Bizalom és szenvedély

– A mondás szerint minden sikeres férfi mögött áll egy nő. Sikeres nő esetében hasonló a képlet? Férje, Kováts Tibor balettművész mennyiben részese az ön igazgatói kinevezésének?

– Azzal is támogatott, hogy nem azt mondta: megőrültél, ez olyan terhelés, amelynek kárát láthatja a család. Egy normális kapcsolatot mindig közösen működtetnek. Több mint húsz év alatt sok döntéshelyzeten jutottunk már túl közösen. Fontos, hogy lányunk, Laura is támogatott. Nélkülük nem az lennék, aki vagyok.

– De talán az is igaz: erős dresszúrához szokott táncos máshová kalibrálja a túlterhelés határait, mint az átlagember.

– E tekintetben sokat tanultam tőle. Persze egy színész is gyakran érzi: olykor egy bányász teljesítőképességét követeli meg a hivatása. Már ha komolyan veszi a dolgát.

– Mindenesetre az igazgatói poszt kapcsán tudható: a leköszönő Bálint András jelöltjei között nem szerepelt az elsők között. Hogyan élte meg azt a folyamatot, amelynek végén elnyerte a nem kis súllyal járó pozíciót?

– Már két éve gondolkodtam a dolgon, de csak legközelebbi barátaimmal osztottam meg. Szemérmesebb vagyok, ráadásul megszoktam, hogy engem választani szoktak, vagy megtalálnak a helyzetek. Abban ott van a bizalom, és azt is mutatja: nem csak én gondolok magamról valamit. Amikor tavaly októberben Bálint András megkeresett azzal, hogy pályázzak, azt is kérdezte, meglepődtem-e. Mondtam, már sok mindent átgondoltam ezzel kapcsolatban.

– Például?

– Például én színészként is teljesnek érzem a szakmai életemet. A visszaigazolások is megerősítenek. Ha valaki mások és önmaga által is sikeres a szakmájában, kevésbé érzi, hogy valami újba kellene fognia. Ráadásul színész esetében az új szerepek egyben új kihívások, vagyis ebben sincs hiányérzete. Arra is gondoltam: egy majdani igazgatóváltás során talán számolna velem az új igazgató. Ám az is kérdés: vajon én tudok-e majd együtt dolgozni az új vezetővel? Ez a gondolat motivált arra, hogy megfogalmazzam, milyen színházban szeretnék dolgozni. Közben rájöttem: akkor miért nem csinálom meg? Ugyanakkor a színház helyzete is erősen ösztönzött, hogy belevágjak. A Radnóti harminc éve olyan érvényes tényező Budapest kulturális életében, amely nem tűnhet el. Huszonkét esztendeje vagyok tagja a társulatnak, a színház az én „szellemi termékem” is. Mindezt végiggondolva még erősebben éreztem a felelősséget. Tehát közösségi és személyes késztetések is a pályázat felé tereltek.

– Rendezőként is színre lép majd?

– Nem tervezem.

– Kinevezése kapcsán többen úgy vélték: azzal, hogy ön nyerte a posztot, folytatódik az a folyamat, amely során női vezetők kerülnek színházak élére. Például Ráckecei Anna a debreceni teátrumot, Eszenyi Enikő a Vígszínházat vezeti. A többi direktrisszel konzultált a pályázat előtt?

– Enikő az elmúlt évek alatt többször megosztotta velem a problémáit. Most nem hívtam fel a döntésem előtt, mert féltem: lebeszél. Ez egy összetett, nehéz feladat. Még akkor is, ha a Radnóti harmadakkora teátrum, mint az általa vagy a Ráckevei Anna vezette színházak. Ugyanakkor volt mentorom a történetben: egy ismert és potentát női felsővezető, és a döntésem előtt coachingolt is egy hölgy. Mégsem gondolom a dolgot genderkérdésnek, miközben persze létezik női szolidaritás is. Kinevezésem után fél órával hívott Eszenyi Enikő: gratulált, mondta, mindenképpen hallani akarta a hangomat. Ráckevei Anna hasonlóan reagált, és kedves iróniával jegyezte meg: „Annyira jó neked, hogy csak évi négy bemutatót kell kitalálnod.”

– Az is példa a női szolidaritásra, hogy kinevezése kapcsán hangsúlyozta: szeretne több teret adni a színházban a női alkotóknak. Érthető: mifelénk nemek szerint is érzékelhető némi hajlam a kirekesztésre.

– A színházi szakma problémái tükrözik az ország állapotát. Ami más hivatásokról is elmondható. Csak esetünkben jobban látszik, mert rajtunk kívül csupán politikusok szerepelnek hasonló gyakorisággal a médiában. Ami pedig a vezető helyzetbe került nőket illeti: ebben a nagyon patriarchális társadalomban meg kellett tanulniuk, hogy dolgosabbaknak kell lenniük, mint a hasonló képességű férfiaknak.

– A helyzetbe került nők – a maguk pszichéjének férfiakat ritkán jellemző attribútumaival – képezhetnek valamiféle hidat a sokféle törésvonal mentén szétszakadt társadalomban? Amelynek foszlottsága amúgy a színházi világban is jelen van.

– A női lélekben, fejben talán erősebben vannak jelen olyan fogalmak, mint a gyermek, a jövő, a folytonosság. Meglehet, a férfiak más típusú felelősséggel működnek. Nőkért, férfiakért is felelős vezetőnek bizonyos helyzetekben képesnek kell lennie az efféle különbözőségekből fakadó diszharmóniák csillapítására. Másfelől: utálom az általánosításokat. Sok barátom van férfi csúcsvezetők között, s nem tudnék velük kapcsolatban általános karaktervonásokat sorolni. Mindnyájan individuumok vagyunk, személyiségjegyeink különböző szocializációs helyzeteink során fejlődnek, alakulnak. Senki nem születik felsővezetőnek, ha van egy alapképesség, a szükséges kompetenciák fejleszthetők. A magam helyzete kapcsán azt mondhatom: premier előtt nehéz választ adni arra a kérdésre, milyen leszek a huszadik előadáson.

– Közbevetőleg: az általánosítások szakemberei azért gyakran szajkóznak fekete és fehér világról. Rosszakra és jókra tagozódó országról, terroristakedvű bevándorlókról, remény színházáról, dekadens teátrumokról.

– Egy ember befogadókészsége ugyancsak alapkarakterének, szocializációjának, anyagi lehetőségeinek, hasonlóknak a függvénye. Mindamellett gyakorta próbálja demagógia és populizmus tompítani az emberek reflektív képességeit. Csőlátásra kényszerítve, egymástól elszakítva őket. Aki mindennek kapcsán mégis szerencsésebb, és erősebben érzékeli a színeket, annak az a kötelessége: ha topra kerül, kínálja fel mindazt a lehetőséget, amely érzékenyebbé teheti a kevésbé szerencséseket is. A Radnóti Színház évtizedek óta ebben a szellemiségben működik, híven az öndefiníciójához: polgári művészszínház.

– A jelen Magyarországában színvakok számára és némi adekvát képzavarral: ez fából vaskarika.

– A polgári szó – még kisajátítása előtt – magában foglalt egyfajta kultúra iránti hagyományos igényt. Művészszínház pedig nem lehet más, mint liberális, abban az értelemben, amit a liberális szó jelentett a kisajátítása vagy esetében inkább elferdítése előtt. A művészszínház tehát nyitott, kísérletező, befogadó és elfogadó. Vagyis a két szó – művész és polgári – evidensen illeszkedik. A színházvezetéshez hűvös átgondoltság is szükséges, de az olyan ügyeket szenvedéllyel fogom képviselni, amelyekben muszáj tágítani a horizontot. Legyen szó a nőkért való felelősségvállalásról vagy más társadalmi problémáról. Ám az is biztos: szenvedélyem nem vihet olyan irányba, hogy bármely ügy miatt szem elől tévesszünk egy hasonlóan fontosat.