Bond, avagy az ügynök halála

Most, hogy nemrégiben eldőlt, ki rendezi a 25. James Bond-filmet – Cary Fukunaga –, miután az eredetileg kiválasztott Danny Boyle forgatókönyvét mindenki utálta, feltehető az a kérdés is, hogy az a karakter, akit már születésekor a kor hősének szántak, a következő reinkarnációjában miféle világérzés manifesztuma lesz.

Mert az világos, hogy Bond önmagában nem létezik, a sármos és vicces Roger Moore nem azonos a sármos és kemény Conneryvel vagy a sármos és rezzenetlenül éber Brosnannal sem, nem is beszélve a kevésbé sármos és érzelmes Timothy Daltonról vagy a sárm nélküli gyilkológépről, Daniel Craigről. Más és más korszak lenyomata mindegyik.

Ezt a sokféle 007-est jórészt az Aston Martin DB5-ös, esetleg a Chevy Bel Air kocsi, a Rolex Submarine óra és a Tom Ford öltöny tartja össze, illetve minden, ami új és drága. Bond igazából egy „label man”, állítja a The Guardian, vagyis egy árucímke-hordozó, amihez még hozzávehetjük az ügynök ikonikus mondatait a fel- vagy fel nem rázandó Martiniről, vagy a „Bond. James Bond” bemutatkozás oly ismerős és a szívet olyannyira melengető dallamát. Ecce Bond.

Ennél érdekesebb az ő teremtéstörténete.

Ian Fleming, aki 1953-ban találta ki a karaktert, azt nyilatkozta, hogy egy kivételesen tompa agyú figurát képzelt el, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok, a Bond nevet is azért választotta ki, mert azt különösen bárgyúnak találta. Ezt az ötletét aztán megbánta, mert a későbbi könyveiben Bond viharos evolúción esik át, már az ötvenes évek végén több kritikus nevezi szexistának, sznobnak és szadistának, akiből az etika szikrája is hiányzik. Ehhez jött később a láncdohányos, alkoholista és rasszista minősítés – nem is alap nélkül. A Dr. No című kötet, mondták ezek a kritikusok, az előbbi tulajdonságok különösen undorító gyűjteménye.

Mint tudjuk, a Dr. No lett a széria egymillióból leforgatott és 595 millió dollárt hozó első filmje, amivel a 007-es ügynök a Beatles mellett Anglia másik legkelendőbb exportcikke lett. Ott állt a lázadó nemzedék és a rendszer konformista ügynöke kéz a kézben.

Sean Connery

Az egyik filmhez később Paul McCartney írt zenét, ezt csak azért említsük meg, hogy a régi hippik lelki békéje utólag is felkavarodjon.

A 007-es ügynökről egy kritikus később azt írta, hogy valószínűleg nőgyűlölő. Miután a feminista mozgalmak mégiscsak keltettek némi szégyenérzetet a macsósággal szemben, egyszerre érthetetlen lett, Bond miért használja a nőket puszta élvezeti cikként, illetve hogy a nők, köztük neves és névtelen színésznők ezt miért tűrik, sőt miért hajtanak a szerepért. Hát azért, mert a közönségnek, ideértve e tekintetben a női nézőket is, férfiagyuk volt, ezt tartották a világ rendjének.

A 007-es mai, a piacnak tett ajánlata ma már ott tart, hogy Bond képes a szerelemre, női partnerei valóságos lények, akik időnként balekot csinálnak belőle, vagy éppen véletlenül le is lövik, ami az egyenjogúság biztos jele. (Moneypenny a Skyfallban.) Ez az első nagy különbség a korai Bondokhoz képest.

A sárm azonban, vagy az, amit egy-egy korszakban annak tekintenek, állandó Bond-tulajdonság. Nem véletlen, hogy Sean Conneryt az első film szerepére két nő nézte ki, producer felesége, Dana, és Fleming barátnője, De Fleury, aki szerint a férfiból csak úgy sugárzott a szexualitás. Maga az író Conneryt „nyurga kaszkadőrnek, faragatlan fickónak” nevezte. Hogy milyen színész, arról nem esett szó. Terence Young rendező mindenesetre a nőknek hitt, és nekilátott, hogy a durva emberanyagból úriembert faragjon. Elvitte a szabójához és a fodrászához, kaszinóba járt vele és nőket mutatott be neki. A végén a skót mosónő anya és a skót gyári munkás apa fia arisztokrata hős lett, látványosan angol, hiszen az angolság jó áru.

Jó, ha jól használják.

Fleming tudta, hogy Bond világa egy ponton túl nagyon is provinciális, ezért követelte, hogy korlátozzák az angol stílusjegyeket. Semmi keménykalap, harcsabajusz, bobby – és semmi angol szleng. Bond beszéljen ír vagy skót akcentussal. Későbbi regényeiben még új hátteret is teremtett a hősnek, félig skót és félig svájci származást. Az ügynök tehát, meglepetésünkre, egyáltalán nem angol, de tekintettel a brandre, a sorozat mégis sugározza magából ezt a száraz és biztonságos érzést.

Eljött azonban a pillanat, amikor Bondról nemcsak azt írták le, hogy egy öntelt fajvédő seggfej, de azt is, hogy ódivatú. Ez utóbbi fájt. A nyolcvanas évek közepén járunk, Roger Moore már 58 éves, és világos, hogy nemcsak új szereplő kell a sorozatba, de új típusú hősajánlat is. Talán egy érzékenyebb, sebezhetőbb figura? 1968-ban Sean Connery után már próbálkoztak egy George Lazenby nevű modellel, s amikor emiatt kitört a parasztlázadás, Peter R. Hunt rendező világosan elmagyarázta, hogy a színművészet és a filmsztárság két különböző dolog, az utóbbihoz nem feltétlenül kell az előbbi. Ehhez mi tesszük hozzá, hogy valóban, a 007-es ügynök nem szerep, hanem egy figura, a néha meglepően ostoba történet pedig csak keret, amelyben a figura minden manírját, sármját, vakmerőségét, a néző minden életillúzióját hozhatja. Mármost ez fordítva sült el: Lazenby az egyetlen Bond, akit Golden Globe-ra jelöltek, a filmje viszont csak 134 millió dollárt hozott. Lazenby ráadásul hisztizett is a forgatásokon, örömmel rúgták ki.

Egy filmre még visszakönyörögték Sean Conneryt, majd a producerek azt agyalták ki, hogy az új Bond részint marad a régi verekedős úriember, részint azonban könnyed, világos kontúrokat kap, kék szemet és az élet feltétlen élvezetét Roger Moore személyében, aki ezzel a hibriddel hét filmet töltött meg. Utána megint jött az egy lépés előre, két lépés hátra kínlódás, a brand tulajdonosai ugyanis szilárdan hittek a publikum konzervativizmusában, viszont látniuk kellett a bevétel csökkenését is. Timothy Dalton kapott két filmet, és azt ígérték neki, hogy egy igazi szerepben igazi színész lehet. Ezt nyilatkozta: „A Bond-filmek, miközben nagyon szórakoztatóak, valami svindliszerűséggé váltak. Emelt szemöldök, egymondatos jópofaságok. Végig azt éreztem, hogy Broccoli vissza akar térni ehhez az utóbbihoz.”

Brosnannal valamiképpen vissza is tért, de eltűnt a figura önteltsége és a nőkkel szembeni gátlástalansága. Korrekt Bond született 1994 és 2002 között, csak több kütyüvel, akcióval, dögösebb látványvilággal. De a régi Bond-játéknak ez volt az utolsó felvonása.

Daniel Craig

Négy évig tartott, amíg Barbara Broccoli és Michael Wilson producerek megértették, hogy vagy szétverik és újra összerakják a karaktert, vagy vége a sorozatnak. Ki kellett deríteniük, hogy az új évezredben milyen figurában ismer magára az, aki még kíváncsi Bondra. Most már tényleg új ajánlatot kellett tenniük a piacnak, persze azzal a félelemmel küzdve, hogy a műtétbe az ügynök belehal.

Kiizzadták magukból Daniel Craiget, a profi gyilkológépnek tűnő, kevés morális aggállyal küzdő karaktert, aki azonban sokkal kevésbé lett James Bond, mint bármelyik testvére korábban. Például nem hős. Nem véletlen, hogy Timothy Dalton azt mondja, Craig azt játssza, amit ő szeretett volna, csak akkor még nem engedték. A mai 007-es egy sebzett árva, akit a titkosszolgálat nevelt fel, aki este magányosan ül kopár szobákban, akire Moneypenny egyáltalán nem vevő, és akit az MI6 már régóta szeretne kipenderíteni, mert öregnek és alkalmatlannak tartja. Bond tehát ember lett, a személyében illúzió helyett drámát kapunk, ami a tömegkultúrában kockázatos áru. Craig azonban mond erről valami érdekeset: „Tulajdonképpen egy antihőst játszom. Szerep közben állandóan azt kérdezem magamtól, hogy én most jó fiú vagyok-e, vagy rossz fiú, aki azonban jó célért dolgozik. Nem tudom eldönteni.”

Mégiscsak korunk hőse.