A gyermekkor farvizén – Can Togay: Az ember élete végéig dolgozza fel a gyermekkorát

2020. augusztus 5. 06:00 - szerző: Herskovits Eszter

A Balázs Béla-díjas rendező, színész és kulturális nagykövet egyben költő is. Can Togay legújabb kötetében, az Átmeneti emberben a gyerekkorát is felidézi: szerinte akár életünk végéig is tarthat, hogy feldolgozzuk a gyermekkort. Kötetről, identitáskeresésről és költői nyelvezetről is beszélgettünk.

Tejeskávé vagy latte?

Tejeskávé.

Tudtam amúgy. Az imént rendeltünk a kávézóban, ahol ülünk, és próbáltuk megfejteni, hogy a sok olasz megnevezés közül melyik fedi pontosan a kávét, amit szeretnénk, és akkor mondta, hogy szíve szerint egyszerűen tejeskávét mondana. Ezzel fel is ültünk a nosztalgiavonatra, szó esett a kockás abrosztól a pult alól előrángatott titkos árukig, mindenről. Reflexből megérkeztünk a Kádár-korba, ahogy ön is a verseiben. Mindig ide tér vissza?

A Kádár-korban nőttem fel, ilyen értelemben ez a korszak életem legsúlyosabb darabja. Noha a gyerekkorom jelentős részét Németországban töltöttem, a gimnáziumot már itthon kezdtem 1969-ben. Eszmélésem fontos évei köthetők ehhez az időszakhoz. Márpedig az ember abból főz, amije van, nekem ez jutott, ez a markáns korszak, amit talán pontatlanul sommázunk úgy, hogy Kádár-kor. Persze az is igaz, hogy valóban ez jelzi a legjobban azt a több mint három évtizedet.

De miért épp a gyerekkora élete legsúlyosabb darabja?

Amikor a legbelső énedben kutakodsz, elmerülsz a saját legmélyebb valódban, akkor akarva-akaratlanul visszatérsz a gyerekkorodhoz. Főleg, hogy ha ott alapvető dolgok történtek. Az én életemben többek között meghatározó volt, amikor Magyarországról Németországba kerültem, és ilyen módon egyik pillanatról a másikra egy másik élet, egy új identitás mély vizébe dobtak. És ez nekem mind a mai napig ad elgondolkodni- és feldolgoznivalót.

Fotó: Lakos Gabor

A mai napig?

Még akár azt is megkockáztatom, hogy az ember élete végéig dolgozza fel a gyermekkorát.

Mondjuk, az biztos, hogy ez önre különösen igaz lehet. Hiszen alapból ott volt az életében egyfajta identitásválság. Itthon török, Németországban magyar.

Valóban, ráadásul teljesen idegen környezetbe kerültem, aminek akkor még nem beszéltem a nyelvét. Az élmény élessége kötött le életre szólóan. A húsba vágó és váratlan helyzet, ahol nincsenek biztos pontok, nincs semmilyen fogódzó.

És amit hívhatunk akár identitásválságnak is.

A gyerekkorhoz való visszatéréssel otthont nyersz. És igen, identitást is.

Most legszívesebben megkérdezném, hogy végül mire jutott az identitáskeresésben, de az az igazság, hogy már megadta a kérdésre a legfrappánsabb választ. Mesélte egy interjúban, hogy amikor egyszer megkérdezték, hogy töröknek vagy magyarnak érzi-e magát, ön rávágta: olyan embernek, akinek ezt a kérdést joggal fel lehet tenni.

Az identitásomnak valóban az a lényege, hogy egyáltalán fel lehet tenni ezeket a kérdést. És ez sokkal pontosabb körülírás, mintha most elkezdeném szétszálazni, hogy mennyire vagyok ez és mennyire az.

„Halott szeretnék lenni, mint gyerekkoromban, /mint mikor hátba talált a pisztolygolyó, / karom az égnek dobtam, s a földre hulltam, /tágra nyílt szemekkel halottnak lenni volna jó!” – írja az egyik versében. Halál és gyerekkor?

Ez csak egy vers a kötetből.

De ebben az egyben is meghökkentő a párosítás.

Igaza van, a halál és a gyermekkor fontos motívumai a kötetnek. Ez a párosítás nem is annyira tudatos koncepció, inkább játék, gondolatkísérlet. És bár nem filozófiáról beszélünk, eszembe jutott egy érdekesség. Mostanában gyakran olvasok Hannah Arendt-könyveket. Érdekes megállapításra jutottam. Míg a nagy, főként férfi filozófusok a halál fényében tárgyalnak dolgokat, Hannah Arendt főként a születéshez tér vissza. Nem tudom a miérteket, inkább csak érdekességként mondom.

Pszichológiáról sem beszélünk, de ha már születés: Sigmund Freud szerint a víz a születés jelképe. Ezt most csak azért mondom, mert a kötetében, amelyet amúgy ural a képiség (ahogy egy filmestől, úgymond, elvárható), többször ír vízről és úszásról. Témánál maradva: tudatalatti utalás lehet?

Hagyjuk Freudra, ami az övé. De komolyra fordítva: csak mostanában kezdtem el gondolkodni, hogy miért foglalkozom ösztönösen annyit az úszással. Azonkívül, hogy szeretek úszni és szeretem a vizet. Jó ideig Finnországban éltem – a feleségem finn –, és ott a lakásunk mellett volt egy uszoda, annak a büféjébe jártam dolgozni. Inspiráló volt a helyszín: látni az úszókat, akik egy idegen közegben – mert a víz nyilvánvalóan idegen az ember számára – mennek előre lankadatlanul. Abban az őrületes munkában, amit befektetnek, voltaképp a létet hívják maguk ellen. Ez elgondolkodtatott. Ha így vesszük, a mindennapjainkban is egyfajta idegenség vesz minket körül, és ebben a közegben nyomjuk az életünket. Miközben úgy érezzük, hogy ez így rendben van. De nincs teljesen rendben. Nem vagyunk mindennel felruházva, ami ehhez a léthez kell.

Sokat anekdotázott már interjúkban rosszallóan hümmögő bajszos török bácsikról, akiknek nem tetszett, hogy gyerekkorában nem úgy beszélt törökül, ahogy szerintük kellett volna. Felnőttként mégis hatott a költői kifejezésmódjára a török nyelv, nem?

Olyan családból származom, ahol a költészetnek igen nagy szerepe volt. Persze leginkább a török költészetnek, amelynek a jó részét nem értettem, csak nagyjából tudtam, hogy miről van szó. Mégis lehet, hogy onnan is csentem elemeket. Érdekes, hogy kaptam már szerkesztőtől olyan visszajelzést egy-egy versemre, hogy túl érzelgős. Én persze nem éreztem annak. De tény: a török költészet nagyon érzelmes. Számomra túlzottan is, hiszen én azt a költészetet mindig is egy másik kultúrából figyeltem. De olykor talán tudatosan is belebújok abba az érzelmi alaptartásba. Játszom a lehetőséggel, az érzelmesség és az érzelmességtől való eltávolodás kettősségében.

Fotó: Lakos Gabor

Az is innen fakad, hogy, mondjuk így, régi vágású maradt a nyelvhasználata? Úgy értem, a kortárs versben az irodalmi forma mellett gyakran megjelenik a köznyelv is, ön viszont láthatóan kínosan kerüli ezt.

Ha a régivágású alatt egyfajta nyelvi pedantériát ért, akkor azt vállaknom kell. Ennek leginkább azokhoz a költőkhöz van köze, akik megérintettek a nyelviségükkel. T. S. Eliot például nagyszerű költő, Vas István fordításain keresztül értem el hozzá. Az a nyelvezet nagyon megtetszett. Annak van egyfajta fegyelmezettsége és nagyon finom iróniája.

Van ön szerint egyfajta versírási etikett, amelybe a köznyelv nem fér bele?

Nem erről van szó. Ebbe a nyelvezetbe rendezkedtem be valamiféleképpen. Az igényesség nem etikett kérdése. Ha meg akarsz ragadni valamit, akkor érdemes megtalálni a lehető legmegfelelőbb kifejezést rá. Fontos, hogy ez a lehető legpontosabb legyen, és erre nem mindig alkalmas a hétköznapinak stilizált beszélt nyelv. Vagy akár az argó.

Soha nem használ argót a munkája során? A filmes szakmában azért ez elég gyakran megkerülhetetlen, nem?

De, természetesen. A filmes dialógusokban egy-egy karakter jellemrajzához olykor odakívánkozik egy keményebb szó. De ott sem mindegy, hogyan bánunk vele. Ha nyolcvan oldalon van egy bazd meg, annak ereje van, hullámot vet. Ha harmincon, annak viszont ellentétes hatása van. Úgyhogy részemről megadnám a tiszteletet a bazd megnek is.

Ha már a filmnél tartunk: mi az, amit ez a műfaj nem ad meg, hogy még verset is „kell” írnia mellé?

Nagyon egyszerű a válasz: filmet nem lehet mindennap készíteni. A vers a gondolkodásnak egy formája. Úgy is mondhatnám: amit versnek hívunk, az tulajdonképpen egy önmagunkkal folytatott párbeszéd, belső elmélkedés. Tökéletesen alkalmas arra, hogy ebben a viszonylag kötött formában elgondolkozzon az ember, a világhoz viszonyítva magát. A film nagyon nagy felelősség. Pénzek mozognak a produkciókban, ráadásul mások pénzét mozgatják meg. A vers meg egy kimondottan magányos műfaj. Ilyen értelemben nagyon sok mindent tud, amit a film nem. Létre lehet hozni valamit, és aztán azzal tárgyiasul az ember, és a produktumot akár meg is tudja osztani. A publikációnak fontos funkciója van. Az ember megszabadul valamitől, lezár valamit. Utána már nem tud ugyanoda visszatérni. Helyet szabadít fel új korszakok, új gondolatok és esetleg új versek számára.