Bánki Gergely: A regnáló rezsim kísérleti laborrá változtatta a magyar társadalmat

2017. szeptember 26. 20:20 - szerző: Cseri Péter

Bizonyos értékek mellett hitet tenni, másokat pedig kétségbe vonni, az nem politizálás, hanem a színház egyik alapfeladata – nyilatkozta a 168 Órának Bánki Gergely, aki nemcsak színészként, hanem íróként és rendezőként is terveket szövöget. Ma már ki tudja mondani – ha rákérdeznek –, hogy ő színész, nem pedig rajzszakkörös vagy filozófus. Beszélt arról is, hogy kissé szétszórt, amivel még a Krétakör alapítóját, Schilling Árpádot is fel tudta bosszantani. A kré­­ta­­körös időszakát valóságos csodának tartja, mégis fel­­sza­­badulásként élte meg a tár­­sulat feloszlását. Főszereplésével ezen a héten mutatták be a He­­tedik alabárdos című filmvígjátékot.

– A Hetedik alabárdos című vígjátékban egy vidéki segédszínész bőrébe bújik. Ezt a kategóriát azonban a pályája során kihagyta, soha nem volt epizodista. Hogy csinálta?

– Az biztos, hogy szerencsés vagyok, másrészt igyekeztem is, hogy megússzam a statisztálást. De néha magam is elcsodálkozom, hogy a pályám során jórészt főszerepek találtak meg. Az okot nem tudom, képtelen vagyok magamat reálisan megítélni, és ha erre kérnek, általában értelmetlen, egymásnak ellentmondó dolgokat szoktam megfogalmazni.

– A vidéki színészlétről sincs saját tapasztalata. Ez nem volt hátrány a Hetedik alabárdos forgatásakor?

– Nem éreztem. Igaz, hogy ez számomra ismeretlen terep, de a rendező, Vékes Csaba otthonosan mozog ebben a közegben, korábban több vidéki színházban is dolgozott színészként. Akármennyire abszurd szituációk szerepelnek is a filmben, Csabától tudom, hogy mindegyiknek valós alapja van. Sőt néhány sztorit én is hallottam már korábban a kollégáktól.

– Ön nem szerzett diplomát, az alternatív színházi közegből vált ismertté. Ennek az útnak az előnyei vagy a hátrányai a meghatározóbbak?

– Ezen sokat gondolkoztam, de nem tudnék egyértelmű választ adni. Az biztos, hogy nem azért keveredtem az alternatív színházi közegbe, mert kiszorultam a kőszínház világából. A magam választása volt. Ugyanakkor nagyon sokáig, ha megkérdezték, mivel foglalkozom, nem tudtam azt mondani, hogy színész vagyok. Kifejezetten zavarban voltam, ha valaki rákérdezett a foglalkozásomra. Emlékszem egy esetre, amikor mi, krétakörös színészek nyelvtanfolyamra mentünk. Az első órán a tanár megkérdezett mindenkit, hogy mi a foglalkozásunk. Négyen ültünk ott a csoportban színészek, de mind a négyen valami mást mondtunk. Én például filozófusnak vallottam magam, pedig csak két évet tanultam filozófiát egyetemen. Ezek után a tanár belenézett a papírjába, és közölte: de van itt köztünk négy színész is, álljatok fel, kérlek. Roppant kellemetlen volt. Előfordult az is, hogy a Centrál Színházban tartottunk próbát a Krétakörrel, és amikor mentem befelé, a portás megállított. Kérdezte, hova megyek, mondom, próbálni jöttem. Ja, hogy maga is a krétaszakkörösökhöz tartozik. Akkor menjen nyugodtan. Szegény portás bácsi nem hallott még a Krétakörről, azt hitte, valamilyen kézműves foglalkozásról lehet szó.

– Még mindig titkolja, hogy színész, ha rákérdeznek?

– Ma már nem vallom magam filozófusnak.

– Későn érő típusnak tűnik.

– Abszolút. Budai értelmiségi családból szár­­mazom, a szüleim mindent megpróbáltak, hogy kordában tartsanak, de a gyerekéveimet teljes anarchiában töltöttem. Már akkor is irtóztam a kötöttségektől, az iskolás időszak permanens kudarcsorozat volt, még a gimnáziumba is csak őrületes protekcióval jutottam be. Ki is rúgtak a Rákócziból, megbuktam vagy hat tárgyból. A Vörösmarty gimnázium fogadott be, ott le tudtam érettségizni, de jellemző volt a hozzáállásomra, hogy csak a szóbeli érettségin ismertem meg az osztályfőnökömet. Addig azt sem tudtam, hogy ki az.

– Ez elég hihetetlennek tűnik.

– Pedig így volt. Nem voltam én rossz gyerek, csak éppen kizárólag azzal voltam hajlandó foglalkozni, ami érdekelt. A mai napig szétszórt vagyok a hétköznapi életben.

– Ez a színpadon nagy hátrány.

– Csakhogy ott képes vagyok koncentrálni. Ma már. Mondjuk, a Krétakörben a próbák alatt még akadtak velem fegyelmezési problémák, gyakran elkéstem, állandóan poénkodtam, amivel azért szét lehet trollkodni a munkát. Süsü (Schilling Árpád) egyszer annyira kiakadt, hogy remegő szájjal azt mondta nekem: ha nem maradok nyugton, fizetéslevonással fog büntetni. Korábban soha nem volt erre példa a Krétakörben, úgyhogy hatott. Egyébként a gondolkodásomban jóval összeszedettebb vagyok, mint a valós élethelyzetekben. A filozófiában való elmélyülés, a rendszerekben, összefüggésekben való gondolkodás soha nem okozott gondot, miközben magam körül folyton széthullik a világ.

 


Bánki Gergely


1974-ben született Budapesten. Gyerekkorában a Cilinder Gyermekszínpadon ismerkedett meg a színjátszással. A Vörösmarty gimnáziumban érettségizett, aztán az Új Színház stúdiósa lett.

Filozófiát tanult a miskolci egyetemen, közben a Stúdió K-val dolgozott, majd Schilling Árpád hívására lett egyik alapító színésze a Krétakörnek, és 14 éven át, a társulat feloszlásáig tagja maradt. A Krétakörben a legnagyobb sikereit a Leonce és Léna, a Woyzeck (Munkáscirkusz), a Feketeország és a Sirály című előadásokban aratta. Fontos szerepekben láthattuk a Fekete kefe, a Buhera mátrix, a Vakszerelem, az Etetés, az Oda az igazság és a Brazilok című filmekben, az RTL Klubon futó A mi kis falunk sorozatban Lacit, a polgármester öccsét alakítja. Tavaly mutatták be a Trafóban első rendezését, a Proton Színházzal színpadra állított 1 link című produkciót.


 

– Azt nyilatkozta egyszer, hogy a Krétakör maga volt a csoda, mégis felszabadult, amikor 2008-ban vége lett. Miért?

– Azért volt fantasztikus, mert szerintem színházat úgy érdemes csinálni, ahogy a Krétakörben tettük. Olyan elképesztő műhelymunka folyt, amely minden résztvevőtől folyamatosan kreativitást követelt, a teljes személyiséget igénybe vette. Úgy éltünk, mint egy szekta, amelynek tagjai közös lelkesedéssel szolgálják ugyanazt a célt. Nagyon mások voltunk, de az energiáink összeadódtak. Mégis felszabadulásként éltem meg a végét. Egyrészt azért, mert, akármennyire szabadak voltunk is, a Krétakör idővel mégiscsak intézménnyé vált, ami elkezdett nyomasztani. Ráadásul másodhegedűsnek éreztem magam a társulatban. Nem tudtam kibontakozni teljes mértékben a nagy formátumú színészkollégák – Nagy Zsolt, Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter – mellett. Valószínűleg nem voltam elég érett a Krétakörre. Én ugyanis mindig két lépéssel a korom mögött járok, le vagyok maradva ahhoz képest, ahol aktuálisan tartanom kéne. A Krétakör tagjaként is érzékeltem, hogy egy fantasztikus dolognak vagyok a részese, de a súlyát igazán csak utólag fogtam föl. Amikor vége lett, a magam urává váltam, nagyobb lett a felelősségem saját magammal szemben. Szabadúszóként nem vesz körül egy olyan társulat, amely akkor is kiváló előadást hoz létre, ha én netán halványabb vagyok. Most minden egyes produkcióban a maximumot kell kihoznom magamból, nincs alattam védőháló.

– Lehet, hogy nem is alkalmas a társulati létre?

– Félek, hogy ha ezt kijelentem, akkor nem is fognak hívni sehova. Nem akarom magam alatt vágni a fát, mert lehet, hogy előbb-utóbb mégiscsak ki­­kö­­tök egy társulatnál. De nem biztos, hogy az hosszú távon nekem való. Amikor az Örkény Színházba hívtak egy szerepre, nagyszerű társulatban dolgozhattam, engem egy idő után mégis feszélyezett a kőszínházi kötöttség. Másfelől viszont a projektjellegű színházaknak, amelyekben én is játszani szoktam, nem jósolok fényes jövőt. Egyre kevesebb a pénz, az alternatív színházak lassan kilátástalan helyzetbe kerülnek. Mostanában egyre többször úgy készülnek az előadások, hogy előre kijelentik: díszletre-jelmezre nincs pénz. Ez olykor elmegy, de a díszlet és a jelmez szerves művészi része egy-egy produkciónak. Az biztos, hogy amióta a Krétakörnek vége lett, még egyszer sem éreztem azt, hogy le kéne szerződnöm egy kőszínházhoz.

– Nem klausztrofóbiás?

– Sok mindentől félek, például a bezártságtól is. Meg a magasságtól. Valójában nem is félek, hanem szorongok.

– A jövőtől is tart? Mennyire látja előre a sorsát?

– Semennyire. De attól például nem félek, hogy egyszer csak nem fog megcsörrenni a telefon, és többé nem hívnak dolgozni. Ha ez mégis bekövetkezne, akkor én hoznék tető alá egy előadást. Most is van egy konkrét tervem: Királyhegyi Pál önéletrajzi írása, az Első kétszáz évem alapján rendezek hamarosan egy produkciót a Jurányiban.

– A Brazilok című film bemutatója után – amelyben egy katolikus papot alakít – azt mondta, rengeteg kibeszéletlen társadalmi probléma vesz körül minket. Mennyire izgatja a közélet?

– Nagyon. Nemcsak a híreket követem, de a véleménycikkeket is elolvasom, megfontolom.

– Szereti, ha egy színházi előadás reflektál az aktuális közéleti problémákra?

– Izgalmas időszakot élünk. A regnáló rezsim kísérleti laborrá változtatta a magyar társadalmat, olyan folyamatokat tanulmányozhatunk élőben, amit korábban csak a történelemkönyvekből ismerhettünk. Ez egyrészt elkeserítő, másfelől rendkívül inspiratív megfigyelni, hogyan épül fel egy új rendszer, és erre hogyan reagálnak az emberek.

– Nem válik didaktikussá mindez a színpadon?

– Miért válna? A drámairodalom gyöngyszemei mind olyan alkotások, amelyek a legélesebben reagáltak a saját koruk problémáira. Csak rímeltetni kell ezeket a mi korunkra. A közönség érettségétől, érzékenységétől is függ, hogy mi válik túl direktté. Én imádom a finom, rejtett utalásokat, de azt utálom, amikor azok nem jutnak el a nézőhöz. Egyre kevésbé finom a helyzet, amiben élünk, egyre kevésbé árnyalt. A színházi előadásnak is alkalmazkodnia kell ehhez a fekete-fehér világhoz. Bizonyos értékek mellett hitet tenni, másokat pedig kétségbe vonni, az nem politizálás. Az a színház egyik alapfeladata.

 


Alabárdos az inkubátorból


A Hetedik alabárdos az első olyan játékfilm, amely a Filmalap által a pályakezdő filmrendezők támogatására létrehozott Inkubátor Program keretében készült. A Vékes Csaba rendezte vidám karriertörténet egy vidéki kőszínház mellőzött színészéről szól, aki egy váratlan felkérésnek köszönhetően az „örök statiszta” szerepből a teátrum vezető rendezőjévé válik. Innentől nem csak saját álmaiért küzd, hanem a társulat megmaradásáért is. A napjaink színházi világában játszódó, szürreális elemekkel tarkított szatíra arról szól, mit tud kezdeni a főhős a számtalan buktatót rejtő új megbízatással, és kiderül az is, hogyan reagálnak a váratlan sikereire a kollégái. Bánki Gergely mellett a főbb szerepekben Sárközi-Nagy Ilona, Bezerédi Zoltán, Ujlaki Dénes, Mohai Tamás, Nagy Ervin, Murányi Tünde és Pálos Hanna látható.