Béke és csók – Székhelyi József halálára

2018. augusztus 23. 09:45 - szerző: Hajba Ferenc

A csodák csak módjával léteznek, akkor sem feltétlenül érdem szerint. Székhelyi Józsefről tudtuk, hogy ő sem élheti túl a túlélhetetlent. A haláltól nem félt, az élet megfellebbezhetetlen beteljesedését látta benne, az agóniától azonban rettegett. Több interjúban is hasonló szavakkal mondta el, hogy nem szeretné, ha a családja, köztük kislánya, tehetetlen statisztái lennének a kínhalál folyamatának. A gyerekeiről még a bulvárlapokban is minden alkalommal mívesen fogalmazott. Az ő 65. életévében született kislányáról azt mondta a Borsnak: „Régi mániám, hogy mindig legyen otthon talajmenti gyerek, mert segít az ember lelkén”.

És segített is bizonyára, bár a közelmúltban az interjúkban már megadóan beszélt. Akarta, hogy érjen véget a kín, „vagy így, vagy úgy”. József Attila azt írta a Töredékekben: „Nincs értelme annak, ha az embernek üres kínjai vannak.” Igaz, ő szerelmi kínokra gondolt, Székhelyi Józsefé egyszerre voltak testiek és lelkiek egyaránt. Nem volt vele méltó a sors, ám ő méltó maradt önmagához.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Kórházban halt meg, fia szerint

békésen, nyugalomban letette a fegyvert, mert piszkosul gyűlölt minden háborút.

Közvetlenül a halála előtt már nem szenvedett. Hetvenegy éves volt. Jászai-díjas, a Magyar Köztársaság kiskeresztjével és tiszti keresztjével is kitüntetett színész, rendező, direktor.

Halálának hírét szerdán kora este, háromnegyed hatkor közölték. A hírportálok és az újságok – igaz, első reflexként főleg a Wikipédiából – felsorolták, milyen színházakhoz tartozott, hol játszott egykoron: Kecskeméti Katona József Színház, budapesti Nemzeti Színház, Madách Színház, Soproni Petőfi Színház, Pesti Magyar Színház, Arizóna, Szegedi Nemzeti Színház, Veres 1 Színház.

Aznap, éjfél előtt pár perccel megnéztem, hogyan emlékeznek rá hajdani színházai. Közülük három teátrum búcsúzott el tőle, a többi akkor még egy rövidhír erejéig sem vett tudomást a haláláról. A Veres 1 Színház Jóéjszakát, Mr. Green! címmel méltatta, megállapítva, hogy „nélküle vacakabb lett a világ”. A Szegedi Nemzeti Színház – amelyet 2003 és 2008 között főigazgatóként vezetett, s ahonnan megalázó módon kirúgták – saját halottjának tekinti, temetéséről a családjával egyeztetve intézkedik. A Madách fájdalmasan illő részletet tett föl az oldalára Székhelyi József utolsó előadásáról, Karak szerepében. Karak halálával búcsúzott a színésztől.

A többi érintett honlap el volt foglalva önmaga dicsőítésével, 25 ezer ember látta Csíksomlyón a passiót, óriási sikerrel zárult az udvarszínházi programsorozat, a komédia évada jön… Egyszer majd talán a színészüktől is elbúcsúznak a közönséggel közös virtuális térben. Talán majd az évadnyitón. Vagy ha visszajönnek szabadságról a rendszergazdák.

Jocó, Apu, Papa – Székhelyi Józsefet így szólították sokan. És volt helyi hivatalosság, aki egy testület előtt büdös zsidónak. Oly korban élt, már egy rendszerváltás után, ahol ezt a közízlés arcpirulás nélkül elviselte.

Székhelyi József mégsem félt, mert demokrata volt, és szabad ember. 

Tudta, hogy a hatalom bakfitty. A gőgöt megvetette, a zsarnokságot gyűlölte.

A walesi bárdokban egyetlen mássalhangzóval ábrázolni tudta a királyi zsarnokságot. Arany versében Edward királyként úgy ejtette ki a „nép” utolsó hangját, mintha köpne.

A köz- és a minőség szabadságát szolgálta. „Kiabáltam én mindenkivel. Veszekedtem, ütköztem, de nem magamért, hanem a színházamért” – mondta egyszer egy Liberális klubban.

Nemcsak hitt az ember békességteremtő erejében, hanem mindent meg is tett érte. Az Élet menete tavalyi rendezvényén arra biztatott a Dunánál: „Induljunk át a másik partra, ahol béke és csók várjon benneteket, öleljük a jövőt, és ne öljük a mát.” És azt is mondta, hogy „az élet legyőzhetetlen.”

Az ember azonban legyőzhető. Megalázható, kisemmizhető, egymás ellen fordítható. Megint eggyel kevesebben lettek, akik elhitetik velünk, hogy – Ladányival szólva – értelme volt „a bábaasszony keserves útjának a hóesésben”.