra, szélesebb körben megismertethetnénk a történetet. Régóta foglalkozom amatőr filmezéssel, a nyolcvanas évek óta készítettem 60-70 filmet, nemcsak „családi” filmeket, hanem saját ötleteket is, érdekel a filmek szerkesztése, vágása, mindent egymagam csinálok. Elhatároztam tehát, hogy felkutatom azokat a még élő személyeket, akik valami módon kapcsolódtak a kollégium történetének különböző szakaszaihoz. A legelső generáció emlékeit közvetítették nekem Szénási Gyula, Tószegi Péter, valamint Sipka Sándor lányai, de még sikerült elérnem hármat az első lorántffysok közül, köztük Schindler Endréné Szilágyi Margitot, aki később húsz éven keresztül a kollégium igazgatója volt. Megtaláltam azt a kollégistát, aki 1961-ben modellt állt az udvaron látható szoborhoz. Fontos szerepet szánok a hetvenes évek aranykora diákjainak. Mgszólaltatom mind az öt igazgatót és néhány legendás nevelőtanárt. Jártam már a 94 éves Szabó Lajos bácsinál vagy a hetvenes évekből Barra Anikónál. Utóbbi itt kezdte a pályafutását, és nagyon szép hitvallással elmondta, hogy szerinte minden pedagógusnak kollégiumi nevelőként kellene kezdenie, mert a szakmai felkészültségen túl itt lehet megismerni a diákok lelkületét, az emberi kapcsolatok mélységét. A bemutatót 2018. január 6-ra tervezem a vásárhelyi Emlékpontban.

– Miért nevezhetjük a hetvenes éveket aranykornak?

– Amikor 1967-ben megnyílt a kollé­­gium, a Szathmáry Lajos által üvegpalotának nevezett modern épület, létszámával, akkor még ritkaságszámba menő koedukációjával, a sokfelől érkezett gyerekekkel nagy lehetőségeknek nyitott teret. Ráadásul az első időkben négy különböző középiskola diákjai jártak ide, sőt még egy tucatnyi általános iskolás is lakott benne. És közben begyűrűztek hozzánk azok a nyugati életérzések, amelyek szintén ötven éve, az 1967-es „Szeretetnyárral” kezdődtek. Ez a pezsgés hatott a kollégium szellemére is, megjelent a zene mint életforma, számos kitűnő házi együttes játszott itt éveken át. És mindezt segítette, hogy ezeket az élményeket egy nagy közösségen belül éltük meg. Ráadásul a hetvenes évek elején csodálatosan nyitott volt a Bethlen Gábor Gimnázium vezetése Grezsa Ferenc igazgatóval. Lehet, hogy a kollégiumi rend egy kicsit szigorúbb volt, de azért megélhettük a magunk szabadságát. Szerencsés konstelláció volt. Amit viszont abszurdnak érzek, hogy a kollégium akkor nem kaphatta vissza a Cseresnyés nevet. Kár, hogy ma már nem élnek az egykori városvezetők, mert megkérdeztem volna tőlük, hogy miért nem akarták, és miért választották inkább Szántó Kovács Jánost névadónak. (Szántó Kovács a 19. század végi vásárhelyi agrárszocialista mozgalom vezetője volt, szobra ma is ott áll a város főterének sarkán – GNL). A kollégiumot 1992. január 1. óta hívják ismét Cseresnyésnek.

Az ötven éve átadott kollégiumi épület 1971-ben és ma

– Azért is fontos egy ilyen film elkészítése, hogy bemutassuk: mindenféle történelmi-politikai viharok ellenére mindig voltak olyan kezdeményezések Magyarországon, amelyek nem szakadtak meg és hagyományt teremtettek.

– Igen. Nem szándékom állást foglalni, csupán egy történetet mutatok be. És ebben az időszakban mindenki másképp élte meg a maga fiatalságát. Egyesek boldogan énekelték a Nékosz indulóját (Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják…) vagy lelkesedni tudtak a legvéresebb kommunista korszakban is. És azt vettem észre, hogy amikor beszélek a régi idők tanúival, azért is örülnek és támogatnak annyira, mert enélkül ez a történet feledésbe merülne. Részfeldolgozások vannak, de én megpróbálom ezt a nyolcvan évet a maga kronológiájában úgy bemutatni, hogy ne vesszen el a köztudatból. Még azzal is kötődöm hozzá, hogy eredetileg magam is tanító vagyok, és a Cseresnyés egy tanító ötletéből született.

– A filmnek még nincsen végleges címe, de a mottója így hangzik: Családommá fogadom, akit a te műved idehí.

– Ez Németh László Cseresnyés című drámájából való, Cseresnyés Mihály legidősebb lánya, Margit mondja. Ezt én úgy értelmezem, hogy családommá fogadom a beköltöző diákokat, hiszen átmenetileg a családot pótoljuk, a te műved pedig a nevelőtanári munka, amit ha jól végzünk, akkor a diákokat idehozza a kollégiumba.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.