Boszorkánysors – Hegyi Barbara: Jó volna, ha minél többen összefognának

2019. március 10. 07:31 - szerző: Hajba Ferenc

Hegyi Barbarához barátságos a sors. „Hálás is vagyok érte. Ez nem az én képességem, hanem az én szerencsém, bár én is sokat teszek érte” – mondja a Jászai Mari-díjas színművész. Színes, vibrálóan szókimondó, nyitott és jókedvű, kíváncsi, élvezi az élet kínálta fordulatokat. A Vígszínház színművésze kapta meg az idén Makó városától a település szülöttjéről, Páger Antalról elnevezett díjat. Ezt az elismerést annak ítélik oda, aki leginkább követi Páger szellemi örökségét, és játékára jellemző a págeri hitelesség és eszköztelenség. Hegyi Barbara Téni bácsival egyszer játszott, az Elveszett paradicsom című tévéfilmben. Az akkor 21 éves főiskolás színészhallgató lány Mira szerepét alakította. Páger Antal utolsó filmje volt ez, a forgatás félidejében hunyt el. A Mihályfi Imre rendező dramaturgiai leleményével Páger Antal nélkül befejezett alkotás töredékként lett egész és drámaian szép.

– Főiskolás korában milyen jövőképet álmodott magának? Mi teljesült belőle?

– Főleg gyerekkoromban voltak vízióim a jövőről. Hét-nyolc éves koromban a biciklimmel róttam a köröket az udvaron, és arra gondoltam, hogy akrobata leszek. Úgy terveztem, reggel felkelek, elmegyek lovagolni, utána úszni, majd táncolni fogok. Amikor a ma már egyetemként működő színművészeti főiskolára kerültem, rájöttem, hogy megvalósulóban vannak gyerekkori álmaim. Az órarendem szerint ugyanis volt lovaglás, utána akrobatika, majd tánc. A jövőépítés főiskolásként nem nagyon foglalkoztatott, hiszen akkor azzal voltam elfoglalva, hogy megálljam a helyem. Tizennyolc évesen szembesültem ugyanis először azzal, hogy fura hangom van, és attól tartottak, nem bírja majd a színházi terhelést, ezért aztán elsőre nem is vettek föl.

– Hogyan lehet, hogy a legendás beszédtanár, Montágh Imre sem ismerte föl, hogy ez a hang karcosságában is nőies, érdekes és vonzó?

– Mások szerint meg olyan, mint a repedt fazék.

Fotó: Bazánth Ivola

– Mielőtt találkoztunk volna, a villamosmegállóban embereket kérdeztem a hangjáról. Ilyeneket mondtak, hogy kedves, különleges, izgalmas, de senki szerint sem bántó.

– Akkor sem mondhatom egy interjúban, hogy rokonszenves hangom van. Magamat kigúnyolom, ha kell… Tudja, Cyrano… Egyébként a sikertelen felvételi után a Nemzeti Színház stúdiójában dolgoztam Montágh Imrével, és meggyőződött róla, hogy ez sajátos karakterű hang terhelhető. A második felvételin aztán határozottan úgy nyilatkozott: a hangom nem lehet akadálya a bekerülésemnek. Fel is vettek, de a hangomon folyamatosan dolgoztam. A diploma után, a József Attila Színházban játszó színészként három hónapra elmentem Los Angelesbe, a nevezetes Lee Strasberg színitanodába tanulni. Meg akartam tudni, hogy operatőr édesapám, a Körhintát is fényképző Hegyi Barnabás és a filmgyárban díszletépítészként dolgozó édesanyám, Martin Éva ismertsége és kapcsolatai nélkül is bejuthattam volna-e a színművészetire ezzel a hanggal. Los Angelesben senki sem furcsállta a hangomat, nem is értették a problémámat.

– Ez megnyugtatta?

– Nem nyugtatott meg, viszont megerősített abban, hogy van képességem ehhez a pályához.

– Az Elveszett paradicsom című filmben miért Hegyi Barbarához ragaszkodott a rendező?

– Ezt Mihályfi Imrétől kellene megkérdezni.

– Nem mondta?

– Nem. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy az első, sikertelen felvételim után kezdte el forgatni Bacsó Péter a Hány az óra, Vekker úr? című filmjét, amelyben nekem is szánt szerepet. Hogy föl lehessen tüntetni valamilyen státuszt a nevem után, elneveztek filmszínészgyakornoknak. Ebben a minőségben apróbb munkákkal bekerültem néhány filmbe, így Mihályfi Imrével is dolgoztam. Tudja, a szüleim miatt – bár édesapám a születésem után nagyon hamar meghalt – kiskoromtól a filmgyár környékén lábatlankodtam, ezért sok színésszel, rendezővel találkoztam, de Páger Antallal sosem. Az orvost alakító Cserhalmi Györggyel főiskolai hallgatóként álltam szembe, nem pedig mint Martin Éva gyereke. Ez a film nagy ajándék volt az élettől, ráadásul ilyen fantasztikus színészekkel játszhattam, bár ott is azzal foglalkoztam, hogy a hangom miatt elfogadjanak. Téni bácsi, Páger Antal egyszer azt mondta nekem: hallod, fiam, nekem is rekedtes hangom van, két ilyen repedt fazék egy darabban biztos siker.

– Főiskolásként ismerték Páger Antal személyes sorsát, emigrációját és visszatérését?

– Senki sem foglalkozott vele. Mindent fölülírt a művészi tehetsége.

– Ebben a filmben hangzik el az orvosi műhiba, az otthon elvégzett abortusz miatt börtönre vagy öngyilkosságra ítéltetett Zoltán – aki időközben beleszeret Mirába – kijelentése: „Fenemód barátságos ez a világ, ha az ember már semmit se akar tőle.” Hegyi Barbara a pályája csúcsán mit akar a világtól?

– Mindent. Még nem érintett meg a színésznőket veszélyeztető dráma, az öregedés érzete. A gyerekem 21 éves, nem kell hazarohanni az előadás után őrizni az álmát, tehát sok minden mást is tudok csinálni már. És sok mindent tudok csinálni még, hiszen aktív vagyok, bírom a tempót. Nagyon élvezem a lehetőségeket, az élet által kínált fordulatokat.

– Tehát önhöz barátságos a világ.

– Azt gondolom, igen, hálás is vagyok érte. Ez nem az én képességem, hanem az én szerencsém, bár én is sokat teszek érte.

– Ismét a filmbeli kifejezést használva, „megboszorkányozta” az életútját?

– Az is lehet.

– Sejtelmes.

– Dehogy vagyok sejtelmes, ahhoz túl sokat beszélek. Tudja, mindig szerettem volna titokzatos nő lenni, soha nem jött össze, mert állandóan jár a szám.

– Szerencsére sokat játszik, sőt a bulvársajtóba is bekerült azzal, hogy a Naptárlányok című darabban szereplő színészek közösen – köztük ön is – kiadtak egy aktnaptárt.

– Az előadás részeként és jótékonysági céllal. Eleve így vállaltuk el a szerepeket. Nagyon kellemes, érzékeny közegben csináltuk, és szépek lettek a képek. Azt gondolom, a szolidaritás jegyében jó volna, ha minél többen összefognának, együttműködnének valakinek vagy valaminek a megsegítésére. A darab története, hogy egy angol háziasszonyok alkotta nőegylet egyik tagjának a férje rákos lesz. A kezelés alatt a hozzátartozók méltatlan körülmények között, egy elnyűtt kanapén várakoznak szeretteikre. Ezek a középkorú asszonyok elhatározzák, hogy az évenként kiadott naptár bevételéből vesznek egy új kanapét. A hagyományos naptárból nem gyűlne össze elég pénz, ezért levetkőznek. Végül az aktnaptáruk akkora siker lesz, hogy a befolyt pénzből egy új onkológiai szárnyat tudnak építeni a kórháznak. Mi, a darabban játszó színésznők is csináltunk egy naptárt, amiből egymillió forintunk jött be, és a Semmelweis Egyetem onkológiai osztály rehabilitációs részlegének adományoztuk. Jó érzés volt. Össze kell fogni a jó ügyekért

– És összefognak?

– Vannak olyan témák, amiben hajlandók. Rá kell jönnünk, nem jó, ha közönyösek vagyunk egymáshoz, megnehezíti az életünket.

– Milyen a színházi közérzete?

– Ragyogó dolognak tartom, hogy ennyi fajta színház virágzik egymás mellett. Sokféle előadás él, nagy és igen pici terekben egyaránt. Mindenki megtalálja a maga érdeklődésének megfelelőt. Tévésorozatok készülnek, amelyek új kihívásokat teremtenek. Nem tudom, mi lesz a taotámogatással, remélem, érdemben megmarad, mert a színház nem tud önfenntartó lenni, vagy csak annak árán, hogy a sokszínűsége megszűnik. Ez pedig nagy baj volna.

– A sorozatok mennyit tesznek hozzá a filmművészethez, azonkívül hogy ismertséget hozhatnak pályakezdő színészeknek?

– Az újfajta minisorozatok rendkívül izgalmasak. Új tévés műfaj született meg általuk. Gondolja el, mekkora lehetőség ugyanazt a történetet hat részben kibontani. A színész számára Kánaán. Művészi értékében sem alábbvaló, mint egy nagyfilm. Az ilyen sorozatok közül tavaly a Hatalmas kis hazugságokat szerettem. Zseniális benne Nicole Kidman, de Shailene Woodley és Reese Witherspoon is.

– Nemcsak új műfaj született az utóbbi évtizedekben, hanem a rendszerváltás után új karakterek, új gazdasági, közéleti figurák léptek a közfigyelem fókuszába a kelet-közép-európai régióban. A múltból hozott szokásokat, értékrendet a piacgazdasággal vagy a remélt nyugati modernséggel összeegyeztetni próbáló emberek bizonytalanságát láttuk, valamint előléptek a vagány és sokszor műveletlen új pénzemberek, a lelkiismeretükkel hadakozó pedagógusok, akiknek éppen az ellenkezőjét kellett tanítaniuk, mint pár évvel korábban. Megpróbáltunk ügyeskedni a kádári kisember öntudatával és leleményével, vagy csalódtunk. Ezeknek az új jellemeknek a kialakulásait hogyan tudja tetten érni és ábrázolni a magyar színész?

– Úgy, hogy benne élünk ebben a világban, közlekedünk a saját életünkben. Figyelünk és megfigyelünk. Bizonyos karaktereket meglátunk, fölismerünk, megszemélyesítünk, és a lényegét a színpadon, filmben vissza tudjuk adni. Gyűjtés és kíváncsiság az előzménye annak, hogy izgalmasan ábrázolni legyünk képesek ezeket a figurákat, de ez sosem volt másképp.

Fotó: Facebook

– Meddig hordoz magában egy szerepet, egy karaktert? Meddig használja ösztönösen az ő szokásait, gesztusait?

– A színház kapujáig, bár a próbák alatt minden az új szerepről szól, és nyilván az sem kizárt, hogy hazakísér, és ráadásul a korábbiakat is frissen kell tartani – szóval, vagyunk egypáran… Csak viccelek, de gondolja meg, hogy hányféle ember lehetek, hánynak az életútját járhatom be a pályám során. Ez a csodálatos ebben a hivatásban.

– Nem fárasztó a családjának ennyi emberrel élni együtt?

– Ezt tőlük kellene megkérdezni. Otthon én nem a magamba zárt színházi szerepeim miatt vagyok kellemetlen, ha kellemetlen vagyok.

– Teljesnek látszik az élete, vagy hiányzik belőle valami?

– Jól vagyok a bőrömben.

– Sokfélét csinál a színházon és a filmen meg a szinkronon kívül, például szakácskönyvet ír.

– Isteni dolog, hogy az ember sok mindent kipróbálhat. Imádom a színházat, az a szakmám, de emellett sokat vacakolok a konyhámban, ebből lett a két könyv, bútorokat farigcsálok, újítok fel – öröm, hogy megtanulhatok, kipróbálhatok kreatív dolgokat. Ez is egy játék, olyan jó valami maradandót létrehozni a saját ötletem, ízlésem szerint.

– Los Angelesbe ment tanulni. Kész színészként a külföldi pálya nem jutott eszébe?

– Nem.

– Azért, mert túlságosan az anyanyelvhez kötött ez a szakma?

– Bizonyára tudnék más országban élni, de színészként ezt a kelet-közép-európai létet ismerem. Egy texasi lányt Amerikában nem tudnék hitelesen eljátszani, mert nincs hozzá közöm.

– Több, nagy színészről elnevezett díjat kapott.

– Hálás vagyok érte, most éppen a makóiaknak, akik rengeteg szeretettel, értőn őrzik Páger Antal emlékét.