Borbás Marcsi: Soha nem akartam pesti dáma lenni, a bulvár nem az én világom

2019. április 7. 08:09 - szerző: Cseri Péter

A barátaimat nem pártszimpátia alapján válogatom, a környezetemben élők a legkülönbözőbb helyekre húzzák be az ikszet, és én nem vagyok hajlandó ez alapján megítélni őket – mondja a 168 Órának Borbás Marcsi tévés műsorvezető, szerkesztő, producer. Övé a közmédia egyik legnézettebb műsora, a Gasztroangyal, amelyet a téli évadban 400-500 ezren követnek a képernyőn. Borbás Marcsi beszél arról is, miként vált ismét trendivé a gasztroidentitása, hogyan ríkatott meg egy falusi péket, és arról is, mi a véleménye a politikáról. Interjú.

– Volt az életedben bármikor esély arra, hogy Marcsiból Mária legyél?

– Nem volt, kicsi koromtól kezdve mindenki marcsizott. A Mária hűvös, kissé merev, távolságtartó név, ami egyszerűen nem illik a személyiségemhez. Mostanában egyébként egy csomó Marcsival találkozom, úgy látszik, divatos név lett.

– Miattad?

– Dehogyis! Viszont az egyéniségemhez nem is a Marcsi passzol leginkább, hanem a Marcsa. A Marcsi szolid, kedves név. Én nem vagyok nebáncsvirág, sokkal inkább vagány, bevállalós. Olyan marcsás. Persze Marcsának meg senki sem szólít.

– Akit mindenki a becenevén szólít, azt biztosan nagyon szeretik. Vajon komolyan is veszik?

– Volt olyan időszak a pályám elején, amikor sokan nem vettek komolyan, de aligha a nevem miatt. A kilencvenes években induló tévés generáció lazább, fiatalosabb hangot ütött meg, mint a nagy elődök. Emlékszem, az idősebb kollégák hányszor leszúrtak amiatt, hogy azt mondtam: indul a műsor. „Legfeljebb a vonat indul, a műsor, az kezdődik” – vágták a fejemhez. A képernyőn is igyekeztem jókedvű és természetes maradni, amit sokan úgy fordítottak le, hogy ez a csaj infantilis. Azzal bíráltak, hogy én mindenre rácsodálkozom. Szerintem pedig csak kedves vagyok. De azt nem érzem, hogy a megítélésemhez bármi köze lenne a becenevemnek.

– Ez rímel arra, amit egyszer korábban nyilatkoztál, miszerint „nem vagyok egy tipikus tévés, és mások sem tartanak annak”. Miért nem vagy tipikus?

– Mert nem élem az ismert tévések életformáját. Nem járok partikra, fogadásokra, nem élek társasági életet. Ezerszer hívtak különböző celebműsorokba szerepelni, például főzni. Egyszer sem mentem, mert az nem az én világom.

– A gasztroangyal nem ment főzni?

– Nem a főzéshez nincs kedvem, de miért kellene elmennem vacsorázni olyan emberekhez, akikhez amúgy nem mennék? Rosszul érezném magam. Miért főznék számomra idegen embereknek a saját konyhámban? Akivel tényleg szeretnék együtt vacsorázni, azt meghívom magamhoz privátban. Kamerák nélkül. A bulvár nem az én világom.

– Akkor nem is szerepel a terveid között, hogy átigazolj egy kereskedelmi tévéhez?

– Több szempontból sem. Az egyik, hogy akkor nagyon nehéz lenne elhárítanom a celebműsorokban való részvételt. Ennél sokkal fontosabb, hogy a hazai kereskedelmi televíziózás szerintem rossz irányba halad. Ha megnézzük a külföldi csatornák vagy a netes szolgáltatók kínálatát, azt látjuk, hogy világban manapság olyan filmek és sorozatok sikeresek, mint például a Teljesen idegenek, a Gomorra, a Képmás vagy a Briliáns barátnőm, amelyek valós társadalmi problémákat feszegetnek, mégis komoly nézettséget érnek el. Ehhez képest a hazai gyártású sorozatok arra futnak ki, hogy nevetségessé tegyék az egyszerű embereket vagy a falusiakat. De az is pikáns, hogy a magyar nézők rajonganak a hazánkat meghódító Szulejmánért. Hát nem lehetne egy sorozatot építeni egy magyar történelmi figura köré?

– Még egy idézettel szembesítelek: „Nem számít trendinek a gasztroidentitásom”. Ez a gyönyörű mondat mit jelent?

– Mindenkinek van gasztroidentitása. Abban a családi-rokoni környezetben, ahol felnövünk, ahol a nagyszüleink meg a szüleink főznek ránk, kialakul az a 15-20 fogásból álló ételsor, amelybe csak kivételesen kerül be egy-egy újdonság vagy érdekesség. Van egy sajátos ízvilág, amelyben szocializálódunk. Szeretem a jó hamburgert meg a jó pizzát is, de az én gasztroidentitásom a bácskai konyhát jelenti: egy kis faluban, Madarason nőttem fel, a nagymamám főztjén. Sokféle hús, zsír, csirkepaprikás, rizses hús, káposzta, piros paprika – igazi magyar konyha. Egész életünkben vonzódunk a gyerekkorunk ételeihez, ízeihez. Ez akkor is igaz, ha néha jobb lenne változtatni.

– Szóval most nem trendi a gasztroidentitásod?

– Évekkel ezelőtt valóban nem volt az, csakhogy most megint azzá vált. Minden évben meghirdetik a világ gasztrotrendjét, és tavaly a legnagyobb séfek úgy döntöttek, hogy ismét divatba hozzák a hagyományos, kevés alapanyagból elkészíthető ételeket. Csak a tálalásban modernek a manapság divatos ételek, és persze minőségi alapanyagokból készülnek, de pont úgy, ahogy azt a nagyszüleink is csinálták. Manapság a legelőkelőbb éttermeinkben is kínálnak krumplis tésztát, főzeléket.

– Azért a gasztroidentitásod megőrzésében az is segít, hogy a lelked mélyén falusi lány maradtál, nem?

– Nyilván segít. Soha nem akartam pesti dáma lenni. A kilencvenes évek végén például azért vacilláltam, hogy elvállaljam-e a Főtér című műsor vezetését, mert az volt az alapkoncepciója, hogy a riporternek kissé idegenül kell mozognia, botladoznia a különböző vidéki helyszíneken. Mondtam, hogy én falusi lány vagyok, aligha fogok botladozni vidéken, de azért elvállaltam a munkát. Az első részt Szarvason vettük föl, kimentünk egy sertéstenyésztő gazdához, épp moslékot készítettek. Remek, akkor vegyük föl, hogy megkeverem a moslékot! Adtak egy botot a kezembe, hogy azzal keverjem. Bottal? Senki nem keveri bottal a moslékot. Feltűrtem az ingujjamat, és megkevertem kézzel, ahogy otthon láttam. Ennyit a vidéki botladozásról. Egyébként nagy sikere lett a moslékkeverésemnek. A falusi identitásomnak pedig nagy szerepe van abban, hogy a Gasztroangyalban abszolút önazonos tudok lenni, és ezt a nézők is érzik.

– Ez a legsikeresebb műsorod. Már rutinból megy?

– Soha nem megy rutinból. Egyrészt nem visz rá a lélek, hiszen az adott településnek ez egy nagyon fontos pillanat, szeretnék a legjobb arcukat megmutatni, muszáj megtisztelnem őket a maximális figyelemmel. Másrészt ha nem készülök fel rendesen, elbizonytalanodom. Úgyhogy mániákus készülős vagyok. A Gasztroangyal sikerét kevesen szokták elemezni, de azt nyugodtan elmondhatom, hogy a jelenlegi nézettségi élmezőnyben ez az egyetlen műsor, amely a történelmi, kulturális, illetve vallási hagyományt és a környezetet olyan módon mutatja be, hogy arra tömegek kíváncsiak.

– A Facebookon 347 ezer követőd van. Ez nem rémít meg?

– Ennyi ember figyelme, szeretete nagy felelősséggel jár. Folyamatos megfelelési kényszerrel. Szorongok attól, hogy esetleg benézek valamit, rossz útra terelem és akaratlanul becsapom őket.

– Miért tennéd?

– Rengeteg gazdát, őstermelőt, kisvállalkozót mutatok be a műsoraimban. Mindig személyesen ellenőrzöm, hogy az adott termékük vagy szolgáltatásuk tényleg színvonalas legyen. De arra már nem tudok garanciát vállalni, hogy ezt a színvonalat a későbbiekben is megtartják. Előfordult például, hogy bemutattunk egy családi vállalkozásban működő pékséget. Megérdemelték, nagyon finom árujuk volt. Egy évre rá újra megfordultam azon a településen, és azzal szembesültem, hogy alaposan leromlott a pékség színvonala. Félrehívtam a tulajdonost, és elmondtam neki a véleményemet.

– Hogy reagált?

– Elsírta magát. Magyarázkodott, családi okokra hivatkozott. Megértettem, de nem fogadtam el.

– Mindig ilyen beszólós vagy?

– Nem mindig, de ha igazságtalanságot érzek, nem fojtom magamba a véleményemet. A barátaim azt szokták mondani, engem egyszer meg fognak verni a nagy szám miatt. Én simán felszedem az utcán a szemetet, ha azt látom, hogy épp kidobták egy kocsiból. Bocsánat, ezt elvesztette – mondom, és már dobom is vissza az ablakon. De azt sem bírom szó nélkül megállni, ha azt látom, hogy valaki bánt egy állatot, pláne ha egy gyereket.

– Ritkán beszélsz arról, hogy egy gyerekkori betegség szövődménye miatt nem lehet gyermeked. De miért árultad el egyáltalán?

– Mert annyi igaztalan bántást kaptam, hogy szerettem volna helyre tenni a dolgot. Megvádoltak azzal, hogy a karrierem miatt feláldozom az anyaságot, a pénzkeresést fontosabbnak tartom a családalapításnál. Pedig bármit megadtam volna, hogy gyermekem lehessen. Feldolgozni nem lehet, csak túlélni. Mára megtanultam együtt élni ezzel a helyzettel.

– Talán ez a fájdalom látszik a szemedben. A mindig mosolygós arc mögött folyamatosan ott vibrál valamiféle szomorúság.

– Ez így van, de ne várj tőlem részleteket. Megvannak a saját gyászaim. Csodával határos módon a legtöbbet el tudtam titkolni a nyilvánosság elől. Ezek az érzések csak rám tartoznak. Én sem zargatom a barátaimat, a hozzátartozóimat, hogy tárják fel előttem a legbelsőbb fájdalmaikat. Ha maguktól el akarják mondani, akkor meghallgatom őket.

– Hivatásszerűen foglalkozol kerítéssel, vagy egyedi esetnek számít, hogy összehoztad Lovasi Andrást Földes Eszterrel?

– Én csak a lehetőséget adtam meg a rockzenész és a színésznő találkozására az Életművész című műsorban, amit a cégünk gyártott. Hogy azóta egy párt alkotnak, az kettejük döntése. Esztert is régóta ismerem, Bandival pedig egy évfolyamra jártam Pécsett földrajz szakon, és amúgy is nagy Kispál- meg Kiscsillag-rajongó vagyok. Az nagyon jó érzés, hogy két szeretni valóan „lökött” ember egy nagyon aktuális pillanatban megtalálta egymás mellett a boldogságot.

– Ha már zene: mivel szoktál kikapcsolódni?

– Főleg klasszikus muzsikával. Régebben is szerettem, de a férjem mellett elmélyült a klasszikus zenei műveltségem. Gyakran hallgatunk közösen egy-egy művet különböző zenekarok előadásában, más-más karmester dirigálásával, és próbáljuk felfedezni a különbségeket. Sokat tanultam mellette a filmklasszikusokról is. Megszerettem az olasz filmeket, de nagy kedvencem lett például Tarkovszkij is. Többször utaztunk már el úgy, hogy bejártuk egy-egy híres film forgatási helyszíneit. Az olvasás és a szövés is kikapcsol. Selyemből szoktam szőni, főleg sálakat, aztán elajándékozom őket a barátaimnak.

– Miért csak harmadszorra találtál rá az igazira?

– Talán mert későn érő típus vagyok. Ez a házasság viszont szárnyaló kapcsolat, nagyon szórakoztató dolog együtt élni a férjemmel.

– Soha nem szerepeltél a politika első vonalában, viszont a szimpátiádat sem rejtetted véka alá. Egyértelmű kiállás volt, hogy 2002-ben az induló Hír TV egyik arca lettél, de az is, hogy 2011 óta beszállítasz a közmédiának. Mennyire foglalkoztat a napi politika?

– Mindig is konzervatív értékvilágú, de progresszív gondolkodású embernek tartottam magam. A közéletben is kizárólag az értékek érdekelnek, az érdekek mentén zajló pártpolitika egyáltalán nem.

– A barátaiddal sem politizálsz?

– Sikítva menekülök, ha a társaságomban valaki elkezd politikáról beszélgetni. Jó, ez így túlzás, de tényleg szólok ilyenkor, hogy ha még egyszer valaki politizálni kezd, akkor hazamegyek. Nonszensznek tartom, hogy két jó fej ember össze tud veszni egy politikuson vagy egy politikai eseményen. A barátaimat nem pártszimpátia alapján válogatom, a környezetemben élők a legkülönbözőbb helyekre húzzák be az ikszet, és én nem vagyok hajlandó ez alapján megítélni őket.

– A végén hadd térjek még vissza a gasztroidentitásodhoz. Ha semmilyen egyéb szempont nem számítana, csak az, hogy mit szeretsz a legjobban, hogyan állítanád össze a kedvenc menüdet?

– Félek, hogy csalódást fogok okozni. Mármint a főétellel. Az első fogás ugyanis egyértelmű: egy jó bajai halászlével kezdenék. Utána azonban nem egy húsétel következne, hanem egy nagy adag saláta. Öt-hatféle zöldségből, balzsamecettel és finom olajjal. Mit csináljak, imádom a zöldségeket, simán elélnék salátákon. Azért egy desszert jöhetne a végén, sajnos néhány éve édesszájú lettem. Talán saját készítésű fagylalt. Mondjuk mangó, pisztácia és karamell.