Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Bereményi Géza, jó lesz? – Az írás első feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát

2020. július 26. 12:23 - szerző: D.Magyari Imre

Az év elején végre megjelent a Magvetőnél Bereményi Géza rég várt önéletrajzi regénye, amely a Magyar Copperfield címet kapta, az író 1964 szilveszteréig meséli el a történetét. Hatéves koráig az Eldorádóban is megörökített Teleki téren nevelkedett a nagyszüleinél Vetró Gézaként, aztán a mostohaapja vezetéknevét kapta meg, mint Rozner Géza járt általános és középiskolába, majd egyetemre, végül, első könyve leadásakor, felvette a nagyapja nevét. Nem csoda, hogy már kisgyerekként úgy érezte, egy kiismerhetetlen óriás játszik vele kénye-kedve szerint, s hogy „dadogós néma” lett hosszú időre, majd alig kezelhető kamasz, aki a saját kilétében sem volt biztos. Az már igen, hogy jóval később, felnőttként nagy íróvá vált – de azzá vált. Már írja a folytatást.

A könyved óriási siker, februárban jelent meg, de még most, júliusban is az eladási listák élbolyában van. Sok interjú készül veled, sokan írnak róla felsőfokon, a júniusi Jelenkorban Weiss János egy hétoldalas tanulmánynak rögtön az első mondatában Goethét emlegeti…

Akkor meg kell vennem!

Nem hasonlít hozzá, csak emlegeti… Örülsz, örültél, nyilván.

Elcsodálkoztam. Ugyanis esélyt adtam a teljes érdektelenségnek is. Talán óvatosságból.

Hány százalékosat?

Fotó: Marton Meresz

Ötvenet. Amikor leadtam a kéziratot, és nem sokkal utána bent jártam a Magvetőnél, az igazgató, Dávid Anna elém jött és gratulált, mondván, nagyon tetszik neki. Őszintén meglepődtem: tényleg? Mostanra már hozzászoktam, hogy sikere van a könyvnek, sokan szeretik olvasni.

Miért volt fontos, hogy megírd?

Tulajdonképp 1970 óta ezt írom. Már az első novelláimnak is önéletrajzi jellegük volt. Pontosan ismertem azokat az eseményeket, amelyeket átalakítva megírtam. Előfordult, hogy hazaérve gyorsan lejegyeztem egy épp akkor elhangzott párbeszédet, hogy el ne felejtsem, s aztán változatlanul be is került az egyik elbeszélésbe. De ilyen nyíltan még sosem beszéltem magamról, mint most. A saját nevemen szerepelek az új könyvben, sőt igyekeztem mindenkit a saját nevén nevezni, kivéve, ha ezzel személyiségi jogokat sértettem volna. A könyv úgy öt éve jutott az eszembe. Először a balatoni fejezetet írtam meg, az Egy nyári élményem címűt, mert tudtam, hogy ez íróilag egyben tartható. Csavargás, stoppolás csajokkal, haverokkal, ilyen-olyan fejekkel, rendőrökkel. Minden napját fel tudom idézni annak a nyárnak, hisz váratlanul súlyos veszélybe kerültem.

Ez az egyik legjobb rész az egész könyvben!

Ennek a fejezetnek a megírása után kezdtem el gondolkodni, hogy magát az egész könyvet hol kezdjem el. Arra jöttem rá, hogy az életem legelső emlékképét kell felidéznem, ami sikerült is. Elsőre a bilire szoktatás jutott az eszembe, amikor ennek érdekében drága nagyanyám egy fakanállal lágyan ütögette a fenekemet, miközben fogta az egyik kezemet, én forogtam körülötte és bőgtem, a lakók pedig hangosan nevettek a nyitott ajtón túl az udvarban. De éreztem, hogy ennél korábbra is vissza tudok menni, és akkor bevágott egy kép, nagyon különös formában. Egyszerre láttam a nagyanyámat – ahogy közel hajol hozzám, a csecsemőhöz –, és ugyanakkor mind a kettőnket.

Különleges adomány, hogy valaki ilyen élesen emlékszik annyi mindenre, mint te.

Szerintem mindenki képes erre, csak ki kell fejleszteni a megfelelő módszert, mert ezek a képek, történések mélyre temetődnek. Volt, amire nem emlékeztem, és amire igen, azt nem mindig írtam meg, de nincs ezért lelkiismeret-furdalásom. A betegségem után – kisgyerekként diftériás lettem – minden nyáron, hogy erősödjem, Gyömrőre, egy Pesthez közeli településre küldtek ismerősökhöz. Tizenhárom nyarat töltöttem Gyömrőn klottgatyás kisfiúként, több olyan emberrel találkoztam, akit a régi, úgynevezett keresztény úri középosztály vagy az arisztokrácia tagjaként kitelepítettek vidékre Budapestről, és nem is térhettek oda vissza, legfeljebb a főváros vonzáskörzetébe. Sokat tanultam tőlük. De mindezt nem írtam bele a könyvbe, mert elvitte volna egy másik irányba.

Viszont a gyömrői kitelepítetteket idézi meg a Fegyverszünet című dal a Fehér babák takarodója című lemez zárásaként.

Igen, egyszer egy velem egykorú gróflányt vittem a biciklimen, és pont a lejtős Zrínyi utca végében elzuhantunk. Nem számított, hogy ő grófi származék, én meg nem.

Ha már a dalokat emlegetjük: írsz arról, hogy az udvarban lakó nők sokat énekeltek, a legszebben egy cigány asszony, Horváth néni, ő leginkább a fia nótáját, azt, hogy Te vagy a fény az éjszakában. Engem is meglep, hogy a fejemben van, hogy Horváth Jenő és Halász Rudolf szerzeménye. Írsz arról is, hogy később édesanyád énekelni tanított a háború előtti slágerek segítségével. Gondolom, ez valahogy belejátszott abba, hogy később elkezdtél dalszövegeket írni, sőt szerencsére máig sem hagytad abba.

Egész biztosan. És nyilván más lesz a zenei ízlésem, ha komolyzenén növök fel. A Te vagy a fény az első művészi élményem volt. Ma is tudom a szövegét, még elemzem is a könyvben. Arra is emlékszem, milyen képeket láttam a hallgatása közben. Például egy cukrot és tojássárgáját keverő fakanálra gondoltam, mert a dalban az van: „A szélben pálmalevél, szívemben te vagy a vér...”, s nyilván ezek a pálmalevelek ugyanígy kavarják a vért, gondoltam. Akkor hallottam először Karády Katalin nevét is.

Akinek aztán íródott egy tábori lap… Az említett Egy nyári élményem című fejezetben tökéletesen benne van a Kádár-kor, a puha, paternalista diktatúra, amelyben a hatalom képviselői fölényesen és folyamatosan azt éreztették velünk, hogy mindent tudnak rólunk, de ha rendesen viselkedünk, betartjuk a szabályokat, akkor segítenek. Ők a mi édesapánk, viszont tudnak ők mások is lenni, bár persze azt is a mi érdekünkben, és mindezt például a te esetedben látványosan demonstrálták is. Borzongató!

Ma is fel tudok idézni bizonyos rendőrségi jogszabályokat, amiket persze soha senki nem közölt sem velem, sem a lakosság többi tagjával. Nem tudtuk, mik a jogaink. De tapasztaltam, hogy a rendőrség nem rúghat ki a középiskolából, csak az igazgató. Ezért kellett felhívnia az engem kihallgató főhadnagynak a füredi kapitányságról a pápai gimnázium igazgatóját. És ő, Galántai István, megtagadta, hogy kirúgjon. Bármely más igazgató kirúgott volna a korabeli Magyarországon.

Fotó: Marton Meresz

Az Apácaiból viszont kirúgtak korábban, ezért is kerültél Pápára.

Kirúgtak, és ehhez a rendőrség sem kellett, hisz a gimnáziumban csak bomlasztottam az osztályközösséget – ahogy Kislaki osztályfőnök úr mondta az évzáró után –, nem keveredtem semmiféle bűnügybe, a Balatonnál viszont igen.

Nagyon sok olyan történetet mondasz el, amelyekben folyamatosan, sőt bizonyos esetekben nagy élvezettel hazudsz. Elsősorban azokra a történetekre gondolok, amikor a Balatonnál egy alkalmi társaságban azt állítod, hogy egy filléred sincsen, pedig jócskán volt pénzed, adott a nagyapád, dicsekszel, kikkel bandázol, és elárulod, hogy egyszer leugrottál a Lánchídról… Ez a felelőtlen fiktiválás írói tulajdonság, nem?

Lehet. Én akkor örömömben hazudoztam, élveztem, hogy szabad vagyok.

Megkérdezem újra, amit az előbb: miért volt fontos, hogy megírd ezt a könyvet?

Nem tudom. Fogalmam sincs. Később, amikor már elkészültem vele, arra jöttem rá, az volt a jó a megírásában, hogy közben olyan összefüggéseket ismertem fel, amiknek addig nem voltam tudatában. Rájöttem például, hogy nem békültem ki a mostohaapámmal a halála után sem, pedig egy álom alapján azt hittem. Olyan apróság is kiderült, hogy életem első versét azért írtam foxtrottritmusban, mert a tánciskolában foxtrottal kezdtünk, az volt a legkönnyebb, és hazafelé arra lépdeltem.

Nehéz volt írni?

Ez folyton változott. Olykor igen, olykor nem. Egy újabb fejezetet volt nehéz mindig elkezdeni, aztán belelendültem. Kitaláltam, hogy mindig egy jelenettel indítok. Különböző életszakaszaimat, életkoraimat idézem meg, mindegyiknek más a nyelve. A kamaszkoré jasszosabb, a korai éveké gyermekibb. Hisz máshogy gondolkodik, máshogy érzékeli a világot egy kamasz, mint egy gyerek. És ahogy idősödöm, egyre kevesebb tárgy szerepel a könyvben.

De szinte a kezdettől fogva végig ott vannak körülötted a könyvek, a nagyapád hordta őket haza a piacról, nem véletlen, hogy a cím is egy könyvre utal, Dickens regényére.

Még iskoláskorom előtt megtanultam olvasni a szomszédban a Tolnai Világlapjának 1936-os számaiból, s aztán újra, a betegségem után. A Vadölő volt az első könyvem, a c betűk helyén cz-vel. A Copperfieldet akkor vettem meg, amikor megszöktem az anyámtól és a férjétől. Már ismertem korábbról, nagyon szerettem, a főhősben magamra ismertem. Amikor most írtam, eredetileg más címre gondoltam, de aztán ennél maradtam. Tudtam, hogy fogok a Copperfield Dávidról írni, és amikor odaértem, jutott eszembe, hogy cím is lehetne.

A nagyszüleidről, hisz ők neveltek hatéves korodig, akiket a szüleidnek is nevezel – Sándorról és Rózáról – szintén írtál egy dalt Hrutka Róberttel, Udvaros Dorottyának. A pénzt istenítő, mulatós nagyapád halálakor a „talányosan szentéletű”, mélyen vallásos, ugyanakkor praktikus nagyanyád azt mondta: „Gonosz, rossz ember volt világéletében, Isten nyugosztalja.” Mi ragasztotta őket évtizedeken át egymáshoz?

Talán a szüleik példája. Nem tudom. Mind a ketten 1900-ban születtek, tizenkilenc éves korukban, az első világháború után ismerkedtek meg a Teleki téren, ahol a nagyapám akkor járt először, zabért küldte az apja, ő pedig meghívta a standban áruló nagyanyámat mozgóba. A huszadik század első felében még nem volt divat a válás, eszükbe sem jutott. Sok érdek is összefűzte őket.

Mintha nagyon kötődtek volna egymáshoz.

Igen, de nem gyöngéden. A szeretésnek, a kötődésnek sok fajtája van.

Van néhány alapelv, amelyet tőlük hallottál. Kíváncsi lennék, ma is meghatározók-e számodra. Például az, amit a nagyapád mondott: „…sose szabad kampányba keveredni, mert akkor meggyilkolnak.” Ezt mintha tartanád.

A párttag írók mind pórul jártak. Egyetlen boldog párttag írót sem ismerünk.

Fotó: Marton Meresz

Nemigen veszel részt az irodalmi életben.

Mert már korán fontoskodásnak tartottam, hogy az írók összegyűlnek és irodalmi problémákról vitatkoznak. Az írás amúgy is magányos tevékenység.

Azt is a nagyapádtól idézed, hogy – bár ezt a szót sosem használta – a történelem egyetlen lényege az erő, a benne élő emberek pedig feltétlenül le akarják nézni egymást.

Igen, de ezt ő mondja! Ne magyarázd belém, hogy így gondolom én is! Ne keverj kampányba!

Azt viszont te mondod, hogy „önmagunkat igazolva gyűlölködünk egymással”, és kíméletlenül hozzáteszed: „Azért, hogy önmagunkat el tudjuk fogadni.”

A mostohaapám gyűlölt engem, önmagának sem bevallva az volt a célja, hogy utáljam meg magamat. Gyűlölt, gondolom, azért, mert anyám előző férjét, a vér szerinti apámat képzelte a helyembe. És ahogy mondtam, be kellett vallanom, hogy én is gyűlölöm, ma is, hogy a gyűlöletem nem szűnt meg a halálával, nem békültem ki vele. Hanoiban írtam fel egy szállodai számlára: „Az írás első feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.”

Tulajdonképpen a gátlások, görcsök, szorongások nélküli életnek is ez lenne az alapfeltétele, nem? Annak, hogy – miként írod – mindegyik napunk a miénk lehessen.

Ez lenne. Sőt egy írónak némi önteltségre is szüksége van.

1970-ben jelent meg az első köteted, A svéd király. Mennyire volt nehéz beilleszkedned az irodalmi életbe, egyáltalán, a felnőtt világba a te háttereddel? Ráadásul ismerted már a gyűlölet érzését, ismerted a megvetését…

Nem ismertem, csak éreztem őket! Az más! Nem fogalmaztam meg, mi az, amit érzek, csak éreztem bizonyos érzéseket. Írás közben aztán most rákényszerültem, hogy megfogalmazzam, mit is éreztem pontosan. Beilleszkednem pedig nem volt nehéz, mert nem illeszkedtem be.

A ’70-es könyved borítóján már Bereményi Géza a neved.

Amikor bevittem a kéziratot, Rozner Géza voltam. Mondták, válasszak valami magyar nevet. Vetró? De az meg olasz, legalábbis a hazudós apai nagybátyám szerint. Eszembe jutott a Bereményi, nagyapám és anyám vezetékneve. Az, hogy Bereményi Géza, jó lesz? Jó.